Sean ConnerySean Connery (1930-2020)A neve ConneryGéczi Zoltán
Sean Connery vásznon a lehető legtöbbet hozta ki a rá bízott szerepből, ahogy az életben sem érte be a középszerűséggel. Karizmatikus akcióhős és díjakkal kitüntetett
drámai színész, világcsavargó playboy és büszke nemzeti ikon; Sean Connery
hatvannál is több mozifilmben játszott 1957 és 2003 között, a mozgókép
történelmének egyik legintenzívebb és legszínesebb karrierjét építve fel.
Városkép revolvercsövön át
(nyitójelenet)
Skócia fővárosának, Edinburghnek
nyugati, Fountainbridge nevű városrésze a lehető legkevésbé hasonult West
Hollywoodhoz. Közönséges munkásnegyed volt vörös téglából emelt bérházakkal és rozzant
teherautókkal, az 1930-as években már keserves hanyatlásnak indult állapotban.
A kerület legnagyobb munkaadója, az Észak-brit Gumiipari Vállalat az első
világháborút követően katonai megrendelésekre rendezkedett be, gumicsizmák,
abroncsok, gázmaszkok tízezreit gyártotta megbízható minőségben, elősegítendő a
Nemzetközösségi Hadsereg katonáinak harctéri helytállását. A könnyűipar
megfáradt munkásainak a kerület második legfontosabb üzemének számító McEwan’s
Brewery termékei nyújthattak némi enyhülést, amely Skócia legnagyobb sörfőzdéjeként
biztosított népszerű lehetőséget a szabadidő tartalmas eltöltésére.
Az amatőr
(főcím előtti jelenet)
A fiatal Sean Connery a
legkevésbé sem volt „a borok és a konyhaművészet avatott szakértője” (Ian
Flemming): sört ivott, nem ‘53-as Dom Perignont (a rázva, nem keverve mixelt
vodka-martini csak később vált a kánon részévé). Sosem tékozolt el százezreket
a bakkara-asztalnál egy szép nőnek imponálva, viszont lelkiismeretesen
kapcsolgatta a villanyt a stúdióban. A brit titkosszolgálat ügynökeként vált
híressé, holott elhivatott skót volt bölcsőtől koporsóig, hazájára különösen
büszke patrióta, aki támogatta a skót függetlenségi törekvéseket. A
színészhivatást nem szakmai elkötelezettségből, hanem józan megfontolásból
választotta: segédmunkásként a jövedelem szerény mivolta, focistaként a karrier
tervezhetően kurta időtartama aggasztotta, így döntött a filmipar mellett.
A nagy metamorfózis
(Q laboratóriumában)
Ahhoz, hogy munkásemberből
Őfelsége titkos ügynökévé lényegüljön át, Terence Young stílusérzéke szükségeltetett.
„Igazi bonviván volt, elképesztő mértékben járult hozzá a karakterhez. Tudta,
hogy milyenek a legújabb ingek és zakók, mert ő maga is igen elegáns volt, függetlenül
attól, hogy volt pénze vagy sem.” – méltatta Connery. Young rendes éttermekbe,
menő bárokba, úri szabóságba hordta a leendő akciósztárt, ösztönös
zsenialitással érezve rá a karakter lényegére: Bond megformálása nem színésztechnika
kérdése, a főszerepet játszó férfinak magának kell Bonddá válnia. Az elegancia
és a laza vagányság azonban csak az egyik oldala a figurának, a 007-es
ügynöknek hasonló arányban kell azt a nyers férfierőt és kérlelhetetlen
határozottságot sugároznia, amit Connery tett hozzá minden idők leghíresebb
akcióhőséhez: „Bondot csak olyan férfi játszhatja, aki veszélyes. Ha nincs meg
a fenyegetettség érzése, akkor nem lesz cool.”
A nemzetközi playboy
(röpke flört Moneypenny
irodájában)
Connery túlzás nélkül filmtörténeti
horderejű szerződtetése az erélyes női támogatásnak köszönhetően valósulhatott
meg. A kevéssé ismert színészt Dana Broccoli, a vezető producer felesége
szorgalmazta, ugyanakkor a Bond regények szerzője, Ian Fleming reménytelennek
tartotta a javaslatot, „túlméretezett kaszkadőrnek” titulálva a markáns
akcentussal beszélő jelöltet. Cubby Broccoli és Harry Saltzman az iskolázott és
elegáns, laza modorú világfit, Cary Grantet vágyta főszereplőnek, Fleming
barátnője, Blanche Blackwell azonban kiállt az eredeti karakterleírástól
merőben idegen Connery mellett.
