KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Hibaigazítás
• Turcsányi Sándor: Vlastimil Brodský (1920–2002)
MAGYAR FILM
• Vaskó Péter: Keleten a helyzet Magyar közönségfilm
• Stőhr Lóránt: Álomgyár álmodói Beszélgetés Hirsch Tiborral, Schubert Gusztávval és Varga Balázzsal
• Zachar Balázs: Reklámtigrisek A spottól a játékfilmig
MÉDIA
• Székely Gabriella: A köz, a jó, meg a televízió Beszélgetés Gombár Csabával, Horvát Jánossal és Tímár Jánossal
• R. Hahn Veronika: Fentebb stíl BBC és közszolgálat
• Róka Zsuzsa: A Köztársaság televíziója Francia képszabadság

• Bikácsy Gergely: Húsosfenékkel a sajttortán Ferreri nitrátnői
• Csantavéri Júlia: Hatvannyolcasok Új olasz filmek
• Pintér Judit: A filmtörvény kapujában Azúr mozik
KULTUSZMOZI
• Hungler Tímea: Képáldozat Michael Powell: Peeping Tom

• Ádám Péter: A mélység virtuóza William Wyler
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Nők a kult mögött Claudia és Mónika

• Halász Tamás: Mozdulatok a szabadban Brit táncfilmek
FESZTIVÁL
• Bakács Tibor Settenkedő: Le a Földről Mediawave
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Merülő forraló Ulrich Seidl: Kánikula
• Zoltán Gábor: Befejezetlen útitörténetek Michael Haneke: Ismeretlen kód
• Herpai Gergely: Választási hadjárat George Lucas: Star Wars II. – A klónok támadása
• Muhi Klára: Már nem pancsol Fonyó Gergely: Na végre, itt a nyár!
DVD
• Pápai Zsolt: Múltunk diszkrét bája Fred F. Sears: A repülő csészealjak támadása
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Iris – Egy csodálatos női elme
• Takács Ferenc: Rabold a nőt!
• Tosoki Gyula: Penge 2
• Kovács Marcell: Pókember
• Ádám Péter: Isten nagy, én kicsi vagyok
• Köves Gábor: Tiszta ügy
• Mátyás Péter: Szitakötő
• Baross Gábor: A pokoli torony balekjai
• Varró Attila: A fehér léggömb
• Pápai Zsolt: Gépállat SC

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Média

Francia képszabadság

A Köztársaság televíziója

Róka Zsuzsa

A köztévé pártatlansága a francia politikusok szemében szent és sérthetetlen nemzeti érdek.

 

Mindenkinek van hely – és mindenkinek megvan a helye – a nagy és híres Francia Audiovizuális Mezőben. A PAF (Paysage Audiovisuel Francais) a francia közélet és a mindenkori politika egyik olymódon kitüntetett terepe, hogy szabályai csak ritkán, akkor viszont aggályosan kimunkált közmegegyezéssel változnak: szerepe pontosan meghatározott és közismert; működése kevéssé függ aktuális párthatalmi játszmáktól, sokkal inkább az állam állandó figyelmétől és felelősségétől. Ebben az elíziumi audiovizuális mezőben elég könnyű hát kiigazodni, közszolgálati és privát tévéknek egyaránt.

Az audiovizuális közszolgálat három feladatának – szórakoztatás, nevelés, tájékoztatás – meghatározása de Gaulle-i örökség. Fogyasztó és szolgáltató, tévék és közönség ehhez tartják magukat, és tudják mind, mit akarnak, mit akarhatnak. Olyannyira, hogy nemcsak szakmai szervezetek, befolyásos érdekvédelmi képviseletek vannak a Francia Audiovizuális Mezőben, hanem ott nyüzsögnek a rádióhallgatói, illetve tévénézői egyesületek is.

A nyolcvanas évekkel beköszöntött másfél évtizedes Mitterrand-korszak átrendezte a tulajdoni és felelősség-viszonyokat a PAF-on. Mint nem egyszer, a szocialisták e téren is liberálisabbak igyekeztek lenni a jobboldalnál. Velük jött el a tévéprivatizáció, amikor is a közszolgálati televíziót saját első csatornájának magánosításával, a TF1 megteremtésével állították versenyhelyzetbe.

