KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Hibaigazítás
• Turcsányi Sándor: Vlastimil Brodský (1920–2002)
MAGYAR FILM
• Vaskó Péter: Keleten a helyzet Magyar közönségfilm
• Stőhr Lóránt: Álomgyár álmodói Beszélgetés Hirsch Tiborral, Schubert Gusztávval és Varga Balázzsal
• Zachar Balázs: Reklámtigrisek A spottól a játékfilmig
MÉDIA
• Székely Gabriella: A köz, a jó, meg a televízió Beszélgetés Gombár Csabával, Horvát Jánossal és Tímár Jánossal
• R. Hahn Veronika: Fentebb stíl BBC és közszolgálat
• Róka Zsuzsa: A Köztársaság televíziója Francia képszabadság

• Bikácsy Gergely: Húsosfenékkel a sajttortán Ferreri nitrátnői
• Csantavéri Júlia: Hatvannyolcasok Új olasz filmek
• Pintér Judit: A filmtörvény kapujában Azúr mozik
KULTUSZMOZI
• Hungler Tímea: Képáldozat Michael Powell: Peeping Tom

• Ádám Péter: A mélység virtuóza William Wyler
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Nők a kult mögött Claudia és Mónika

• Halász Tamás: Mozdulatok a szabadban Brit táncfilmek
FESZTIVÁL
• Bakács Tibor Settenkedő: Le a Földről Mediawave
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Merülő forraló Ulrich Seidl: Kánikula
• Zoltán Gábor: Befejezetlen útitörténetek Michael Haneke: Ismeretlen kód
• Herpai Gergely: Választási hadjárat George Lucas: Star Wars II. – A klónok támadása
• Muhi Klára: Már nem pancsol Fonyó Gergely: Na végre, itt a nyár!
DVD
• Pápai Zsolt: Múltunk diszkrét bája Fred F. Sears: A repülő csészealjak támadása
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Iris – Egy csodálatos női elme
• Takács Ferenc: Rabold a nőt!
• Tosoki Gyula: Penge 2
• Kovács Marcell: Pókember
• Ádám Péter: Isten nagy, én kicsi vagyok
• Köves Gábor: Tiszta ügy
• Mátyás Péter: Szitakötő
• Baross Gábor: A pokoli torony balekjai
• Varró Attila: A fehér léggömb
• Pápai Zsolt: Gépállat SC

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Mediawave

Le a Földről

Bakács Tibor Settenkedő

Háromszáz film egy hét alatt megfelel a halálos adagnak. De nélkülük garantált az elhülyülés.

 

Mediawave-re azért jár az ember, mert nem akar buta maradni. Persze, arról, hogy buta vagy nem buta, csak akkor tud dönteni, ha már ott volt. Huszonkettes csapdája, de tizenegy év után is szükséges leírni, hogy nincs még egy olyan fesztivál Magyarországon, ahol a világ filmes szellemi mozgása teljes horizonton megmutatkozik. ( Na, jó, a Titanic is olyan, illetve nem…) A tévék – mindegy, melyik milyen pénzből butít – nem forgalmaznak, nem mutatnak be fikciós kisfilmeket, rövid és hosszú dokumentumfilmeket, rajz és bábfilmeket, a nyelvi-kísérleti, ún. lila próbálkozásokról nem is szólva. A moziba bekerülési esélye ezeknek a szabad vizuális gondolkodási formáknak meg végképp a nullához közelít. Így ha valaki kihagyja a Mediawave-et – az kihagyja a világ aktuális képi megközelítési módjait –, s úgy marad képi buta, hogy nem is tud róla.

Az más kérdés, hogy ez a szabadság a permanens szorongás alapja. Ebben az évben, az elmúlt tíz év gyakorlatával szemben, rengeteg filmet mutattak be. Közel háromszázat. Ez a mennyiség, főleg ha valaki nézőként határozta meg magát azon a héten Győrben, megfelel a halálos adagnak; aranylövés a szembe. Képtelenség szelektálni, elkapni a befutót, vagy megérezni, melyik lesz a bumm.