James Bond figurája nem
csupán szupersztárrá és kulturális ikonná, de a nők kedvencévé is tette
Conneryt. A legszebb színésznők törték magukat, hogy együtt játszhassanak vele:
Kim Basinger korábban két ajánlatot is visszautasított, amelyek Roger Moore
mellé szólították, de Connery második visszatérése alkalmából igent mondott a
producereknek. A Bond girl fogalma
előbb szereposztási etalonná, majd intézménnyé vált, de egyéb filmjeiben is
olyan színésznők tűntek fel mellette, mint az isteni Gina Lollobrigida (Gyilkosság a hajón, 1964), Brigitte Bardot
(Shalako, 1968), vagy Catherine
Zeta-Jones (Briliáns csapda, 1999). Tippi
Hedren a következő panasszal fordult Hitchcockhoz a Marnie (1964) forgatásán: „Igazán lenyűgöz, hogy a világ legvonzóbb
férfijára osztotta a partnerem szerepét. De hogyan várhatja el tőlem, hogy
frigidnek tűnjek, amikor Sean jelenlétében még egy jégből faragott nő is
felengedne?”
Egy szó, mint száz:
Conneryt minden nő imádta.
A nevem Bond
(M ismerteti a küldetést)
Bár a Dr. No költségvetése szerény volt (1,1 millió USD), Broccoli és Saltzman
hatalmas potenciált láttak Fleming regényeiben, így a kezdetektől nagyban
gondolkodtak. Connery nem osztozott a producerek általános derűlátásában: „Ha
valaki azt mondja, hogy tudta, hogy sikeres lesz az első film, akkor hazudik,
mert ezt senki se tudhatta. Senki se láthatta előre, hogy annyi évvel később is
itt fogunk ülni, és James Bondról beszélünk.”
A producerek azonban nagyon
is tudatosan cselekedtek, a Bond-mozik vezérmotívumait már az első részben meghatározták:
az egzotikus helyszínek, az extravagáns ellenfelek, a bőven adagolt erőszak, a
stílusos főcím, a különleges autók, a szupermodern technológia és a gyönyörű
nők voltak a receptúra legfőbb hozzávalói. Közel hat évtized elmúltával is
ebben a viszonyrendszerben aktív Bond, előzékenyen igazodva a klasszikus
forgatókönyv szabályaihoz, amelyeket az összesen tucatnyi szkriptet jegyző Richard
Maibaum állított fel.
James Bond bemutatkozása sikeresnek
bizonyult, az Oroszországból, szeretettel
(1963) pedig tovább népszerűsítette a 007-es ügynök karakterét. Ettől kezdve
Connery a prototípus, az örök igazodási pont; akárki vállalja fel a
filmtörténelem leghosszabb ideje aktív, egyszersmind legismertebb hősének
szerepét, vásznon nyújtott teljesítményét a kritika és a közönség egyaránt az ő
Bondjához fogja mérni.
Akcióba lép 007
(üldözés földön-vízen-levegőben,
szex és további izgalmak)
A Bond-szakértők által
igen nagyra tartott Goldfinger (1964)
fordulópontnak bizonyult a sorozat történelmében, Connery is kedvenc részeként
hivatkozott rá később, a Tűzgolyó
(1965) azonban már untatta, a Csak
kétszer élsz (1967) japán forgatását pedig végeláthatatlan gyötrelemként
élte meg. „Miután elkészült az első kettő, már csak menni kellett előre, mert
megvoltak a szabályok.” – mutatott rá a fokozatos elidegenedés legfőbb okára.
Amíg szerződése tartott, menetelt is becsülettel, de láthatóan egyre
kedvtelenebbül tette, és öt epizód után már nem újította meg szerződését az EON
Productions Ltd.-del.
Ekkor reaktiválták első
ízben. Az egyetlen film (Őfelsége titkosszolgálatában,
1969) után felmondó George Lazenby távozását követően a producerek, egyéb
lehetőség híján, a szakmai ösztönzés biztos módszerével kezelték a
csapdahelyzetet. Amit nem tudtak megoldani pénzzel, azt megoldották temérdek
pénzzel, holott Broccoli és Saltzman még a szakmán belül is híresek voltak
könyörtelen keselyűtermészetükről. Keserves alkudozást követően a következő
konstrukció alakult ki: Connery 1,25 millió dollárt kap a visszatérésért,
bónuszt az esetleges pótforgatásért, valamint 12,5 százalékkal részesedik az
amerikai bevételből származó profitból. A példátlanul nagyvonalú alku végül
6,725 milliót hozott a konyhára, valamint egy kevésbé emlékezetes filmet, amely
a Gyémántok az örökkévalóságnak
(1971) címen található meg a toplisták utolsó harmadában. Ugyanezt a trükköt
játszotta meg a második visszatérése során is, amikor egy hiányos szerződésből
adódóan lehetőség nyílt a Tűzgolyó új
változatának elkészítésére (Soha ne
mondd, hogy soha, 1983).
