KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
   2021/január
MOZIK KARANTÉNBAN
• Varró Attila: A hegy Mohamedhez Vírus és mozi
• Soós Tamás Dénes: Csődközelben Mozik a járvány alatt
MAGYAR MŰHELY
• Petényi Katalin: Emléktöredékek Gyöngyössy Imre (1930-1994) – 2. rész
• Schubert Gusztáv: Mag a földben Jób lázadása
• Benke Attila: Szimpátiafilmezés Külföldi filmek az ’56-os forradalomról
• Vízkeleti Dániel: Kísértetek földjén Beszélgetés Bergendy Péterrel
SEAN CONNERY
• Géczi Zoltán: A neve Connery Sean Connery (1930-2020)
• Varga Zoltán: Valami igazságféle Kultmozi: A támadás
ÚJ RAJ
• Árva Márton: Válságtünetek Új raj: Rodrigo Sorogoyen
KÉPREGÉNY-LEGENDÁK
• Baski Sándor: Alkonyzóna Thomas Ott: The Number
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Kránicz Bence: Sztráda a semmibe Tillie Walden: Are You Listening?
FELLINI 100
• Harmat György: Fellini és a napszemüveg Harmat György Egy eszköz vándorútja
A FILMKRITIKA KLASSZIKUSAI
• Ádám Péter: Töltőtoll és kamera Cahiers du Cinéma
FESZTIVÁL
• Gerencsér Péter: Látható periféria Verzió 2020
PANORÁMA
• Kránicz Bence: „Segített, hogy kihullott a hajam” Beszélgetés Colin Firth-szel és Stanley Tuccival
FILM / REGÉNY
• Fekete Tamás: Amerikai mélyálom J.D. Vance: Vidéki ballada az amerikai álomról
• Greff András: Herointól halkésig Ron Howard: Vidéki ballada az amerikai álomról
FILM + ZENE
• Pernecker Dávid: Félreértett hangok Ben Frost
• Déri Zsolt: Amerikai karakter Western Stars
KRITIKA
• Varró Attila: A kíntornás Mank-ja David Fincher: Mank
TELEVÍZÓ
• Andorka György: Nehéz istentelennek lenni A farkas gyermekei
STREAMLINE MOZI
• Jordi Leila: Cities of Last Things
• Forgács Nóra Kinga: Hazug tánc
• Lovas Anna: Mother – Eltorzult szeretet
• Lichter Péter: Super Dark Times
• Huber Zoltán: Arkansas
• Pethő Réka: Előttem az élet
• Vajda Judit: Kenyér, szerelem és…
• Tüske Zsuzsanna: Casino Royale
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Gyöngyössy Imre (1930-1994) – 2. rész

Emléktöredékek

Petényi Katalin

90 éve született Gyöngyössy Imre filmrendező, költő, drámaíró.

 

 

