KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Hibaigazítás
• Turcsányi Sándor: Vlastimil Brodský (1920–2002)
MAGYAR FILM
• Vaskó Péter: Keleten a helyzet Magyar közönségfilm
• Stőhr Lóránt: Álomgyár álmodói Beszélgetés Hirsch Tiborral, Schubert Gusztávval és Varga Balázzsal
• Zachar Balázs: Reklámtigrisek A spottól a játékfilmig
MÉDIA
• Székely Gabriella: A köz, a jó, meg a televízió Beszélgetés Gombár Csabával, Horvát Jánossal és Tímár Jánossal
• R. Hahn Veronika: Fentebb stíl BBC és közszolgálat
• Róka Zsuzsa: A Köztársaság televíziója Francia képszabadság

• Bikácsy Gergely: Húsosfenékkel a sajttortán Ferreri nitrátnői
• Csantavéri Júlia: Hatvannyolcasok Új olasz filmek
• Pintér Judit: A filmtörvény kapujában Azúr mozik
KULTUSZMOZI
• Hungler Tímea: Képáldozat Michael Powell: Peeping Tom

• Ádám Péter: A mélység virtuóza William Wyler
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Nők a kult mögött Claudia és Mónika

• Halász Tamás: Mozdulatok a szabadban Brit táncfilmek
FESZTIVÁL
• Bakács Tibor Settenkedő: Le a Földről Mediawave
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Merülő forraló Ulrich Seidl: Kánikula
• Zoltán Gábor: Befejezetlen útitörténetek Michael Haneke: Ismeretlen kód
• Herpai Gergely: Választási hadjárat George Lucas: Star Wars II. – A klónok támadása
• Muhi Klára: Már nem pancsol Fonyó Gergely: Na végre, itt a nyár!
DVD
• Pápai Zsolt: Múltunk diszkrét bája Fred F. Sears: A repülő csészealjak támadása
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Iris – Egy csodálatos női elme
• Takács Ferenc: Rabold a nőt!
• Tosoki Gyula: Penge 2
• Kovács Marcell: Pókember
• Ádám Péter: Isten nagy, én kicsi vagyok
• Köves Gábor: Tiszta ügy
• Mátyás Péter: Szitakötő
• Baross Gábor: A pokoli torony balekjai
• Varró Attila: A fehér léggömb
• Pápai Zsolt: Gépállat SC

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Brit táncfilmek

Mozdulatok a szabadban

Halász Tamás

A mai táncfilmekben a mozdulat művésze kilép a színpadi térből.

 

A British Council száz évet átfogó tánctörténeti filmgyűjteményének, a Forward Motionnak az elmúlt évtized terméséből válogató bemutatóját láthatta a közelmúltban a zömmel mozgásszínházi produkciókat kínáló MU Színház közönsége. E táncfilmek sokkal többek a színházi térben rögzített dokumentumoknál. A hosszabb-rövidebb munkák valódi filmes alkotások, koreográfusok és filmrendezők közös produkciói.

 

*

 

A film műfaja kiemeli a táncot megszokott teréből, hiszen táncolni mindenütt lehet, még közönség sem okvetlenül szükséges hozzá. A filmesek egyre intenzívebb figyelme kétségtelenül forradalmasította a mozdulat műfaját. Az angol programban a legkülönfélébb típusú munkákkal találkozhattunk: volt itt táncjátékfilm, portréfilm, dokumentumfilm, filmetűd – jobbára szavak nélküli, csak mozdulatokkal kommunikáló szereplőkkel.

