KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Hibaigazítás
• Turcsányi Sándor: Vlastimil Brodský (1920–2002)
MAGYAR FILM
• Vaskó Péter: Keleten a helyzet Magyar közönségfilm
• Stőhr Lóránt: Álomgyár álmodói Beszélgetés Hirsch Tiborral, Schubert Gusztávval és Varga Balázzsal
• Zachar Balázs: Reklámtigrisek A spottól a játékfilmig
MÉDIA
• Székely Gabriella: A köz, a jó, meg a televízió Beszélgetés Gombár Csabával, Horvát Jánossal és Tímár Jánossal
• R. Hahn Veronika: Fentebb stíl BBC és közszolgálat
• Róka Zsuzsa: A Köztársaság televíziója Francia képszabadság

• Bikácsy Gergely: Húsosfenékkel a sajttortán Ferreri nitrátnői
• Csantavéri Júlia: Hatvannyolcasok Új olasz filmek
• Pintér Judit: A filmtörvény kapujában Azúr mozik
KULTUSZMOZI
• Hungler Tímea: Képáldozat Michael Powell: Peeping Tom

• Ádám Péter: A mélység virtuóza William Wyler
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Nők a kult mögött Claudia és Mónika

• Halász Tamás: Mozdulatok a szabadban Brit táncfilmek
FESZTIVÁL
• Bakács Tibor Settenkedő: Le a Földről Mediawave
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Merülő forraló Ulrich Seidl: Kánikula
• Zoltán Gábor: Befejezetlen útitörténetek Michael Haneke: Ismeretlen kód
• Herpai Gergely: Választási hadjárat George Lucas: Star Wars II. – A klónok támadása
• Muhi Klára: Már nem pancsol Fonyó Gergely: Na végre, itt a nyár!
DVD
• Pápai Zsolt: Múltunk diszkrét bája Fred F. Sears: A repülő csészealjak támadása
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Iris – Egy csodálatos női elme
• Takács Ferenc: Rabold a nőt!
• Tosoki Gyula: Penge 2
• Kovács Marcell: Pókember
• Ádám Péter: Isten nagy, én kicsi vagyok
• Köves Gábor: Tiszta ügy
• Mátyás Péter: Szitakötő
• Baross Gábor: A pokoli torony balekjai
• Varró Attila: A fehér léggömb
• Pápai Zsolt: Gépállat SC

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Azúr mozik

A filmtörvény kapujában

Pintér Judit

Az olasz film, akár a magyar, a finanszírozás és a forgalmazás zűrzavarát sínyli meg.

 

Luciano Sovena, az Olasz Producerek Szövetségének alelnöke

 

Hamarosan új filmtörvényünk lesz, ezért a jelenlegi helyzethez képest sok minden változni fog. Ma a nemzeti kultúra szempontjából fontosnak ítélt olasz filmek finanszírozásában az állam részvétele akár a 90 százalékot is elérheti. Ezen kívül a filmtörvény 8. paragrafusa a pályakezdők első és második játékfilmjének elkészítéséhez 2 és fél milliárd lírát irányoz elő, ami legtöbbször hiábavaló pénzkidobás.

A törvényt tehát remélhetőleg legfeljebb fél éven belül módosítani fogják, mégpedig véleményem szerint pozitív irányban. Ezekkel a filmekkel az a legnagyobb gond, hogy többségük nem hozza vissza a rájuk fordított pénzt. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy minden filmnek kötelezően nyereségesnek kell lennie, meg hogy az államnak teljesen ki kell vonulnia a finanszírozásukból. Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy például Antonioni, De Sica, Rossellini remekművei – ahogy a jelentős hazai díjakkal jutalmazott, vagy akár Oscarra jelölt mai filmek – ugyancsak állami támogatással készültek, gazdasági szempontból azonban szinte valamennyi bukás volt. A jelenlegi kormány tehát azt javasolja, hogy az állami támogatások mértékét csökkentsék 50 százalékra, a maradék 50 százalékot a producer főleg magánbefektetőktől vagy koprodukciós partnerektől teremtse elő. Ennek elengedhetetlen feltétele, hogy a befektetők végre leírhassák az adójukból a filmre fordított összeget.