A német televíziók segítségével lehetővé vált, hogy történelmi múltunk fájó sebeire rámutathassunk. Sok ellenállással megküzdve így készíthettük el a ZDF-fel és a Társulás Filmstúdióval koprodukcióban a Jób lázadását. Még a hetvenes években kezdtem kutatni Ámos Imre, a tragikus sorsú, akkor még ismeretlen festő művészetét, akiről később, 1982-ben könyvet is írtam. Hogy festészetének gyökereit jobban megismerjem, lementem Nagykállóra, Ámos szülővárosába, ahol a XVIII. századtól a második világháborúig egy egyedülálló haszid parasztzsidó kultúra virágzott. Itt a Tisza és a Bodrog mentén szinte minden falu rabbijának csodatevő ereje volt, a csodarabbik legendáit szájról szájra adták. Pásztorok, szántóvetők, fuvarosok, szatócsok hittek abban, hogy a cádik a halála után is csodát tesz. Sírjukhoz messze földről zarándokoltak, hogy imájukkal és kívánságcéduláikkal kérjék segítségét. Az egykor itt élő, haszid közösségből, mindössze három család tért vissza a koncentrációs táborból. Hamarosan Imrével és Barnával visszatértünk Nagykállóra. A múlt utolsó emlékei, a pusztuló temető sírkövei, Taub Eizik, a nagy cádik sírkápolnájának kérőcédulái felidézték Imre gyerekkori élményeit. Egy Tolna megyei faluban gyakran játszott egy idős zsidó házaspár, Kohn Emmánuel és felesége vegyeskereskedésében, akiket később koncentrációs táborba hurcoltak. Egy életen át fájdalommal emlékezett deportálásukra. Filmünkben nem a fasizmus kegyetlenségét akartuk megmutatni, hanem azt a szeretettől, hittől, a természet törvényeitől áthatott világot, melyet brutálisan pusztított el a holokauszt. Történetünk 1943-ban játszódik, Jób és Róza, egy idős gyermektelen haszid zsidó házaspár elhatározzák, hogy ellentmondanak a történelemnek: örökbe fogadnak egy keresztény kisfiút a szomszédos árvaházból, akinek utódként hátrahagyják szellemi és anyagi értékeiket. Lackó társa és „barátja” Dorka, a kutyája, akivel együtt fedezi fel a falusi élet, a természet, a szerelem, a hit, a szülők vallásos életének titkait. Különös és mély szeretet születik meg egy év alatt az idős házaspár és Lackó között. És miközben a fasizmus egyre jobban fenyegeti Jób és Róza életét, ők okosan és szeretettel gondoskodnak Lackó jövőjéről. Aztán egy napon megérkeznek a csendőrök, hogy deportálják őket. Lackó kétségbeesve fut a szekerek után, és várja a Messiás eljövetelét, ahogy Jób tanította.

A forgatókönyvet a Filmfőigazgatóság betiltotta. Az akkori kultuszminiszter, Pozsgay Imre oldotta fel a vétót. Hamarosan újabb indokokra hivatkozva akarták megakadályozni a film létrejöttét. Akkor Scheiber Sándor professzor, Magyarország főrabbija állt ki mellettünk. A nyolcvanas években még tabu volt a zsidóüldözés, a filmet csak nagy nehézségek árán tudtuk leforgatni. A Jób lázadása volt Magyarországon az első film, mely a zsidó-keresztény megbékélésről szólt. Tiszatarjánban forgattunk. Zenthe Ferenc és Temessy Hédi belső azonosulással készültek a filmre, tanulmányozták a zsidó vallási szokásokat, rituálékat. A legapróbb részletességgel építették fel és mély átéléssel tették élővé Jób és Róza alakját. A két nagyszerű színész méltó partnere volt Fehér Gabi, akit több száz gyerek közül választottak ki a rendezők. Nem volt olyan feladat, amit meg nem oldott volna. A team munkájában fontos szerepe volt Szabó Gábor operatőrnek, aki kézikamerájával Lackó szemszögéből láttatta az eseményeket és képzőművészeti igényességgel komponált képeivel jelenítette meg a zsidó ünnepeket, melyeknél az Országos Rabbiképző szakértői segítettek. Hivatásos statiszták helyett a Debreceni Hitközség tagjai személyes élményeiket felelevenítve vettek részt a tömegjelenetekben. Ezeknek az embereknek volt erejük a film forgatása alatt újra felülni azokra a szekerekre, amik negyven évvel korábban a haláltáborok felé szakították ki őket vagy családtagjaikat szülőföldjükről, hogy segítsenek nekünk tragikus sorsukat dokumentálni. A külvilágról megfeledkezve, mint egy család élt együtt a stáb. Imre számára nagyon fontos volt, hogy a stáb minden tagja, a sminkestől a világosító munkásig vagy az ügyelőig legszemélyesebb odaadással végezze munkáját. Ő a filmet a szó szoros értelmében közösségi művészetnek tartotta. „Az óraszerkezet egyetlen kis csavarjának meglazulása is megállíthatja az időt” – mondta egyszer. A filmet a legfontosabb nemzetközi kritikusok rendkívül elismerő hangon méltatták: „Az év meglepetése volt a Jób lázadása. Az ortodox közösség bemutatása Isaac Bashevis Singerre és Manès Sperberre emlékeztet. A film minden pátosztól mentes, néha még ironikus is. Mégis megrázóan és elkötelezetten idézi fel 1940 és 1944 között a kelet európai zsidó közösségek és kultúrájuk százainak pusztulását.” (Anne Head, Screen International,1983.) „A Jób lázadása egyszerre szép és tragikus. Nagyon szép! Csodálatos látni. Ragyogóan extravagáns, érzékien gazdag.” (Kevin Tomas, Los Angeles Times, 1984.) „Azok közül a filmek közül, melyek az 1944-es zsidóüldözést mutatják be, a Jób lázadása a legautentikusabb, legmeggyőzőbb és legmeghatóbb.” (Archer Weinstein, New York Post, 1984) „Egy rendkívül megrázó film a hitről, az emberi szellem túléléséről és a reményről.” (Facettes Feature, 1985.) A filmet meghívták a legfontosabb nemzetközi fesztiválokra, ahol jelentős díjakat nyert köztük a zsűri különdíját Cannesban, a San Remo-i, Los Angeles-i fesztiválok fődíját. 1983-ban az amerikai filmakadémia tagjai az év legjobb öt „idegennyelvű” filmje közé választották, és Oscar-díjra jelölték.