A „nagyfilmek” első darabja, a Javier de Frutos venezuelai származású táncos-koreográfust bemutató South Bank Show igazi botrányfilm. A portré alanyának művészetében megkülönböztetett szerepet játszik önnön homoszexuális identitása: dermesztően őszinte, már-már arcpirítóan személyes és kegyetlenül szókimondó (ez esetben inkább: gondolat-eltáncoló) munkái egyikét, a Hipochonder madarat a vetítéssorozat helyszínén, a MU színpadán néhány éve a budapesti közönség is láthatta. Az elegáns szófán, dívai pózban elheveredve nyilatkozó, lefegyverzően intelligens Frutos szavait újabb koreográfiáinak, próbáinak erősen provokatív részletei illusztrálják. Az egyszerre sokkoló és lírai kettősök hol frivol, hol drámai mozgásanyaga, a sajátos arcjátékkal remekül kiegészített testbeszéd közé – izgalmas kontrasztként – rangos, „polgári” angol napi- és szaklapok kritikusainak magasztaló nyilatkozatait illesztették. A portrét követően a világhírű DV8 társulat, a – Filmvilág olvasói számára Vitézy Zsófia izgalmas elemzéséből már ismerhető – fizikai táncszínház, a táncfilm úttörő együttese Achilles belép című alkotása került vetítésre. A pszichológus Lloyd Newson vezette legendás DV8 (a betű-szám név kiejtett hangalakja megegyezik az angol deviate, vagyis elhajló, eltérő szóéval) táncfilm-trilógiájának egyik legsikeresebb darabja egyben a táncfilm-művészet talán legnagyszerűbb alkotása. Szellemes címében is jelzi, milyen támadható és gyenge lehet az is, aki más elesettek skalpjára vadászik. A Newson koreografálta, David Hinton rendezte alkotás hősei egy londoni kocsma törzsvendég-macsói, akiknek brutális, zárt világában egy furcsa, meleg fiatalember jelenik meg. A vendég sorra döbbenti rá egymás esendőségére, devianciáira, mélységes titkaira a remekül ábrázolt csoport tagjait. Az Achilles belép különlegessége, hogy egyetlen épület, egy valódi kocsma területén játszódik: tökéletes játékfilmes élményt nyújtva beszél el egy minden absztrakciótól mentes történetet lenyűgöző tehetségű táncosai segítségével.

Michael Clark a kiváló angol táncos – aki számára a totális (műfajhatárt is átlépő) világhírt Peter Greenaway Prospero könyvei című alkotásának néma Caliban-alakítása hozta el – bizarr játékkal jelentkezett. A The Late (vagyis: a néhai) Michael Clark című, kiváló ötleten alapuló, ám kissé zűrös tánc-dokumentumfilmjében saját halálával, a maga mögött hagyott (elképzelt) űr vizsgálatával játszik. A filmben hétköznapi jelenetek, táncelőadás-részletek, barátok nyilatkozatai, a Clark által elképzelt, nélküle továbbműködő világ nem túl izgalmas képei sorakoznak.

A rövidfilmek változatos mezőnyében rendhagyó előadói terekkel, valódi színházi funkciót betölteni képtelen helyszínekkel és totálisan „civil” helyszínekkel találkozunk. A CandoCo Dance Company Outside In című, sokkoló alkotásának elején kedves, szimpatikus arcok közelijeit láthatjuk: férfiak és nők szépen filmezett mimikai gyakorlatai árasztanak felénk meghitt nyugalmat. A kép kinyílik: egyszerre hatalmas, homokkal felszórt padlójú, lerobbant ipari csarnokban vagyunk. A nyitókép szereplőit már dinamikus tánc közben látjuk: két kivétellel kerekes-székes mozgássérültek. Amit az alig negyed óra alatt produkálnak, szavakkal alig leírható: az embernek pillanatról-pillanatra szorul el a torka. Az Outside In ülve táncolói, a kidolgozott karjaival lépő-táncoló, nem csak láb, de talán (nem tudom lehet-e ilyesmi) medencecsont nélküli fiú és ép társaik fergeteges összjátéka telis-tele fanyar humorral, tragikummal. A kiválóan filmezett, rendhagyó koreográfia az egyenrangúság, az akaraterő, az emberi összetartozás különleges hangulatú remekműve.

Rosemary Lee koreográfus és Peter Anderson Boy című ötpercesének hőse is rendhagyó figura, egy legfeljebb hat-hét éves kisfiú. A tengerpart kopár homokdűnéi közt játszik, átlépkedve valóság és fantázia gyerekkorban oly észrevehetetlenül vékony válaszfalain. A meghökkentő szögekből rögzített, meghökkentő terepen bemutatott koreográfiát a kisfiú boszorkányos ügyességgel adja elő. Játéka olyan spontán, hogy nézője gyakran illetéktelen leskelődőnek érezheti magát. A Jonathan Burrows Company Stop Quartet című produkciója látványos fénysávok borította, semleges terepen zajlik. Bábszerűen mozgó, száraz koreográfiát táncoló előadói mintha repülő ablakából látható világváros fényei közt lépdelnének óriásokként. A fekete-fehér előadás zavaros szerkezete, az ismétlődő és igencsak érthetetlen megszakítások jócskán elvesznek ennek a képi világát illetően igazán izgalmas munkának az erejéből.