Az új törvény természetesen a televíziókat is kötelezné arra, hogy járuljanak hozzá a filmgyártáshoz. Elvileg ezt már eddig is megtették, de ezen a téren mind az állami, mind a kereskedelmi televíziókkal nagyon súlyos gondok vannak. Egyrészt mert általában csak bizonyos típusú filmeket, főleg vígjátékokat támogatnak, másrészt pedig az olyan alkotások egy részét, mint amilyeneket a budapesti olasz filmhéten bemutattunk (Vörös Hold), a televíziók egyszerűen nem tűzik műsorra, vagy ha igen, kizárólag éjfél után. Pedig az olasz film sokkal inkább a gyártás és a forgalmazás megoldatlan problémái, mintsem az ötletek és a tehetség hiánya miatt van válságban. Olyan kiváló filmek születnek nálunk, mint Nanni Moretti A fiú szobája című, Oscar-díjra is jelölt munkája. És mivel a filmet valószínűleg a Miramax forgalmazza, talán könnyebben eljut a világ mozijaiba. Pozitív példaként említhetném Roberto Benigni Az élet szép című filmjét is. A többiek, legyenek bármilyen színvonalasak, ha egyáltalán bemutatják őket, mindössze néhány napig szerepelnek az olasz mozik műsorán, aztán talán éjfélkor lemennek valamelyik televíziós csatornán, s így senki nem látja őket.

 

 

Daniela Staffa, a Fandango Filmgyártó és Forgalmazó Vállalat sajtófőnöke

 

A 41 éves Domenico Procacci pillanatnyilag a legsikeresebb producerek egyike Olaszországban. Első fontos filmjét (Sergio Rubini: Az állomás) 1990-ben készítette. Procacci nyugtalan, kíváncsi, állandóan új utakat kereső egyéniség. Hét-nyolc éve nagy lelkesedéssel dolgozik Ausztráliában is, több olasz-ausztrál koprodukciót tető alá hozott. Persze más országokkal is gyárt filmeket, legutóbb például Milko Mancsevszki angol–macedón–olasz koprodukcióban készült velencei nyitófilmjét, vagy Jan Sverák utolsó, Oscar-díjra jelölt cseh–angol–olasz filmjét. De ő gyártotta az Emir Kusturica zenekaráról szóló Umca, umca, macska-zaj című filmet is. Olaszországban a legnagyobb sikereket eddig Gianni Ligabue Radio Freccia című, a fiatalok között kultfilmmé vált művével, valamint Gabriele Muccino három filmjével aratta (közülük Budapesten eddig csak a legújabbat, Az utolsó csók címűt láthatták). Általában fiatalokkal dolgozik, és főleg „szerzői” filmeket gyárt. Ennek ellenére eddig még csak néhány tervéhez kapott állami hozzájárulást. Tehát kizárólag szponzorok támogatásával vagy banki hitelből készíti a filmeket, és reménykedik… A Radiofreccia vagy Az utolsó csók hatalmas közönségsiker volt, busás hasznot hozott. Az utóbbi például 2001. februárja óta 150 kópiával megy az olasz mozikban, ami valóságos csoda. Minden korosztály szereti, hiszen a filmben bemutatott érzelmi viharok valamilyen módon mindenkit érintenek. (Procacci meg is kapta érte a produceri Donatello-díjat.)

A Fandango a közelmúltban a forgalmazásba is belevágott, elsősorban az ausztrál koprodukciókat próbáljuk menedzselni, de ehhez sem kapunk állami támogatást. A többi filmünket ismert forgalmazókra bízzuk; mind a művészmozik, mind a (nem kizárólag amerikai filmeket vetítő) multiplexek bemutatják őket.

Néhány éve könyvkiadással is foglalkozunk. Egy-két filmes fotóalbumon és forgatókönyvön kívül elsősorban ausztrál és angolszász szépirodalmat és tanulmányokat adunk ki. S filmzenéket CD-n! Egy évvel ezelőtt pedig mozit is nyitottunk Rómában. A Politecnico valaha Róma egyik leglátogatottabb kis mozija volt, aztán néhány évig elhagyottan állt. A filmvetítéseken kívül könyvbemutatókat, felolvasóesteket rendezünk. Törzsközönségünk nemcsak fiatalokból áll, idősebbek is járnak hozzánk, köztük sok író, költő, rendező. A Fandango ma már márkanév Olaszországban.

 

Luciana Della Fornace, az ANEC (Olasz Moziüzemeltetők Egyesülete) Lazio tartományi elnöke

 

A mozik helyzete tragikus. Három évvel ezelőtt az akkori kultuszminiszter, Veltroni, aki ugyan filmszerető ember, de nem mozis, hozott egy rendeletet, amely bárhol lehetővé tette 1300 férőhelyesnél nem nagyobb mozik nyitását. Ez legalább négytermes mozikat jelent. Kontroll nélküli elszaporodásuk súlyos válságba sodorta a hagyományos egytermes mozikat, amelyekből Rómában, különösen a város központjában még nagyon sok üzemelt. És valóban, a bevételek hirtelen csökkenése miatt még az 1928 óta folyamatosan működő Etoile mozit is be kellett zárni. Néhány régebbit pedig, amilyen a Piazza Barberini közelében lévő Fiamma, játékteremmé akarnak alakítani! Csakhogy ennek a törvénynek további hiányossága is van: miközben ugyanis bárhol bárki nyithat egy 1300 férőhelyes multiplexet, azt nem teszi lehetővé, hogy a régi mozikat más célra lehessen felhasználni. Ha nem megy, be kell zárni és kész. Óriási erőfeszítéseket kellett tennünk azért, hogy például egy 1000 férőhelyes moziból csinálhassunk egy 300 férőhelyes mozi- és színháztermet (mert a mozikkal ellentétben színházból óriási hiány van Rómában), a fennmaradó teret pedig könyvek, lemezek árusítására használhassuk. Mert mégsem nézhetjük tétlenül, hogy Róma szívében sorra eltűnjenek a patinás mozik!