Itthon is megjelent néhány elismerő kritika, köztük Maár Gyula ihletett, szép elemzése: „Váratlan és örvendetes esemény egy olyan alkotást látni, amely minden emblematikusság nélkül, áttetsző természetességgel, szinte a létbe „belehelyezkedve” szól emberségről, humánumról, tulajdonképpen magáról az életről. Gyöngyössy Imre és Kabay Barna a Jób lázadásának egyszerű történetében pátosz nélküli természetességgel mutatják fel és igenlik az élet alapvető, annak értelmet adó értékeit.” (Maár Gyula, Kritika, 1984.) Hivatalos fórumokon azonban támadások is érték a filmet, hogy „meghamisítottuk a történelmet”, a vidéki zsidóságot nem szekereken deportálták. Ez a vád rendkívül felháborított bennünket. Elhatároztuk, hogy egy nagyobb, hiteles dokumentációval válaszolunk az igazságtalan vádakra. Már a Jób lázadása filmünk forgatása közben is készítettünk felvételeket a gazdag haszid paraszti kultúra utolsó tanúival. Az egyik éjszakai felvételen, Taub Eizik sírjánál figyeltünk fel egy jiddis és magyar juhász népdalokat csodálatosan éneklő öregasszonyra. Rosenberg Éva néni, a debreceni kóser konyha vezetője lett a főszereplője az Add tudtul fiaidnak dokumentumfilmünknek, melyet engedély nélkül forgattunk. Ez az idős asszony belső békével és derűvel éli hétköznapi életét, fát vág, kukoricát tör, jószágot nevel, dolgozik a földeken, énekel, imádkozik, csak akkor ismerjük meg sorsát, amikor egyszer tésztagyúrás közben a kamera a karjába égetett számra közelít. Ekkor tör fel belőle a félévszázados fájdalom és panasz, hogy szüleivel és testvéreivel együtt elhurcolták, hogy Auschwitzban végig kellett néznie az anyák szenvedését, akiktől gyerekeiket elvették, hogy egész családja a gázkamrákban pusztult el, ő az egyetlen, aki visszatért. A zsinagógában, ahol egykor együtt ünnepeltek, csak omladozó falakat talál, melyeket benőtt a gaz, a régi temetőben hiába keresi ősei sírját. A temetőt felszántották, a sírköveket kidobálták és krumpliföld lett belőle. Éva néni negyven év után elhatározta, hogy visszatér szülőfalujába, Tiszacsekére, hogy találkozzon egykori szomszédaival. Egyesek örömmel ölelik magukhoz, mások elfordulnak, nem akarják megismerni. Két idős parasztember emlékezik deportálásukra: az egyik védekezik, ez volt a parancs, hajtani kellett a szekeret, amin, a falu zsidói lakosait a gyűjtőhelyre szállította, a másik könnyes szemmel vall: inkább elengedtem a lovaimat az erdőbe, de nem vettem részt ebben a szégyenletes, szörnyű eseményben. A film fájdalmas mementóként idézi fel a múltat, azt az egyedülálló középeurópai haszid kultúrkört, életérzést, szellemiséget, értékes emberi világot, mely Chagallt, Yehudi Menuhint, Eli Wieselt adta a világnak.

