MédiaBeszélgetés Gombár Csabával, Horvát Jánossal és Tímár JánossalA köz, a jó, meg a televízióSzékely Gabriella
A minőség is lehet versenyképes? Egy demokratikus társadalomban mindenképpen. A közszolgálati televíziózás csapdái és paradoxonjai.
– Kampányokkal, választásokkal terhes hónapokat éltünk és élünk, az elviselhetőnél is sokkal többet tévéztünk. És sajnálatos módon, nem is annyira a programokra, a tartalomra figyeltünk, inkább a tartalomszolgáltatókra. Nem a pártpolitikusokkal, hanem az őket közvetítő televíziókkal vitatkoztunk: vajon mennyire pártatlanok, mennyire mutatják az igazságot, mennyire közszolgálatiak. Legyenek azok államiak vagy kereskedelmiek. Vajon a közszolgálatiságot csak „háborús időkben” hiányoljuk, ha elülnek a csatazajok, többé már nem fontos? Egyáltalán: mi a közszolgálatiság?
Horvát János: Parodisztikusan: az a legtökéletesebb közszolgálati műsor, amelyben a tolókocsis horvát férfi begurul a katolikus templomba, a képernyőn magyarra feliratozzák a mise szövegét, és az ablakon belátszik a református templom tornya.
Tímár János: Komolyan, a médiatörvény szerint: olyan típusú közlések, amelyek az emberek mindennapi életéhez, a társadalmi működésükhöz szükséges információt tartalmaznak. A közszolgálatiság értelmezésének legnagyobb nehézsége, és így a legtöbb konfliktust az okozza, hogy a meghatározásban a minőség fogalma nem jelenik meg. Tartalmi leírás szerint például a gyerekműsor klasszikusan közszolgálati műsorszám, ugyanakkor az erőszak megjelenítése okán betiltjuk a Dragon Ball című, gyerekeknek szánt hírhedt japán rajzfilmet…
– Mégis miért kiélezett politikai csatározások közepette emlegetjük leginkább a közszolgálatiságot?
Gombár Csaba: Nem feltétlenül csak akkor. Először a rádió, majd televíziózás történetében a közszolgálatisághoz ugyanis inkább valamiféle kulturális pedigré tapadt. Ma ezt sokan és ingerülten hiányolják. A tömegkultúra és az elitkultúra viszonyáról folyó, részben összetett, részben zavaros viták közepette persze egyszerűbb, ha a közszolgálatiságot leszűkítjük a tájékoztatás pártatlanságára. Mert sokkal nehezebb eldönteni – egyáltalán: ki dönti el –, hogy mit nevezünk közszolgálati tartalomnak?! Olyan ez, mint a közjó kérdése. Általában, jó esetben, senkinek – legyen az politikus, államférfi – sincs joga egyedül megmondani, mi is a közjó. Vitákban alakul ki a közmegegyezés, közfelfogás, az idők folyamán pedig változik.
Horvát: A közszolgálatiság egyértelműen minőséget jelent. Ha belerakjuk a mérleg egyik serpenyőjébe a Vészhelyzet epizódját, a másikba a Magyar Televízió Híradóját, biztosan a szolidaritásról, szegénységről, barátságról, másságról tudósító amerikai sorozat bizonyulna súlyosabbnak a közszolgálatiság mércéjével mérve.
Amerikában, ugye, nincs médiatörvény, nincs közszolgálati televízió, ám abban az országban működik egyfajta mechanizmus, ami válaszol a társadalmi igényekre. Mondok egy konkrét példát: egy időben komoly gondot jelentett a nagyszámú mexikói bevándorlók angol nyelvtudásának hiánya, eligazodási képtelensége. Kisvártatva megalakult egy szervezet, a Children Television Workshop, amely tévéműsorokat gyártott és sugárzott számukra, hogy segítse nyelvi és kulturális beilleszkedésüket. Ez a csatorna hamarosan az amerikai „public” televíziózás zászlóshajójává vált. A public persze nem európai értelemben vett köztelevíziót jelent, hanem kulturális vállalkozás, a szó minőségi értelmében, mely a kereskedelmi csatornákból kiszoruló értékeket vállalta fel. Így született a Public Television Co., majd Service, amely teljesíti azokat a funkciókat, melyeket egy felnőtt társadalom elvárhat a televíziójától. Amerikában tehát nincs közszolgálati intézmény, de van közszolgálati televíziózás. Amit ma Európában közszolgálatiságnak hívunk, az az etosz Amerikában született meg az ötvenes, hatvanas években. Ez az etosz, persze, minden korban, mindig más feladatot ró a csatornákra. Hol spanyol ajkú gyerekeket kell bevezetni a honi kultúrába, hol a kényszervállalkozóknak segíteni, hol az antiszemitizmussal szembeszállni… Mikor, hol, mire van szükség. Igaza van Gombár Csabának: a közszolgálat – a közjót szolgálni.