Shobana Jeyasingh, az Angliában élő, világhírű indiai táncművész és társulata a meghökkentő szépségű londoni The Ark épületének eklektikus tereiben táncolja Duettek autókkal című koreográfiáját. Jeyasingh a hagyományos indiai táncformákat elegyíti a modern mozdulatművészettel. Az Ark elegáns-extravagáns tereit „pörgős” indiai zenére veszi harmadmagával birtokába. Játszik a terekkel, kommunikál az architektúrával, kirobbanó mozdulataival ellenpontozza a hűvös eleganciát, a mértéktartó építészeti szellemességet. A filmet rendező Terry Braun és operatőre kreatív játszótársai a táncosoknak: különös szögekből filmezik, remek vágásokkal teszik misztikussá épület és ember találkozását. A csupa üveg homlokzat átlátszó kiszögelléseit kívülről filmezve a táncosok távoli, apró alakját szellemesen komponálják bele a mélyben dübörgő nagyvárosi forgalomba. Hasonló felfogású alkotó a bangladesi származású Akhram Khan, akinek Per4mance: Loose in Flight című szólója egy lepusztult, Derek Jarman filmjének, az Anglia alkonyának helyszíneire emlékeztető ipari terület nyitott és zárt tereiben zajlik. A táncos a megrendítő környezetet csak kontrasztot teremtő, „festett háttérként” használja, hogy általa emelje ki tradicionális elemekből és az utcatánc akrobatikájából komponált, szenvedélyes koreográfiáját.

A táncfilmeknél megszokott, a műfajnak köszönhetően minden kötöttségtől elrugaszkodó helyszínválasztás szélsőségeit több produkció is képviseli. A Vincent Dance Theatre Üvegház című tízpercese például egy alkonyi-éjszakai szélfútta mezőn játszódik. A két előadó egyike, egy táncosnő a rét közepén felállított, misztikus fényekkel bevilágított üvegházban játszik; vívódó, küszködő mozdulatait kívülről egy férfi követi, aki szeretne bejutni hozzá, hogy a segítségére legyen. A drámai koreográfia sejtelmes atmoszféráját ügyesen élezi a kiváló operatőri munka.

Sean Tuan-John Welsh Fiú címet viselő szólójának hőse egy unatkozó, lézengő külvárosi kamasz, aki Wales feliratos, címer-sárkányos pólójában bóklászik mindennapjai torokszorítóan sivár környezetében. A produkció fojtogató-szürreális atmoszférája a Gummót idézi. Az esetlen, magányos ember kalandjait a remek színészi játék mellett számos szellemes filmes geg teszi plasztikussá. Az Alistair Fishben, az Aletta Collins Dance Company remek rövidfilmjében egy szerelmesével szakító, majd vonattal hazautazó fiút követhetünk. A varázsütésre táncegyüttessé alakuló utastársak szellemes-jókedvű kalandba bocsátkoznak a fiatalemberrel. Alistair döbbenten veszi észre, hogyan enyészik el körülötte a valóság, hogy átadja helyét valami sejtelmesnek. A film mindvégig lebegteti, hogy vajon csak a megtört szívű főhős megelevenedő, figyelemelterelő fantáziajátékát látjuk-e, vagy egy komplex, látomásos játékot. A kocsik hosszán zajló koreográfiai játék idővel elcsitul, és a vonatszerelvény már a szokásos, unalmas utazóközönséggel gördül be az állomásra. A JazzXchange Music and Dance Company Speciális kérésének fiatal, fekete hősnője gyönyörű jelmezben jár-kel egy parkban; lassított felvételeken csodálhatjuk gazellaszerű mozgását, archaikus gesztusait, ám hamarosan New York utcáin láthatjuk viszont, civil viseletben. A nő táncol a járdán, a zebrán, az aszfalton kocsik között, csúcsforgalomban a Times Square világhíres kereszteződésében.

A táncfilm kiszabadítja a táncot, a táncost a színpad „fogságából”, visszahelyezi oda, ahonnan vétetett: a mindennapok közegébe, a szabad ég alá. Bár a műfaj és nézői évszázadokra a nekik rendelt zárt terekbe költöztek, a mozgókép megadta a lehetőséget és a bizonyítékot arra, hogy táncolni bárhol lehet. Mi pedig rácsodálkozunk, hogy mindez milyen egyszerű, és mennyire hasonlít ahhoz a folyamathoz, ami a mozgókép feltalálása nyomán a szavak színházával és játékosaival történt.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/07 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2610