Pedig talán ez volt az első év, hogy a vetítési körülmények megfeleltek az európai átlagnak, s nem érezte minden percben az ember, hogy mégsem ott lakik. A légkondi, a vászon és a hangminőség a felújított Rába Színházban kiváló volt, a tolmácskészülékek működtek, a büfében hideg üdítő. Csak. Csak néző nem volt egy tucatnál több a versenyprogram vetítése alatt. Inkább a speciális filmcsomagok vonzották a mozifénybe vágyódókat. A híres lengyel rendezők (Wajda, Polanski, Kie¶lowski) vizsgafilmjeit a földön ülve néztem, míg Jos Stelling holland független filmes (amúgy a zsűri elnöke) retrospektívjére is csak azért jutottam be, mert moderátora voltam a fekete öltönyös, szemüveges mesternek. Róla többet, később. De ettől függetlenül szomorú volt látni, hogy a filmek nem tudnak versenyezni a koncertekkel és egyéb happeningekkel. A Mediawave hosszúra nyúlt fesztiválja (közel tíz nap) egyre inkább életforma és kulturális attitűd, amibe alig tud beleszólni a film.

Más is változott. A magyar versenyanyag egyre vaskosabb, a függetlenfilmezésen kívül a tévés anyagok gyűjtőhelye is lett. Irónia helyett/mellett az ünnepélyesség lengte be a fogalmat, így a nemzeti film kategóriája és fogalma mutatja, mennyire hiányzik Veszprém, Miskolc, vagy Pécs a vizuális térképről.

S ha már az ünnepélyességnél tartunk, ebben az évben is kiosztották a Párhuzamos Kultúráért civil díjat. Jancsó, Göncz, Big Lucky Carter, Eötvös bohóc után megkapták számosan. Sajnos, azt nem tudni, pontosan kik döntenek a díjról, mi alapján és miért, így arra se tudok válaszolni, idén miért kapta meg Szirtes András ezt a díjat, amikor a korábbi években szokás volt vagy versenyen kívül, vagy sehogy sem vetíteni a munkáit. Legyen elég a kekeckedésből, éljen a mozi!

 

*

 

Zikr. A rövid dokumentumfilm kategória díjnyertes táncfilmje Groznijban készült, hollandusok kamerájába (Jos de Putter filmje). A város látványa apokaliptikus, de annak is kő, vas, beton álma, földig rombolva. A földön kucsmás öregek Allahhoz imádkoznak. Időnként áthúz a színen egy rendfenntartó orosz járőr, de a kiégett, szétmállott téren amúgy béke van. Hirtelen táncolni kezdenek, énekelnek fejüket fogva egy hatalmas körben, szinte mind szakállas férfiak. A kamera közelebb megy. Nehéz eldönteni, mit látunk? Táncos imát, ahogy a kerengő dervisek is addig forognak, míg transzba nem esnek, vagy harci táncot, aminek végén az áldozat torkát átvágják? Egy fehér szakállú bácsika bottal a kezében métereseket ugrik, legalább tízet. Eszembe jut az az orosz kiskatona, aki egy másik filmben panaszkodik: nem szereti Csecsenföldet, mert itt a gyerek vagy a nagyapó is késsel jön rá, ha eljön az éjjel.

Rettenetes ez a tánc. Annyi benne a megélt szenvedés, hogy erkölcsi kérdésekben azonnal outsidernek érzem magam. Ki vagyok én, hogy érezni tudjam (most is csak látom) a képen látható gyér szakállú férfi fájdalmát. Hol a gyereke, hol a felesége, hol a sógora, hol az anyja? Hirtelen s gyors mozgással egy géppisztolyos harcost csempésznek a tánc közepébe, de már nem is látjuk, a forgatag elsöpör mindent. Vajon mit lát Isten e táncból? Három snitt a film, az utolsóban egy öregembert, kucsmában, kaftánban látunk gyalogolni az elpusztult, sótól terméketlen tájban. Naplemente van, varázslatos színekben pompázik a borzalom.

