KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Hibaigazítás
• Turcsányi Sándor: Vlastimil Brodský (1920–2002)
MAGYAR FILM
• Vaskó Péter: Keleten a helyzet Magyar közönségfilm
• Stőhr Lóránt: Álomgyár álmodói Beszélgetés Hirsch Tiborral, Schubert Gusztávval és Varga Balázzsal
• Zachar Balázs: Reklámtigrisek A spottól a játékfilmig
MÉDIA
• Székely Gabriella: A köz, a jó, meg a televízió Beszélgetés Gombár Csabával, Horvát Jánossal és Tímár Jánossal
• R. Hahn Veronika: Fentebb stíl BBC és közszolgálat
• Róka Zsuzsa: A Köztársaság televíziója Francia képszabadság

• Bikácsy Gergely: Húsosfenékkel a sajttortán Ferreri nitrátnői
• Csantavéri Júlia: Hatvannyolcasok Új olasz filmek
• Pintér Judit: A filmtörvény kapujában Azúr mozik
KULTUSZMOZI
• Hungler Tímea: Képáldozat Michael Powell: Peeping Tom

• Ádám Péter: A mélység virtuóza William Wyler
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Nők a kult mögött Claudia és Mónika

• Halász Tamás: Mozdulatok a szabadban Brit táncfilmek
FESZTIVÁL
• Bakács Tibor Settenkedő: Le a Földről Mediawave
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Merülő forraló Ulrich Seidl: Kánikula
• Zoltán Gábor: Befejezetlen útitörténetek Michael Haneke: Ismeretlen kód
• Herpai Gergely: Választási hadjárat George Lucas: Star Wars II. – A klónok támadása
• Muhi Klára: Már nem pancsol Fonyó Gergely: Na végre, itt a nyár!
DVD
• Pápai Zsolt: Múltunk diszkrét bája Fred F. Sears: A repülő csészealjak támadása
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Iris – Egy csodálatos női elme
• Takács Ferenc: Rabold a nőt!
• Tosoki Gyula: Penge 2
• Kovács Marcell: Pókember
• Ádám Péter: Isten nagy, én kicsi vagyok
• Köves Gábor: Tiszta ügy
• Mátyás Péter: Szitakötő
• Baross Gábor: A pokoli torony balekjai
• Varró Attila: A fehér léggömb
• Pápai Zsolt: Gépállat SC

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kultuszmozi

Michael Powell: Peeping Tom

Képáldozat

Hungler Tímea

Kultuszfilm az, amit nem láttál elégszer.

 

 

„Olyan volt az élet, akár egy üres vászon

vagy egy szappanopera”

Bret Easton Ellis: Amerikai psycho

 

Az egyik első pszichothriller, ahol nem a gyilkos személye, hanem a személyisége kinyomozhatatlan, Michael Powell leskelődő-filmje volt. Képfüggés és erőszak párhuzamos életrajza is itt kezdődik.

 

 

Kultusz vagy áldozat?

 

1960-ban az angliai mozik bemutatták A bagdadi tolvaj, A piros cipellő, A ravasz Pimpernel filmrendezőjének, Mike Powellnek új filmjét, a Peeping Tomot, amely minden idők egyik legnagyobb filmes botrányát kavarta a szigetországban, és egy csapásra kerékbetörte a rendező szépen ívelő pályáját, aki mostohagyermekének köszönhetően élete hátralévő harminc esztendejében, 1990-ben bekövetkezett haláláig, csupán háromszor állhatott a kamera mögé. A megjelenés évében felháborodott kritikák láttak napvilágot, a sajtó a mozit egyöntetűen perverznek, nekrofilnek, szadistának, destruktívnak, az angol filmgyártás szégyenfoltjának titulálta, 1979-ben azonban váratlanul fordult a kocka, a sokkoló művet a New York-i filmfesztivál Martin Scorsese jótékony közreműködésével műsorára tűzte, ahol kirobbanó sikert aratott. Kultikus státuszát azóta is őrzi, a vérbe mártott pennák ideje mára lejárt, újranézve a filmet egyértelmű: a botrány és az értetlenség egy olyan úttörő alkotásnak szólt, amely messze megelőzte a korát.