– Ez a közjó-szolgálat csak a köztévé sajátja lehet? A kereskedelmi csatornák nem vállalhatnak, vagy nem kell, hogy vállaljanak közszolgálati feladatot?
Tímár: Nálunk vegyes „üzemeltetésű” kereskedelmi csatornák működnek, a törvény rájuk is ró közszolgálati feladatokat. A tv2, például, majdnem annyi közszolgálatot vállal műsorrendjében, mint a teljes egészében államilag finanszírozott Magyar Televízió, mégsem tekinteném ezt a kereskedelmi csatornát közszolgálatinak.
– Miért nem?
Tímár: Azért, mert nem lehet mechanikusan kipipálni a műsorok tartalmát, ha figyelmen kívül hagyjuk a minőséget. Mostanság jártam egy brüsszeli konferencián, ahol egy bolgár hírműsorról szólt a vita. A Meztelen igazság című híradóban a hölgyek, moszkvai mintára, fokozatosan meztelenre vetkőznek, miközben a palesztin-izraeli konfliktus legfrissebb eseményeit ismertetik. Vajon a közszolgálati pártatlan tájékoztatás esete forog fenn?
– De vajon ki minősíti a minőséget? Sokat kárhoztatják a Magyar Televíziót, hogy nem gyárt filmeket. Aranykorként emlegetik a boldog hetvenes éveket, amikor amúgy valóban sok, ám színvonaltalan tévéjáték született. Ez a szapora tehetségtelenség jelentené a közszolgálatiságot?!
Gombár: Biztosan nem. Még egyszer mondom: évtizedekkel ezelőtt az értelmiség nagy része vallotta azt a közmegegyezést, hogy ami klasszikusnak számít, ami kánon, legyen szó irodalomról, zenéről, filmről, tehát a magas kultúra, az szavatolja a minőséget. De amióta egyre inkább elterjedt az a vélekedés, hogy tömegkultúrát nem szabad szembeállítani az elittel, mert a szórakoztatás létünk természetes tartozéka, nehezen meghatározható, és még nehezebben fogadtatható el, hogy mit is tartunk minőségnek. A magántulajdonban működő tévéknek elsősorban a részvényeseknek kell megfelelniük. A közpénzen gyártott közszolgálatiságon inkább lehet számon kérni a minőséget, ha tudjuk, mi is az.
Példálódzhatunk Amerikával, de hát az ő történetük igencsak különbözik a mienktől. Valóban, akár fel lehetne szántani egy közszolgálati intézmény helyét, és megszórni sóval, de ez általában nem sikerül. Nem tudunk megszabadulni sem az országunk történelmétől, sem a helyek szellemétől.
– Tisztán politikai kérdés tehát, hogy a Magyar Televízió szinte semmit sem teljesít a médiatörvényben előírt fontos kötelezettségeiből? Nem tájékoztat pártatlanul, nem gyárt filmeket, nem mutat be új magyar filmeket, szponzorált hírműsort ad stb.
Horvát: A mai Magyar Televízió példáját azért ne vizsgáljuk, mert pénzmosodával, káderraktárral nem érdemes foglalkozni.
Visszatérnék inkább Amerikába, a közszolgálatiság másik fontos eleméhez, a kábeltelevíziókhoz, amelyek a nyolcvanas években jelentek meg nagy számmal. És e tekintetben lassan Magyarország is felzárkózik. Nálunk is nézhetők a gyerekfilmek, a sportműsorok, a dokumentumfilmek csatornái. Fordítsunk tehát logikán: azért nem tud igazi minőséget termelni a közszolgálati televízió, mert túlságosan sok közszolgálati feladattal terhelt. A fogyatékosok, a kisebbségben élők, különböző vallási felekezet hívői stb. mind igénylik a velük való törődést, róluk, a gondjaikról szóló híradást. Mi volna, ha ezek a rétegműsorok egy-egy, természetesen közpénzből támogatott kábelcsatorna programjába kerülnének?