Felix, Blofeld és a
többiek
(felvonulnak a szövetségesek
és az ellenfelek)
Karrierjét Terence Young
indította be, vele négy filmet is forgatott 1957 és 1965 között. Sydney Lumet
nemkülönben kedvenc rendezői közé tartozott, öt mozit készítettek együtt,
köztük a Gyilkosság az Orient Expresszen
(1974) klasszikus adaptációját, amelyben egy nehezen felülmúlható ensemble cast (Albert Finney, Lauren
Bacall, Ingrid Bergman, Michael York) kötelékében kapott szerepet. Sir Michael
Caine-t legkiválóbb barátai közé sorolta; ragyogó párost alkottak John Huston Aki király akart lenni (1975) című
filmjében, amelyet Connery pályafutása legjobban sikerült munkájaként idézett. Jean-Jacques
Annaud a kor legdrágább európai szuperprodukciójának főszerepére szerződtette (A rózsa neve, 1986), Brian De Palma
dirigálásával pedig Oscar-díjat szerzett (Aki
legyőzte Al Caponét, 1987). Élvezte a közös forgatást Steven Spielberggel (Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag,1989),
de a negyedik felvonásában már nem vállalt szerepet („Imádtam vele dolgozni, de
ez alkalommal nem volt olyan története Indy apjáról, amit érdemes lett volna
elmesélni.”). Jó kapcsolatot ápolt a Bond-színészekkel, követte a sorozat
evolúcióját: Pierce Brosnant „jó döntésnek” nevezte, Daniel Craiget „csodálatosnak”
tartotta, Timothy Dalton viszont szerinte „sose tudta megragadni a szerepet,
mert a legrosszabb módon vette azt komolyan”, Roger Moore Bondját pedig, bár
életre szóló haverok voltak ők, túlzottan paródiaszerűnek mondta.
Az 1990-es évek
Hollywoodját azonban nem szívlelhette. Lépten-nyomon kifejezte megvetését a
kortárs filmesek iránt, lesújtóan nyilatkozott a producerek és rendezők új
generációjáról („Utálatos kisdedek háromrészes öltönyben.”), a legtöbb
ajánlatot visszautasította, ha pedig hajlandó volt kamera elé állni, azt a
személyes megfontoláson túl kizárólag csillagászati gázsiért tette.
Három generáció hőse
(az antagonista nyomában)
Az 1960-as években
összehasonlíthatatlanul olcsóbb és lazább volt a szuperprodukciók forgatása,
nem bíbelődtek 3-4 évet egy címmel, mint manapság, így Connerynek két Bond
között bőven akadt alkalma dolgozni. Ebben az évtizedben további tíz filmben
játszott főszerepet, amelyek között saját jogukon is kiváló thrillerek (Gyilkosság a hajón, 1964; Marnie, 1964) és történelmi drámák (A domb, 1965; A jégsziget foglyai, 1969) egyaránt sorakoztak. A következő évtized
listája ennél is nagyobb diverzitást mutat, még egy ízig-vérig low budget sci-fi is belefért a sorba (Zardoz, 1974); nehéz volna
következetességet felfedezni, ha csak nem magát a törekvést, hogy végleg maga
mögött hagyhassa a titkos ügynök figuráját. Az 1990-es évekből visszatekintve maga
Connery is meglepődött saját munkatempóján: „Leforgattuk az Aki király akart lennit, aztán a Szél és az oroszlánt, aztán a Robin és Mariant, egyiket a másik után.
Olyan volt, mintha egy liter folyadékot akarnál beleerőszakolni egy félliteres korsóba.
De ha az ember talál valamit, amit meg akar csinálni, akkor nekilát és
megcsinálja.”