Ez elsősorban tartalmi téren jelentett szándékolt konkurenciát, mert a francia köztévéknek soha nem kellett azután sem a megélhetésért pénzügyi terhek alatt fulladozva küzdeni. A francia közszolgálati tévézés középtávú és éves költségvetésének túlnyomó részét a Parlament viharok nélkül, ütemesen szavazza meg, a mindenkori kulturális tárca pedig ugyanígy, huzavona nélkül egészíti ki. A közszolgálati tévézés olyan magától értetődően szent és érinthetetlen dolog, állami szolgáltatás és állampolgári jog Franciaországban, mint a metrózás, a kiváló vasúti forgalom vagy a hajszálpontos, megbízható, igazi társadalomszervező hivatást betöltő posta.

Így megbukott az állami tévé korábbi főigazgatójának nevével jelzett Elkabbache-koncepció, hogy a közszolgálati tévé bevételeinek fele a reklámokból származzék. A Nemzetgyűlés képviselői – függetlenül párthovatartozásuktól – nem azért hadakoztak, hogy állami tévé-ügyben tehermentesítsék az állami költségvetést, hanem azért érveltek elcsigázott választóik véleményét tolmácsolva, hogy ne kényszerítsenek egy franciát sem félórás reklámblokkok elviselésére. Ott van, ugye, a szigorúan behajtott tévé- és rádióelőfizetési díj – érveltek.

Mégoly látványos politikai fordulatok sem változtatnak ezen az alapfelfogáson. Az idén tavasszal, az elnökválasztáson elszenvedett történelmi vereségük után a szocialistákat a jobboldal váltotta a kormányrúdnál. Az új, ideiglenes kormány kulturális minisztere, a bal- és jobboldali munkakapcsolatokban egyaránt helytállt Jean-Luc Ferry filozófus sietett megerősíteni: töretlen a közszolgálatiság iránti elkötelezettség.

Ennek jegyében kiszámítható a kábeltévézés nem túl fényes jövője is Franciaországban. Elrettentő a belga példa, ahol is a minőségi köztévézés túléléséért küzdő állami RTBF tartós pénzügyi válságban vergődik a kábeltévék konkurenciája miatt. Franciaországban, ahol a politikát meghatározó óriásvállalatok tőkéjében könnyű kézzel kötnek össze termelő-építő tevékenységeket – például mélyépítést és csatornázást – audiovizuális érdekeltségekkel, viszonylag egyszerű figyelmeztető jelet küldenie a kormánynak: „Uraim, az állam és az ő köztévéje mindenek előtt és fölött!” Vagy: „Ezt nem adom, ez nemzeti érdek.” Még soha senki meg nem kérdőjelezte ezt az attitűdöt – az egyetlen, ám véres megtorlásba ütközött Jean-Marie Messier Vivendi-báró kivételével. Van az úgy, hogy a nemzeti érdek – ahogy azt közmegegyezéssel meghatározzák – fölötte áll a gazdasági-pénzügyi érdeknek. Ez nagyon francia dolog – mondják magukról nagyon büszkén a franciák. És évtizedről évtizedre merev keretben szabályozzák az audiovizuális piacukat. Virágzik a pártpolitikától csak minimálisan átszínezett állami beavatkozás politikája.

Igen, pártpolitikai befolyás. A de Gaulle-i rátelefonálós kézivezérlés már évtizedek óta a múlté, de azért kitartóan emlegetik, hogy érzékeltessék, mennyivel nagyobb és szabályozottabb most a szabadság. Ennek jegyében aztán kevés kisiklásnak voltunk most tanúi az elnökválasztási kampány alatt. Az egyik ilyen az volt, amikor a nagyon nézett Michel-Drucker-show-ba meghívták a veterán crooner Henri Salvadort, mondaná–dalolná már el, mit érzett, amikor átvette Chirac elnök kezéből a Becsületrendet. Hát valami remek volt! – értesülhettünk az örökifjú szórakoztatózenésztől, aki ily módon fölvezethette magát Bernadette Chiracot. Az újraválasztásáért kampányoló államfő hitvese oldottan és nemigen számlált műsorpercben cseveghetett a népszerűsége csúcsán mosolygó sztárral arról, milyen kiváló fickó is az ő férje. Ez nem választási, hanem ártatlan szórakoztató műsor volt. Nem is számolták be az egyébként szigorúan vezetett nyilvántartásba, amely elvileg biztosította, hogy minden jelölt egyenlő terjedelemben kaphasson nyilvánosságot.