A filmet több Los Angeles-i mozi programjára tűzte, és az amerikai filmakadémia tagjai, az előző évben a Jób lázadásának nominálása után a dokumentumfilm kategóriában Oscar-díjra akarták nevezni, nagy eséllyel. Már megvettük a repülőjegyet, hogy a kópiát kézicsomagként vigye ki fiunk, Gyöngyössy Bence, amikor az utolsó este a Filmfőigazgatóság főcenzora megnézte a filmet. Közölték velünk, hogy betiltják, és a kópia nem hagyhatja el Magyarországot. Egy kópiánk azonban kinn volt már Németországban, és a Westdeutscher Rundfunk, majd később a Jeruzsálemi Nemzetközi Filmfesztivál nagy sikerrel, szép kritikákkal kísérve mutatta be. Csak több mint egy évtizeddel később, a rendszerváltás környékén, egy késő esti órában sugározta először a Magyar Televízió.

Alig fejeztük be az Add tudtul fiaidnak forgatását, mikor már a nemzetközi koprodukcióban megvalósuló Yerma játékfilmünk forgatókönyvét írtuk. „A film műfaji adottságai szerint nemcsak az áradó Lorca-i költői szóképeket próbáltuk átfordítani „filmképekké”, filológiai elkötelezettséggel kerestük meg azokat a helyszíneket, tájakat, embereket Andalúziában a Rio Frio, Orgiva környékén, ahol Lorca Yermája és zseniális nyelvi képei is születtek. Mi magunk is megdöbbentünk, hogy ötvöződik a lorca-i vízióban két ellenkező „valóságos” táj: a szelíd Andalúzia és a Sierra Nevada vad hegyei, amit sem az irodalomtörténet, sem színpadképek nem ismernek eléggé. Ebben a világban például az udvar a tetőt jelenti. Itt zajlik az élet nagy része. Lorca költészetének itt még ma is élő forrásai vannak.” (Graham Petri interjúja Gyöngyössy Imrével, 1985.) Yerma (Gudrun Landgrebe), egy megkövesedett szokásokkal terhes világban szenvedélyesen küzd azért, hogy gyermeke legyen, ami az önfelszabadítást, az élet teljességét jelenti számára. Beteljesületlen szeretet éhsége, egyre elhatalmasodó szenvedélye okozza tragédiáját. Yerma anyaság utáni vágya mögött ott élnek Gyöngyössy Imre filmjeinek visszatérő anyafigurái a Virágvasárnaptól, a Két elhatározáson át a Jób lázadásáig: az oltalmazó, fiai boldogulásáért küzdő, a történelmet biblikus erővel legyőző anyákig.