A Soha ne mondd, hogy soha után ismét ikonszerű szerepek sorjáztak,
amelyek újrarajzolták Connery public
image-ét. Az 1986-ban bemutatott Hegylakóban
(rendezte Russell Mulcahy) példátlan eleganciával iskolázta le a teljes
színészgárdát, s miután a ‘80-as évek amerikai esztétikáját tökéletesen
leképező film hatalmas sikerré vált, egy új generációt nyerhetett meg magának. Juan
Sanchez Villa-Lobos Ramirez figurája friss szakaszt nyitott Connery
karrierjében: ettől kezdve elsősorban mentorfigurákat bíztak rá, fiatalabb
partnereket társítva az immáron veteránnak számító színészhez (Bűntény a támaszponton, 1988; Gyilkos Nap, 1993; Az első lovag, 1995; Briliáns
csapda, 1999). Bond szellemétől mégse szabadulhatott: Michael Bay nagy
költségvetésű akciófilmjében (A szikla,
1996) a 007-es ügynök ősz alteregójaként segítette a laborban zseniális, de terepen
tapasztalatlan vegyifegyver-szakértő Nicolas Cage-et (a szerencsés véletlennek
köszönhetően ismét Ed Harris ellenében, aki az előző évben bemutatott Egy igaz ügyben is ellenlábasa volt). A
John McTiernan által dirigált Vadászat a
Vörös Októberben, amelyet bízvást nevezhetünk a korszak legkiválóbb
hidegháborús akcióthrillerének, Marko Ramius szovjet tengeralattjáró-parancsnok
szerepében volt az egyébiránt nagyszerű szereposztás (Alec Baldwin, Sam Neill, James
Earl Jones, Tim Curry, Stellan Skarsgård) mindent vivő ásza, a szemkápráztatóan
stílusos, ám a pénztáraknál sajnálatos módon alulteljesítő, azóta is
megbocsáthatatlanul alulértékelt Bosszúállókban
(1998) pedig a világuralomra törő szupergonosz szerepét ölthette magára.
Connery pályafutása utolsó
szakaszában sem veszített nyers energiájából és ellenállhatatlan karizmájából,
jelenléte minden produkciónak javára vált. Az Egy igaz ügy producere, Lee Rich is őszinte elismeréssel adózott a
veterán színész előtt: „A hatvanas éveiben jár, és főszerepeket kap. Hányan
mondhatják még ezt el rajta kívül?”
A feltétlen tisztelet
okán, nagyvonalúan engedve meg némi csalást, nevezzük Gus Van Sant drámáját (Fedezd fel Forrestert!, 2000) Connery
utolsó filmjének. Az egykor ünnepelt, majd a hírnév elől a világtól elvonult,
magányban megöregedett írózseni és az irodalmi ambíciókat dédelgető, 16 éves
fekete srác barátsága jellemzően Oscar-díjra optimalizált dráma, az Akadémia
azonban érthetetlen módon nem tűntette ki figyelmével – holott William
Forrester szerepe a sors ajándéka volt, Connery pedig karrierje legihletettebb
és legkimunkáltabb játékával hálálta meg a rendező bizalmát. Mellőzése
meglehetősen méltatlan húzás volt, mindazonáltal az ily módon elszenvedett
kényelmetlenségek eltörpültek mindazon megpróbáltatásokhoz mérten, amelyek az
elkövetkező években vártak rá.
Lefegyverezve
(Bond elővigyázatlanná
válik és fogságba esik)
A Fedezd fel Forrestert! után hiába kopogtattak ajtaján a Mátrix és A Gyűrűk Ura producerei, azonban 2003-ban még egyszer visszatért a
vászonra. A látványosan félresikerült A
szövetség (2003) kereskedelmi bukás lett, de a helyzet kreatív szempontból
sem volt magasztosabb: a képregény szerzője, Alan Moore válogatott átkokat
szórt mindenkire, aki részt vett a projektben, Connery pedig lépten-nyomon
összekülönbözött az improvizatív munkamódszert gyakorló rendezővel. Az
Észak-Amerikában mindössze 66 millió dollárt gyűjtött szuperprodukció
összeomlása feltartóztathatatlan fergetegként sodorta magával a teljes stábot,
a szakmai konfliktusoktól megcsömörlött Connery pedig bejelentette: véglegesen
visszavonul a filmezéstől.
A kibékíthetetlen szakmai nézeteltéréseken
túl magánéletében is egyre több kellemetlenséggel kényszerült szembenézni. Már
a James Bond-korszakban is hatékonyan kamatoztatta népszerűségét, az 1980-as
évektől pedig különösen nagy gázsikért játszott, így tetemes vagyont halmozott
fel (a Fedezd fel Forrestert!, és A szövetség esetében ez 17 millió dollárt
jelentett), de adóügyekben korántsem bizonyult készséges jogalanynak.