Az egyik pécsi hallgatóm készített egy tanulmányt a nemzetiségi műsorok nézettségéről és fogadtatásáról. Par excellence közszolgálati műsorról van szó. Az MTV pécsi és szegedi körzeti stúdiója által gyártott anyagok nézettsége nemzetiségi környezetben 0,2-0,3 százalékos volt. Ugyanis ha egy németajkú németnyelvű csatornát akar nézni, átkapcsol valamilyen német adóra. Akkor mi a fenének foglalkozik ezzel a Magyar Televízió?! Miért nem viszi oda videón, kábelen? Hacsak azért nem, hogy a nemzetiségiek elit politikusai a képernyőről üzengethessenek egymásnak!
Németországban például, ahol néhány éve még török nyelvű csatornákat működtettek szép számmal, hogy elősegítsék a török vendégmunkások integrációját, ma a törökök által fellőtt hat vagy nyolc török adásból válogathatnak az érdeklődők. Nincs szükség a németek erőlködésére.
Ugyanez mondható el a vallási műsorokról. A nyolc felekezetnek szóló negyedórás műsorokban nyilatkoznak az egyházi tisztviselők, megtudjuk, épül-e az új parókia… Szó sem esik hitről, hitéletről, inkább egyházpolitikáról. Mi értelme van ennek ebben a formában?!
Ha a közszolgálati televízió leadhatja ezeket a terheket, valódi minőséget alkothat.
Gombár: És akkor mi marad végül a programjában?
Horvát: Hírek, tévéjátékok, dokumentumfilmek, gyerekfilmek. Ezek a műsorfajták jelentik leginkább a közszolgálatot.
Tímár: A közszolgálatiság fogalmához feltétlenül hozzátartozik, hogy a televízió ne üzleti logika alapján működjék. Az Angelusz–Tardos szerzőpáros szellemes és lehetséges verzióként említi, hogy a közszolgálati műsor az, ami nem piacképes, ami nem vonz annyi nézőt, hogy megtérüljön az előállítására szánt összeg. Tehát nem üzleti, hanem társadalmi megrendelésre dolgozik. És a kereskedelmi televíziózás elsöprő rohamában egyre inkább megfogalmazódik az igény valamiféle minőséget felmutató közszolgálatra szerte Európában.
Horvát: Ad absurdum azt is el tudom képzelni, hogy a közszolgálati televíziót rendes költségvetési támogatással rábízzák, mondjuk, egy pályázat útján kiválasztott magánszemélyre, aki már bizonyított valamit az életében.
Gombár: Igaz, hiszen tulajdonképpen a börtönépítés, -üzemeltetés is közfeladat, s olvasom, hogy Magyarországon is fontolgatják magánbörtönök létesítését, mint bizonyos közfeladatok bizarr magánosítását. Miért ne lehetne televíziós közszolgálatot is bérbe adni, valamilyen szerződéses viszony alapján, amikor nem e feladat iránti felelősséget, hanem annak konkrét megvalósítását privatizálják? A kérdést, persze, úgyis politikusok döntenék el a parlamentben, akik körömszakadtáig ragaszkodnának, hogy a befolyásukat megőrizzék.
Horvát: Erre is volna megoldás, legyen egy parlamenti csatorna, ahol a nap huszonnégy órájában mondhatnák a magukét. Aki kíváncsi rájuk, ott láthatná őket.
– Vajon pusztán a politika a bűnös, amiért nézhetetlen a közszolgálati televízió? Nem lehetséges, hogy a kereskedelmiekkel folytatott küzdelemben tévesen értelmezett versenyben nem „piacképtelen” minőséget produkál, hanem fut a nézőszám után?
Tímár: A nem üzleti logikában működő közszolgálati televízió igenis lehet versenyképes. Mert a minőségnek is megvan a közönsége ebben az országban. Ha Horvát János példájánál maradunk, az egész országban fogható Magyar Televízió délutánonként, mondjuk, három-négy órában gyerekfilmeket sugározna, köztük olyanokat is, amit ő is gyárt, biztosan sikeresen felvenné a versenyt a többi kereskedelmi adóval. Az már nem hangzik olyan jól, ha ugyanez a négyórás műsor a Cartoon Network logójával jelenik meg a Magyar Televízió képernyőjén.
Horvát: Egyébként az értékes hírműsoroknak is van jelentős nézettsége. Persze nem a szalagátvágásos tudósításokra gondolok. Ha nem a napi politikai érdek kiszolgálója a híradó, ebben a műfajban is lehet minőséget teremteni. Nem a közszolgálati értékek versenyképtelenek. És azt sem mondom, hogy a Magyar Televízióban nem láthatók értékes produkciók, például a Théma, de abban a posványban, ami körbeveszi, nem tud érvényesülni. Vagy emlékezzünk csak a tavalyi szeptember 11-i esti adásra! Ezt a nyavalyás, kispénzű közszolgálati televíziót nézte az egész ország, mert olyan két ember vezette az adást, mint Baló György és Betlen János! Ez történt a választási műsorok esetében is. A minőség meghozza a nézőszámot.