A film főhőse, Mark Lewis (Carl Boehm) a sorozatgyilkos operatőrként dolgozik egy filmstúdiónál, vágya azonban az, hogy filmrendező lehessen. A portyái során elkövetett bestiális mészárlásokat egy 16 mm-es kamerával rögzíti, majd saját, otthoni kis vetítőtermében újranézi őket. Sötét gyermekéveire akkor derül fény, amikor megismerkedik szomszédjával, Helennel, akinek – bizalma és vonzalma jeléül –megmutatja féltett kincseit, a gyerekkoráról készült filmfelvételeket. A múlt feltárul, Mark apja az egykori híres biológus (maga a rendező, Michael Powell alakítja) életműve megteremtéséhez, a félelem tanulmányozásához, fiát használta fel kísérleti nyúlként, gyermekének minden egyes lépését kamerával rögzítette. Mark betegsége, a skoptophilia, vagyis a voyeurizmus egy gátlástalan apa keserű öröksége. A fiú maga is áldozat, a valódi bűn az apa lelkén szárad, aki a tudásvágytól hajtva szörnyeteget nevelt a fiából.

Bár 1960-ban túl volt már a filmgyártás egy-két sorozatgyilkoson és szexuális pszichopatán, az olyan filmekre, mint a Felícia utazása, Cold Light of the Day, Deranged, X. polgártárs vagy a Henry: Egy sorozatgyilkos portréja, amelyek a sorozatgyilkosokat pszichés zavarok sújtotta emberi lényekként, az életkörülmények és a sanyarú gyermekkor áldozataiként ábrázolják, évtizedeket kell még várni. (Hitchcock Psychója ugyan kortárs film, s ebbe a sorba illene, de míg Mark Lewis kisiklott sorsát empátiával figyeljük, Norman Bates igazi szörnyalak. Részletes pszichopatológiája félelmet és viszolygást ébreszt, nem irgalmat.) Nem csoda, hogy Powell filmje zavarba hozta a nézőt és a kritikust egyaránt – a mozi jó és a rossz biztosnak hitt erkölcsi térképét rajzolta át, ráadásként a főhős betegségén, a voyeurizmuson keresztül számos nyugtalanító kérdést fogalmazott meg a valóság és a film viszonyáról, a mozi és a kép mibenlétéről, messze túllépve ezzel a pszichothriller keretein.

 

 

Gyilkos kamera

 

A voyeurizmus, a leskelődés a mozgókép természetrajzához tartozik. Az olyan, főként televíziós műfajok esetében, mint a reality show-k, a dokumentumfilmek, a kandi kamerán alapuló műsorok vagy a paparazzók által készített címlapfotók, a leskelődés ténye egyértelmű: a kamera intim pillanatokat, titkolt sorsokat, esetleges tragédiákat kap el, kiszolgáltatja a kép szereplőinek magánéletét a nézőnek, aki a képet megtekintve, a stábhoz hasonlatosan, önmaga is voyeurré válik.

A mozik közönsége azonban, amikor a vászonra meredve egy könnyes szerelmi történetbe vagy egy könnyed vígjátékba, vagyis a fikció világába feledkezik bele, nem érzékeli, hogy leskelődne. Ez a tény olyankor válik egyértelművé, amikor egy játékfilmben egy-egy videófelvételnek, néhány fotónak esetleg filmrészletnek a történet bonyolításában kitüntetett szerep jut (Nagyítás, 8 mm, A hátsó ablak, Videodrome), vagyis amikor egy film magát a filmet emeli központi témájává. A vászonra, a képernyőkre, a fotókra figyelő szereplőkben önmagunkra ismerhetünk; ők is, akárcsak mi, leskelődnek, néznek, mint a moziban.

Voyeur minden néző, kuncogjon bár a kandi kamera szerencsétlen áldozatain, vagy rendüljön meg Hamlet nagymonológján. A voyeurködés a filmes diskurzus része, miközben a voyeur, a skoptophiliás pszichológiai értelemben véve beteg. Mi nézők vagyunk betegek tehát, hiszen amikor filmet nézünk, mások sorsát lessük ki.

Mark Lewis alakja különösen kínossá teszi ezt a felismerést, hiszen a férfi, aki a film közönségéhez hasonlóan leskelődik, vagyis a vászonra mered, sorozatgyilkos, ráadásul a szimpatikus fajtából – mi több filmes, művészember, sőt tudós, kutató, aki apjához hasonlatosan a félelem természetrajzát térképezi fel. Áldozatait a tőrré átalakított kameraállvánnyal végzi ki, miközben, hogy a félelmüket fokozza, az objektív mellé erősített tükörben végignézeti a szerencsétlen nőkkel saját haláltusájukat. A tökéletes gyilkosság Mark számára a tökéletes filmmel, vagyis a tökéletes műalkotással egyenértékű; a gyilkosság azáltal, hogy brutális cselekedetből képpé alakul át, a morális szférából átemelődik az esztétika világába. (Az angol esszéíró, Thomas De Quincey egyik írásában már a XIX. században a „gyilkosságról, mint a szépművészetek egyikéről” emlékezett meg”.)