1986-ban döbbenten szembesültünk a hírrel, hogy a Dél-kínai-tengeren vietnamiak ezrei menekülnek a kommunizmus elől. Emberek hagyják el otthonaikat, apró csónakokban, lélekvesztőkben összezsúfolva, sokszor heteken át hánykódnak a viharos tengeren, kitéve magukat viharoknak, az égető napnak, a kiszáradásnak, a kalózok támadásainak, mert hazájukban vallásuk vagy világnézetük miatt üldözték őket. A statisztikai adatok szerint 50 %-uk a tengerbe fulladt. Ekkor már tagjai voltunk a Deutsche Not-Ärzte Komitee-nek, ennek a különleges embervédő szervezetnek, ahol orvosok, ápolók, technikusok vallási, politikai indokok nélkül feladták európai polgári jólétüket, és szinte a nagy világszervezeteket megelőzve lettek mentőorvosai a világnak, hogy a katasztrófa sújtotta embereken segítsenek. „Részese lettem a bibliai csodálatos halászatnak. A Cap Anamur hajón német és francia orvosokkal kerestük a tükörsima, vagy viharos tengeren feltűnő csónakokat Vietnam és Szingapúr között. Itt találkoztam azokkal az önfeláldozó, névtelen, hétköznapi emberekkel is, akik képesek kilépni személyes létük szorító gyűrűjéből, hogy kezüket nyújtsák a rászorulóknak.” – emlékezett vissza megrendítő élményére Gyöngyössy Imre. A nyílt tengeren közvetlen közelből vettük filmre a diktatúra elől menekülők drámai pillanatait, tanúi voltunk megpróbáltatásaiknak, szenvedéseiknek és a mentőorvosok önzetlen küzdelmének, az embermentés eufórikus örömének. Német operatőrünk, Michael Teutsch kézi kamerával forgatta az eseményeket, a stábban már Gyöngyössy Bence (akkor már a müncheni Filmművészeti Főiskola filmrendező hallgatója) is ott dolgozott. 888 menekülttel a fedélzeten érkeztünk a hamburgi kikötőbe. Boat-People című, 90 perces dokumentumfilmünket a Westdeutscher Rundfunk nagy sikerrel sugározta, az adást többször megismételték, a nézők nagy összegekkel adakoztak, hogy a menekültek új életet kezdhessenek. A Cap Anamur hajón a Boat-People forgatása közben lettünk figyelmesek egy magányos, szomorú hét éves kislányra. Törékeny teste tele volt sebekkel, arca egy öregember ráncaival. Loan kétszer próbált szüleivel menekülni, de a parti őrség elfogta őket és az egész családot bebörtönözték. A kislány hónapokat töltött börtönben. Mivel a szülők nem tudták újra kifizetni helyüket a csónakban, egyedül küldték kislányukat, hogy legalább neki legyen emberhez méltó élete. Egy három részes dokumentumfilmben követtük Loan megrázó sorsát, megmentését a tengeren, életét a fülöp-szigeteki átmeneti menekülttáborban és megérkezését Németországba, ahol egy német család örökbefogadta. Egyre jobban tudatosodott bennünk, hogy századunk a menekültek évszázada. Háborúk, világégés, újra és újra fellángoló testvérharcok emberek millióit űzték el otthonaikból, szakították el szeretteiktől. Milliók váltak nincstelenné, hontalanná, a fasizmus, a sztálinizmus, a világ újrafelosztásának áldozataivá. Milliók tűntek el nyomtalanul a koncentrációs táborok gázkamráiban, és a Gulág munkatáboraiban. A fennmaradásukért küzdő kisebbségek, hazátlanná vált kis népek sorsa máig tragikusan aktuális az egész világban. Kötelességünknek éreztük, hogy a szenvedők, elnyomottak, száműzöttek üzenetét közvetítsük.