Ugyan miért nem?! Hát rendes dolog ez?! Ezt ugyanazon a csatornán kezdték feszegetni Michel Drucker újságíró kollégái, ahol elgyönyörködhettünk a Chirac-házaspár szebbik felének non-kampányában. Van ugyanis egy nagyon nézett műsora a köztévének, a Nézzük csak meg jobban!, amelyet a tévézés gyakorlatának és bírálatának szenteltek, vagyis az esetek túlnyomó többségében olykor nem is kíméletes önkritikának. E műsor szakosodott újságíróinak epés megjegyzéseit aztán visszaolvashattuk a tévézéssel rendszeresen és nagy terjedelemben foglalkozó országos és regionális napilapokban, a szakfolyóiratokról nem is beszélve.

Ez a kritikus–önkritikus szaksajtó kifogásolta azt is, hogy a Bernadette ChiracHenri Salvador-duó előadását nem észrevételezte a CSA, az audiovizuális főhatóság. Elnöke, a neogaullistákhoz közelálló hajdani tévés újságíró, majd sikeres toulouse-i polgármester, Dominique Baudis bizony nem szólalt meg. Igaz, máskor, tévécsatornák elnökeinek, vezérigazgatóinak, műsorigazgatóinak kinevezésekor sem szokott, legalábbis politikai szempontból nem. E téren a franciák nagyon ügyelnek a pártatlanságnak legalább a látszatára, a CSA függetlenségére és tekintélyére.

Valahol ugyanis ettől függ a tévék, így a köztelevíziózás megítélése – gondolják. A kilencvenes évek elején-közepén például a köztévé első csatornáját, a France2-t furcsa módon azért hagyogatták el nézői, mert úgy próbált versenyezni a nagy privát vetélytárssal, a TF1-gyel, hogy TF1-ebb igyekezett lenni még nála is. Alaposan elcsúszott a kereskedelmi tévézés felé, egyebek között azzal a sokakat zavarba ejtő gyakorlattal, hogy a TF1 sztár-műsorvezetőinek adta a szombat esti varieté-műsorokat. Aki éppenséggel nem vágyott strasszra, csillogásra, kulisszatologatásra, az is szó szerint be volt kerítve: „Patrick Sebastien itt, Patrick Sebastien ott, Patrick Sebastien mindenütt!”

Közügyről lévén szó, a Nemzetgyűlés megint tévé-vitát folytatott, és a képviselők megint párthovatartozástól függetlenül, de indulatosan firtatták: ugyan miért hasonlít egymásra a TF1 és a France2 úgy, mint két tojás, és hogy miért kell a köztévének a privát csatornák túlfizetett sztárjait túlfizetniük, meg aztán ugyan miből is?

Volt olyan privát tévésztár, aki erre visszatért priváttévéje kebelébe. Volt olyan is, az egyik legtehetségesebb műsorvezető, egyúttal producer Jean-Luc Delarue, akinek többet számít a mindenütt jelenlévőség, mint a pénz: belement, hogy csillagászati honoráriumait csökkentsék, ugyanakkor fönntarthatja kétlakiságát, és lendületesen ingázik köztévé és magántévé között. Delarue mindenhová azt viszi, amire szükség van: a TF1-be a közszolgálatiság igényességét, a France2-be a kereskedelmi tévé lendületét, látványosságát.

A francia köztévé azért Delarue nélkül is akármikor föl tud mutatni olyan műsorokat, amelyek úgy szólnak a nagyközönséghez, hogy közben szemernyi minőségi–tartalmi engedményt nem tesznek. A péntek esténként jelentkező tengeri magazin, a Thalassa a „boldogság órája” a franciák számára. Focimeccsekről is szoktak rá átkapcsolni, még a munkásnegyedek kocsmáiban is – szóval, nem akármilyen műsor. Mint ahogy remek és széles körben méltányolt a csütörtök esti fő műsoridőben vetített Különtudósító is, elmélyült társadalmi riportjaival.

A híradók a francia tévéken is a legnézettebb műsorok. Szemben a TF1 szex–erőszak–botrány-centrikus megközelítésével, a közszolgálati híradók, a France2-é, meg a vidék tévéjeként népszerűségét visszaszerzett France3 híradói sikerrel igyekeznek kerülgetni a tévés információk leegyszerűsítő megoldásait. Politika, belpolitika minden francia tévén kiadósan látható, egyúttal kiegyensúlyozottan is. Írott szabályok mellett szokásjog és a rivalizáló szomszédvárak, valamint a vetélkedő politikai fellegvárak összjátéka folytán az idei választási kampányokban nemigen állapíthattuk meg: melyik tévé ki mellett vagy ki ellen van. E tekintetben a közszolgálatiság szelleme lebeg a Francia Audiovizuális Mező fölött.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/07 21-22. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2603