A hagyományos értékek, a tudományba, a művészetekbe vetett hit/bizalom látszik megingani ebben a filmben; a kutakodó, hidegfejű művészre és tudósra, akit csak a produkció létrejötte, az eredmények érdekelnek, valamint leselkedő közönségére, amelyik szemtanúként bűnrészessé válik, sötét árnyék vetül, miközben az emberi kapcsolatok kialakítására törekvő sorozatgyilkos alakja felértékelődik. Mark az egyik randevújára nem viszi magával a kameráját, vagyis négy fal között hagyja a művészet, a tudomány és a gyilkosság jelképét/eszközét, így válik képessé arra, hogy Helennel maradéktalanul boldog legyen.

 

 

Szimulakrumok

 

Jean Baudrillard 1981-ben, vagyis jó húsz évvel a Peeping Tom megjelenése után publikálta a szimulakrumokról szóló elméletét, amelyben a képek „gyilkos hatalmáról” írt. Meglátása szerint a posztmodern kor olyannyira medializálttá vált, hogy csak a képek igazságáról beszélhetünk. Amit nem látunk a híradásokban, az nem létezik; a kép olyan befolyásra tett szert, hogy elsőbbsége már a valódit, a reálisat fenyegeti. A „televízió-igazság” azt eredményezte, hogy a tévé feloldódott az életben, az élet pedig a tévében, „a tévé néz, a tévé elidegenít, a tévé manipulál, a tévé informál bennünket”.

Mark Lewis számára is csak a képek igazsága létezik, gyerekkorától filmez és filmezik, a képek és a realitás egymásba játszik az életében, kamerája gyilkol a szó konkrét és átvitt értelmében is. Nem véletlen, hogy nem hajlandó lefilmezni Helent, a szerelmét, hiszen tudja, a képek már átvették az élete felett az irányítást – akit megörökít, azt egyúttal meg is gyilkolja.

Mark Lewis figurája bő harminc évvel előzi meg Patrick Batemant, Bret Easton Ellis sorozatgyilkos regényhősét, az amerikai psychót (a regényből Mary Harron készített felejthető filmet), aki elődjéhez hasonlatosan áldozatainak kivégzését előszeretettel filmezi le, majd a videófelvételeket levetíti következő kiszemelt prédájának. Az ő életét is a képek és a filmek befolyásolják, de Mark Lewis célzottan tudományos, dokumentarista filmfelvételeivel szemben, amelyekben a szexuális aktust a gyilkosság helyettesíti, Bateman filmesként a pornó egy elvadult ágát műveli: snuff movie-kat forgat, vagyis olyan szexfilmeket, amelyekben a szexuális jelenet csúcspontjaként kivégzi az áldozatait.

Ha Lewis figurája a medializált kor veszélyeinek egyik első megtestesülése, Bateman ennek az érának ikonikus alakja. Életét olyannyira áthatják már a képek, hogy gyakorta ő sem tudja eldönteni, a realitásban mozog vagy csupán egy film szereplője. Regénybeli életét a mozikban és a tévékben tanult panelek alapján alakítja, hol akcióhősként, hol pornósztárként, hol egy sorozatgyilkos mozi pszichopatájaként, hol pedig egy szappanopera sztárjaként viselkedik, aki még azon is elcsodálkozik, ha a szerelmi jelenetek alatt a „valóságban” nem szólal meg a zene.

Mindkét képzeletbeli figura ténykedése hatalmas felháborodást váltott ki a kortárs közvéleményben, Powell és később Ellis ellen sajtóhadjárat indult, jóllehet Mark Lewis és Patrick Bateman alakja csupán a fájdalmas realitással szembesített bennünket: az elektronikus média és a filmgyártás befolyásának köszönhető, mindannyiunkban kifejlődött/kifejlesztett voyeur képzetével. Azzal a betegesnek tekinthető skoptophiliáséval, aki nem tudván ellenállni a képek csábításának: szent borzadállyal mered a híradóra, elbűvölten fogyasztja az erőszakos filmfelvételeket, folytatásokban nézi végig a túszdrámákat, a családi tragédiákat, a bankrablásokat, az öngyilkos merénylők áldozatainak haldoklását és a háborús tudósításokat. A néző mára már csak akkor hiszi, ha látja a halált.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/07 32-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2607