A Veltroni-törvény még egy fontos dologról elfeledkezett: nem írta elő, hogy csak ott épülhessen új mozi, ahol addig nem volt. Az eredmény: ahol nincs mozi, ott az emberek továbbra sem tudnak filmet nézni, ahol viszont egymás hegyén-hátán épülnek az új multiplexek, a nézők száma nem emelkedik. Ezért aztán szép lassan nemcsak az egytermes, hanem a többtermes mozik is csődbe mennek. Már csak azért is, mert ennyi termet képtelenség filmmel ellátni (ez az amerikaiak által üzemeltetett mozikra és a mieinkre egyaránt érvényes). Mondok egy példát: júniusban Rómában egyszerre 53 vásznon láthatták a nézők a Pearl Harbort! Nyilvánvaló, hogy ennyien nem voltak kíváncsiak rá.

Az új filmbemutatók fő idénye októbertől húsvétig tart. Aztán a filmek száma napról napra csökken, júniusra pedig egyszerűen elfogy. Pedig adatokkal tudom alátámasztani, hogy nyáron is lenne közönség! Az utóbbi időben még egy érdekes dolgot tapasztaltam. Van egy mozink, amelynek a 600 fős termében művészfilmet, az 1200-asban kommersz filmet szoktunk vetíteni. A nyár folyamán számtalan alkalommal kellett a két teremben filmet cserélni, mert sokkal többen voltak kíváncsiak a művészfilmre, mint a másikra. És nemcsak fiatalok járnak nyáron moziba! Akkor viszont könyörgünk, adjatok több filmet! Mert abszurdum, hogy a forgalmazók a kollégáimat a múlt nyáron is arra kötelezték, hogy a tengerparti üdülőhelyeken nyolc hétig tartsák műsoron a Pearl Harbort!

Ezek a kötelezettségek főleg az olasz filmeket érintik tragikusan. Tavaly például 78 olasz film készült. Ebből 3-4 hatalmas kasszasiker volt, 3-4 elég jól hozott a konyhára, a maradék 60 filmből harminc rosszul ment, a többit pedig be sem mutatták. (Az éves bemutatási arány országok szerint hozzávetőlegesen a következő: 60 százalék amerikai, 10 százalék európai és más, nem USA-beli, 30-40 százalék olasz film, ez mindig a siker függvénye.) Ha egy olasz filmre bejön a néző (ilyen volt legutóbb Az utolsó csók), akkor hosszú ideig műsoron maradhat. Ha nem, akkor akár egy nap után is le lehet venni, és ezzel vége.

Szerintem az egész finanszírozási rendszer hibás. Az olasz filmek sorsát egy hasonlattal szoktam érzékeltetni: mondjuk, hogy a film egy gyerek. Ha az állam gondoskodik róla a terhesség alatt, gondosan ápolja a születés után is, aztán pedig kilöki az utcára, akkor mire volt jó az egész? Vagyis: az állam ad pénzt a gyártásra, ad pénzt a forgalmazásra (amit sokszor persze nem a reklámra költenek, ezért a közönség nem ismeri a filmet, következésképpen nem megy el megnézni), de semmit nem ad a mozisoknak. Végül mégis mindenki a mozisokat átkozza, ha egy film megbukik. Pedig ők csak a forgalmazóval kötött szerződés értelmében járnak el, amikor azt a filmet, amit kevesen néznek, azonnal leveszik a műsorról. Támogatás nélkül lehetetlen egy napi két és félmillió líra bevételű amerikai filmmel versenyeztetni egy 56 ezer lírás olasz filmet! Ezért kérem folyton azt az államtól, hogy meghatározott időre – minimum két hétre – adja meg a mozisoknak az olasz filmekért legalább a napi átlag bevételüket, és akkor biztosan nem tüntetik el őket egy nap után. Mint mondtam, az államilag finanszírozott filmek reklámozása sem túl jó. Mintha már eleve arra számítanának, hogy sem a moziban, sem a televízióban nem nézi meg őket a kutya sem. Szerintem tehát a törvénymódosításon kívül az olasz film újjászületéséhez sokkal több olyan gyártóra és forgalmazóra is szükség volna, mint amilyen Domenico Procacci, aki azért, amiben hisz, akár a saját pénzét is hajlandó kockáztatni.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/07 30-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2606