Jövedelemadóval kapcsolatos zűrös ügyek miatt kellett Skóciából Marbellára,
majd Spanyolországból a Bahamákra áttelepülnie, a spanyol hatóságok azonban
utánanyúltak: adóelkerülésért emeltek vádat ellene, és 5,5 millió fontos igényt
állapítottak meg az államkincstár számára. Mindeközben ő maga is pereskedni
kényszerült a Bond-filmek jogdíjai miatt: „Gyűlölöm a tisztességtelen
viselkedést. Bűncselekménynek tartom, amikor megállapodik valakivel az ember,
aztán a másik fél könyvelési trükkökkel próbálja meglopni.”
De még a könyvelőknél is
mélyebben vetette meg az újságírókat. Történt ugyanis, hogy egy lelkes
levéltáros előásott egy 1965 novemberében megjelent Playboy interjút, amelyben kijelentette,
hogy „semmi különösen rosszat nem látta abban”, ha egy férfi bizonyos esetekben
megüt egy nőt. A muzeális értékű zsurnalisztikai lelet láttán a Me Too mozgalom
túlhevült amazonjai a nyilvánosság teljes eszköztárát igénybe véve rontottak
neki, gyávának és zaklatónak nevezték, a cancel-kultúra furcsa szellemében
követelve Connery nevének és életművének törlését a filmtörténeti lexikonokból.
Aki nem tudott veszíteni
(a végső győzelem)
Connery az önkéntes
visszavonulást választotta, de saját legendáját nem nyugdíjaztathatta, így a
századforduló könyvelési lázában fogant filmes toplistákon rendre előkelő
helyen bukkant fel a neve. A teljesség igénye nélkül: megválasztották „Minden
idők harmadik legnagyszerűbb filmhősének” (American Film Institute), a 14.
helyet kapta az Empire magazin „Minden idők 100 legnagyobb filmsztárja”
listáján, a People Magazin olvasói az „Évszázad legvonzóbb férfijának” nevezték,
Bill Clinton személyesen tüntette ki a művészetek és kultúra terén szerzett
érdemeiért, ami pedig különösen ironikus, hogy 2000-ben a Királynő Nagy-Britannia
lovagjává ütötte a Skócia függetlenségét támogató filmsztárt.
Hátralévő éveit mégsem a
díszdoktori címek és filmszakmai díjak halmozásával és rendezgetésével kívánta
tölteni. A kamerát gondosan kerülte, de társadalmi ügyekben nagyon is aktív
maradt, kiemelten támogatva a Scottish International Education Trust és a National
Scottisch Party tevékenységét: ahogy Bond a rulettasztal mellett, oly könnyű
kézzel szórta a súlyos milliókat karitatív ügyekre, ha úgy vélte, hogy az
anyagi hozzájárulás előremozdíthatja Skócia ügyét.
A legnagyobb skót
(végefőcím)
Sean Connery ifjúkori döntése
minden bizonnyal számottevő fennakadást okozott a Fountainbridge-i élelmiszer-kiskereskedelem
házhozszállítási szolgáltatásában, de filmsztárként szerzett hírnevével bőven
kárpótolta szeretett szülőföldjét. Váratlan pályamódosítását maga is szerencsés
döntésnek tartotta: „Meglehet, nem vagyok túl jó színész, de minden mást csak rosszabbul
csinálnék.”
A „Legnagyobb Élő Skót” (Sunday
Herald, 2004) a Tűzgolyó forgatási
helyszínén, a Bahamákon álló villájában tért örök nyugalomra október utolsó
napján. A leszerelési kérelmét oly sokszor benyújtó, több ízben reaktivált hírszerzőtiszt
immáron megmásíthatatlanul maga mögött hagyta a nemzetközi filmipart, hiába
kérlelné a brit konzulátus csetlő-botló munkatársa, a Soha ne mondd, hogy soha szereposztása szerint Rowan Atkinson személyében:
„M küldött, hogy kérjem meg rá: térjen vissza a szolgálatba, uram! Aggódik,
hogy ön nélkül veszélybe kerül a civilizált világ biztonsága.”
Márpedig a brit külhoni
hírszerzés igazgatójának nem szokása, hogy pótolhatatlan veszteségnek minősítse
egy tejesember távozását; hasonló elismerés csakis Bond parancsnokot, az MI6 halhatatlan
ügynökét illetheti meg.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 0 átlag: - |
|
|