– Tehát a minőség versenyképes?
Gombár: Igen, ha nem profitért kell versenyeznie, hanem csak a nézőkért.
– Mennyire sikeresen birkóznak meg a közszolgálatisággal a kereskedelmi televíziók?
Tímár: Még mindig érzékelhető az a politikai elvárás, amely a hatvanas-hetvenes évekbeli magyar televíziós gyakorlatot szeretné viszontlátni közszolgálat címszó alatt a kereskedelmiek műsoraiban: nemzeti ünnepeink méltó megemlékezése stb. Ezt a mentalitást azonban a kereskedelmi televíziózás nem viseli el. Helyette színvonalasan tájékoztathat, színvonalas gyerek- és ifjúsági műsorokat készíthet, és késő esti rétegműsorokat sugározhat.
Gombár: Feltétlenül idesorolnám azokat a sorozatokat, az előbb már említett Vészhelyzetet, meg a magyar Barátok közt címűt, amelyek tematikájukban igenis a köz dolgairól beszélnek. Élő társadalmi konfliktusokról, a másságról, az előítéletekről, csak másképpen, fogyaszthatóbban közelítenek a kérdésekhez. A prédikáló, oktató, kalodaként, külön műsorban kigondolt „cigány félóráknál” sokkal hatásosabban lehetne foglalkozni a romakérdéssel is ilyen vagy hasonló tálalásban.
– A mai Magyar Televízió teljesítményét látván nyilván helyes, hogy a kereskedelmiek közszolgálati műsorait közpénzből támogatja az ORTT. De vajon jól van-e így?
Tímár: Én hajlok afelé, hogy működjön a normális közszolgálati televízió, és ne rójanak semmiféle kötelezettséget a kereskedelmiekre. Hírműsort úgyis sugároznak majd, gyerekműsort úgyis készítenek, hiszen saját érdekük, a nézettségük kívánja meg. Az elmúlt hat év tapasztalata azt mutatja, hogy ez a vegyes rendszer, amelyet a médiatörvény felállított, feltételezvén, hogy minden csatornából magvas, tartalmas oktatásban, kultúrában fogunk részesülni, összeomlóban van. Rosszízű vitákhoz vezet. Most például az az abszurd helyzet állt elő, hogy miután az ORTT úgy ítélte meg, egy bizonyos közszolgálatinak mondott film nem felel meg a kategóriának, a tévétársaság bíróságon támadta meg a döntést, és a független magyar bíróság fog ítélkezni egy film felett…
A kavarodást egyébként az okozza, hogy a közbeszédben összekeveredik a közszolgálatiság mint műsor-tartalom és az intézmény, jelesül a Magyar Televízió, amelynek ezt közvetíteni kellene.
Horvát: Ezt az intézményt pedig igencsak szeretik markukban tartani a politikusok…
– A közszolgálati televízió tehát mindig a mindenkori politika foglya marad?
Tímár: Igen, azt hiszem. De így van ez máshol is. A BBC-t felügyelő testületet többek között munkáspárti és konzervatív párti lordok alkotják.
Horvát: Én a „lord” szót hangsúlyoznám…
Tímár: Lehet, de őlordságukat azért mégiscsak a politika, a pártok delegálják. Emlékszem, 1995-ben magyar képviselőkkel együtt jártam a BBC-nél, az angol médiagyakorlatot tanulmányoztuk. Az egyik munkáspárti testületi tagtól kérdezték, ki nevezi ki a testület tagjait. „A kulturális miniszter tesz javaslatot” – hangzott a válasz. „Jó, jó – folytatta a magyar képviselő –, de hogyan biztosítható a kiegyensúlyozottság?” „Úgy, hogy a kulturális miniszter teszi meg javaslatát” – szólt ismét a válasz. Nehezen tudtuk megértetni az angol lorddal a kérdés igazi tartalmát.
Tehát az angol szisztéma nagyon is hasonlít a magyar kuratóriumi rendszerhez, sőt a magyar médiatörvény a jelölési rendszert kifinomultabban szabályozza.
Horvát: Biztos vagyok benne, ha a magyar médiatörvényt bevezetnék Angliában, remekül működne. De az is igaz, ha egy angol televíziós hirtelen belecsöppenne a Magyar Televízióba, nem tudna mit kezdeni magával, és azonnal belépne legalább három pártba.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 685 átlag: 5.58 |
 |
|