Szédelegtem utána, pedig csak tíz perc volt. Tulajdonképpen két kategóriában is kaszálhatott volna, mert a lét dokumentálásán túl zenei kompozíciójú táncfilm is volt. Más kérdés, hogy az európai ember gyomra ennek domesztikált, művészi előadásba rejtett változatát jobban szereti. Nézem őket, semmit nem értek, különösen ezt az erőt a romok között. Ócska tornacipő és csizma helyett balettpapucs és flitteres selyem az eukonform megoldás. Attól félek, fogalmunk sincs, mi történt Groznijban, s ennek még megisszuk a levét.

 

*

 

Mike Hoolboom. Ez nem egy film címe, hanem egy függetlenfilm rendezőnek a neve. Ne legyünk előítéletesek, Hollywoodban egy végtelen érzékeny gondolkodónak kíméletlenül nehéz lehet. Akkor született, mint én, negyvenkét évesnek kéne lennie, de nem annyi, ezen az utolsó (?) filmjén hetvennek látszik, igaz, az Aids gonosz plasztikai sebész. Meg fog halni nemsokára, a napi hetven gyógyszer, amit le kell nyelni, csak az óra mutatóját lassítja, a gyilkolás szerkezete forog tovább. Különben is, Hoolboom filmes, folyamatosan forgat magáról; elég, ha csak visszanézi az utolsó két év anyagát. A filmes, mert visszavert fényből él, pontosan tudja a lét határát. Hoolboom elkészítette utolsó, életrajzi filmjét, a Szálakat. Bonyolult, gyakran négy asszociációs síkon összekapcsolt film-képek ezek. A legtöbbje kidobott snitt Hollywoodból, híres filmekből meg tucat-filmekből, de használ saját korábbi filmjeiből is képeket, s persze még ehhez is forgat pár snittet, a laborban tovább kotyvasztja, igazi alkimista. Annyira gazdag a képi szintek és a narráció (Hoolboom meséje életéről) összekapcsolása, hogy az ember szédül. És fél, mert Hoolboom filmjeinek fénye vakít, de a filmkockákon inkább a sötét az uralkodó erő. Megváltatlansága már szinte elviselhetetlen a nézőnek. De Hoolboom a szenvedésben mitikus magasságokba emelkedik. Eisensteinre, Derek Jarmanra, Pasolinire emlékeztet. A filmeket egymásra fényképezi, a motívumokat egymásra kopírozza, motívumokból hosszú szekvenciákat szerkeszt, nem is lehet érteni, de végig érzed, hogy tökéletes pontossággal meséli el a XX. századot, amiben te is éltél, s aminek filmjeit te is láttad. A Szálak remekmű, zseniális alkotókhoz mérten, összefoglaló nagy alkotás, amelyben a haláltól őszinte, testileg összeroncsolt szellem beszél. Amúgy az élete stúdiók forróságában, fussál-gyere típusú rendezőasszisztenskedésben zajlott. Hétvégeken, a szabadságán csinált vagy huszonöt filmet, s azokat elküldte a fesztiválokra. A függetlenek ismerték, tisztelték, van harminc díja. A Mediawave-en szinte minden évben nyert. Most is, de sajnos, ez már testamentum és búcsúzás. Derek Jarman Blue-ja, a Szálak – énekek a halál kapujából. Ha én lennék a Mediawave, Hoolboomot saját halottamnak tekinteném.

 

*

 

Retro. Ella Davletshina orosz filmes sem először van itt a versenyen. A látásmódja olyan egyedi, amilyen csak egy nőé lehet. Amikor az ő dokumentumfilmjét nézem (amin megint csak táncolnak, de csecsenföldi vérdöngölő helyett valcert, keringőt járnak egymással a kötöttpulcsis nagymamák), úgy érzem magam, mintha valaki másnak a szemével látnék még soha nem látott dolgokat. Oroszok 2000-ben egy parkban a régi szép időkre emlékeznek, énekelnek, táncolnak, vannak vagy húszan; legyek az őszi napsütésben. Már most olyanok, mint a hópihék a felrázandó üveggolyóban, mese az egész, manók tánca, Turgenyev nem is élt soha, csak Putyin. Furcsa egymás mellett nézni ezt a két táncfilmet, a csecsent és az oroszt, mindegyik dance macabre; az az érzésem, a filmeken baljós előjelek villódznak. Erre rímel a fesztivál fődíjas alkotása is, Grant Thoburn Anya, nézd! című negyedórás, sötét színekkel festett tragikus kisfilmje. Anya, nézd! – mutatja a gyerek anyjának a térdén lévő sebet, de nincs erre igazán idő; a háztartás meg a gond. A gyerek azt is látja, hogy az apukája kifoszt és megver valakit a romos épületek mögött, majd látja a konyhaasztalra letett pénzt, hát ő is elcsal egy nála kisebbet, s egy fél téglával agyondobja. Utálom a filmeket, s szeretem a gyerekeket. Ez az első érzés. Az angol rendező tisztában van azzal, hogy a minta, amit nyújtunk, katasztrofális, közben még a sebekre sem figyelünk. Finom kameramunka végig, a hangsnittek fontosak, az ember bűnbeesésének történetét látom, Csáth Gézától olvasva ezt jobban szeretem. Ebben a fikcióban is valamilyen szláv nyelven beszélnek, háború vagy béke után vagyunk, vagy csak egy elrozsdásodott játszótéren, nem derül ki. A világnak a celluloidon ostromlott képe van.

Retro és apokalipszis. Ez jár a fejemben akkor is, amikor az animációs fődíjason hüledezek. Hiába, a gonosz digitalizáció az animációban kap feloldozást. Az angol Robert Bradbrook történetét (Home Road Movies) kizárólag hatvanas évekbeli képeslapok elszínezett világú boldogságában meséli el. A képeslapon belül minden mozog, sőt a főszereplők natúr filmfigurák, hogy még nagyobb legyen a kontraszt. A narráció meg a reklámfilmek érzelmi ostobaságában bölcselkedik: éppen egy család utazását meséli el Európán át egy vadonatúj Peugeot gépkocsival. Bejárják a képeslapokat, kempingasztalnál esznek, néha beleszaladnak a történelem alagútjába, amely időnként hátra a háborúhoz, vagy előre, az autópálya monstrumokhoz visz.

 

*

 

De mi a helyzet a magyar ugaron? Bocsánat, a nemzeti szekcióban nekem megint a fiatal függetlenek tetszettek, név szerint Dyga Zsombor (Luc Besson nevelt fia) Uno című szorongásával. A helyszín már az első pillanatban közli, hogy bár vannak túlélők, a civilizáció nem úszta meg. Mindenki mindenki ellen, illetve a család, a fennmaradás egyetlen esélye… Hát, nem tudom, milyenek a közvéleménykutatói jelentések, de mintha mindenki a Földet készülne elhagyni. A díjat mégis StefanovitsVéghKálmánchelyi banda vitte el. A Legkisebb film a legnagyobb magyarról. A címe elárulja, hogy aktuális jelentésű moziról van szó, amely nem hagyja szó nélkül az idősebb mester, Bereményi Géza és alkotógárdájának financiálisan kiemelkedő teljesítményét. Az Inforg által forgatott film no-budget kategóriába tartozik, ha csak nem számítjuk azt a kétmilliárdot, amit promócióban ehhez forgattak. Mucsi, Scherer szépen blattolja a hülyét, a poénok jók, még ha ismétlődnek is, de az az érzésem, ha látná ezt a filmet a legnagyobb magyar, Eperjes Károly, semmit nem értene ezekből a fiatalokból. Iróniájukat nem a védekező szellem tisztaságának, hanem romlottságnak vélné. Ettől függetlenül korlátolt film, egy norvég vagy korzikai egy büdös kukkot sem értene belőle.

 

*

 

Jos Stelling retrospektív. A végére, ahogy megígértem. A fesztivál zsűrielnöke egy olyan pasi volt, amilyen mindig is szerettem volna lenni, ha nem ide születek. Van két mozija és egy kávéháza Utrechtben, a filmjeinek ő a producere, és csak akkor forgat, ha olyanja van. Csinált már több ország összefogásával hosszú filmet Rembrandtról, tizenkét részes tévéfilmet a Bolygó hollandiról, forgatott Skócia hegyei között minimal-Kafkát egy váltóőrről, de Mediawave-híres, világhíres erotikus kisfilmjei miatt lett. Párbeszédeket nem használ, csak zajokat, nézéseket, mozdulatokat, a kamera kocsizik, mindig van valami álomszerű abban, ami a figuráival történik, ugyanakkor a következmények prózaisága is ijesztő. A színészeit kínos gonddal válogatja. „Csak olyanokkal dolgozom, akik jobbak nálam” – válaszolja színészvezetésre vonatkozó kérdésemre. Szerinte ő típusokat fog meg, s a köztük lévő viszony mindig hordoz iróniát. Tudom róla, hogy ő is csinált egy hasonló filmfesztivált Hollandiában, mint a Mediawave, tíz évig igazgatta, sokak szerint köze van a holland film feltámadásához. A pénz nem probléma, mondja hanyagul, ami miatt majdnem megverik a magyar kollegák. Illetve dehogy is, karizmatikus figura, de a rejtőzködők közül; olyan katolikus filmesnek tartja magát, aki már nem hisz. Kubrickot, persze, nagyon szereti. Van róla két történetem, ami talán érzékeltet ebből a szuverén személyiségből valamit. A Bolygó hollandi című filmfestményében a képi világ a fantasztikum határára sodródik. Rémálomszerű, pedig történelmileg, szociológiailag pontos és konkrét, amit mutat. A középkor közepén járunk, némileg hiányoznak a jóléti társadalom velejárói, a kamera mintha tényleg időutazást tett volna. Stelling úgy szedte össze a pénzt, hogy a barátaival épített egy hatalmas parkot, ami tökéletesen megfelel egy középkori telep-falu másának. Évekig építették, majd megnyitották a turisták előtt. A belépődíjból meg félretettek valamicskét, így pár év alatt összejött az induló tőke. Helyszínt meg díszletet már nem is kellett építeni. Fizetés sokáig nem volt, csak mindenki pontokat kapott a munkája után. Később, amikor már sikere volt a filmeposznak, s egy kis lé is csurgott, mindenki aszerint kapott, hány piros macit sikerült összegyűjtenie a forgatás alatt. Aki sokat dolgozott, sok pénzt kapott, aki kevesebbet… (Ötlete egyszerűsége engem elrémített, s arra gondoltam, itthon így soha nem menne. Egyébként az ő Bolygó hollandija valamivel látványosabb mozi, mint A Hídember.)

Mielőtt elbúcsúznánk – Moszkvába megy forgatni –, megkérdezem, mi volt az első film, amit látott. S apjáról mesél, aki pék volt, a kiflit egy nagy dobozban szállította, hát ő egyszer belebújt a ládába, amin volt egy luk. Apja tekerte a kerékpárt, ő meg a camera obscurában ücsörgött, s nézte a fejre állított várost. Erről van szó, na, a moziról. A Mediawave üzenete sokszor nem több, mint ennyi: a mozi él. Az a mozi, amibe gyerekként beleszerettünk, s amit korosodó egónkkal sem tudunk felejteni. A mozi él, csak a néző haldoklik! Illetve: ha azt a foghíjas nézőteret, az üres székekre boruló ezüstfényt tudnám feledni.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/07 48-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2611