A Cirkusz a Holdon (1988) játékfilmünkkel a testvérháborúk, gyilkos indulatok személyes létünket fenyegető veszélyére próbáltunk figyelmeztetni. Filmünk főszereplője Ádám, egy nyolcéves mesztic kisfiú, aki a dzsungelben, a „senki földjén”, testvérháborúk közt, az országhatárok mentén vándorló cirkusz varázslatos világában él. Legjobb barátai Gogo, a medve, Dudi, az elefánt és Gaspy, a törpe. Az ő szemszögén keresztül elevenedik meg az izgalmas történetet. Hanna, a vándorcirkusz igazgatónőjének – Hannelore Elsner nagyszerű alakítása – missziója, hogy miközben estéről estére elkápráztatja közönséget, mindig az áldozatok pártján áll és menedéket nyújt a hatalomnak kiszolgáltatott üldözötteknek. De Ádám nem érti, hogyan lesznek az üldözöttekből újra üldözők és az üldözőkből üldözöttek. Sajátos gyermeki filozófiájával, fantáziájával, humorával és erős érzelmeivel figyeli a felnőttek világát. A Sri Lanka-i forgatás alatt a történelem tragikus módon igazolta forgatókönyvünket. Forgatásunk alatt a fellángoló tamil-szingaléz harcokban a film története drámaian vált napi valósággá. Holdbéli cirkuszunk a valóságos fegyverek elől menekülőknek is védelmet nyújtott. Egyre erősebbé vált bennünk az az elhatározás, hogy kamerával járjuk a világot. Észrevegyünk olyan fehér foltokat, amikre más nem figyelt fel, hírt adjunk azokról, akiknek kiáltását nem hallják meg. Így jutottunk el 1988-ban Brazíliába. Álltunk a zuhogó trópusi esőben a manausi gyerektemetőben és követtük kameránkkal a 6-8 éves gyerekeket, akik maguk ácsolta koporsóval közeledtek a fakeresztek között egy sírhoz. Megrendítő, felejthetetlen kép volt: dideregve, némán búcsúztak barátjuktól. 18000 gyerek fekszik itt a temetően, akiknek meg kellett halniuk, mert nem kaptak gyógyszert, mert éhen haltak, vagy meggyilkolták őket. Az Elhagyott brazil utcagyerekek című dokumentumfilmünk az azamazonasi kikötő, Manaus elhagyott gyerekeinek mindennapjait mutatja be, akik szülők nélkül élnek a nagyváros utcáin. Akik lopnak vagy prostituáltakká váltak, hogy csillapítsák éhségüket. Akik homályos tekintettel ragasztót szipóznak, hogy egy-egy pillanatra elfeledkezzenek nyomorúságukról. Akiket börtönbe zárnak, mert elloptak két banánt. Padre Marcello, egy olasz szaléziánus szerzetes az elhagyott gyerekek számára alapította a Pro Menor otthont, ahol naponta négyszáz gyerek kap enni, ahol tanulhatnak, dolgozhatnak és játszhatnak. Padre Marcello gyakran a túlzsúfolt börtönökből hozza ki a gyerekeket. Elfelejti múltjukat és segít nekik új életet kezdeni. „A filmben nincs sem erőszak, sem érzelgősség. A kamera csak néz, figyel, láttat és hagyja, hogy egészen közel kerüljön hozzánk az utcagyerekek világa... Megrázó képek egy felnőttek nélküli gyermekparadicsomról… Az alkotók nem a társadalmi okokat keresik, hanem hagyják, hogy a megindító képek beszéljenek a brazil valóságról.” (Neue Züricher Nachrichten, 1988) Ugyanebben az évben Olaszországban megkaptuk a Cinema per la pace életműdíjat. 1989-ben a ZDF számára készítettük brazíliai helyszíneken a Johnny, a szerencsés című négy részes televíziós sorozatot tiltakozásul a gyerekkizsákmányolás ellen. „Az autentikus történetet utcagyerekek játsszák. Az elkötelezetten, mély empátiával készült sorozat nagyszerűen ötvözi a dokumentarista és játékfilmes jeleneteket. A film újabb mérföldköve a Gyöngyössy-Kabay-Petényi filmteam munkáinak, mely különleges érzékenységgel és meggyőződéssel mutatja be az üldözöttek, hazátlanok, kisemmizettek sorsát.” (Annamaria Rucktäschel, Die Welt, 1990.)

1990-91-ben a Szovjetunióban Jankura Péter operatőrrel forgattuk az Ötven év hallgatás dokumentum- és a Száműzöttek játékfilmet. A dokumentumfilmmel a játékfilmet akartuk előkészíteni. A volgai németeket akárcsak a krími tatárokat és más kis népeket Sztálin 1941-ben Szibériába és Kazahsztánba deportálta. Ezrek és ezrek haltak éhen, fagytak meg a szibériai hómezőkön. A hazájukból száműzött volgai németekből a végtelen kazah sztyeppén ötven év hallgatás és félelem után megrázó erővel tört fel a fájdalom, a szülőföld, az emberhez méltó élet utáni vágy. Az utolsó tanúk vallomásai felidézték apokaliptikus századunkat. A dokumentumfilm forgatása során ismertük meg Lídiát, a 75 éves parasztasszonyt, akinek akárcsak nővérének és a Volgai Német Köztársaság minden tagjának 24 óra alatt el kellett hagynia otthonát. Hosszú és viszontagságos száműzetése alatt egyetlen vágy éltette, hogy egyszer visszatérhet szülőhazájába. Az ő emlékei inspirálták forgatókönyvünket. A fiaikat kereső volgai német parasztasszonyokkal együtt kerestük fel a Gulág, Kazahsztán, Akmolinka munkatáborait, Mordvinföld máig működő börtöneit. Közös utunk során szakadtak fel félévszázados emlékeik, csillapíthatatlan fájdalmaik, a testi-lelki nyomor, kiszolgáltatottság, megfélemlítés, a múlt drámai pillanatai. De szemünk előtt született meg bennük a haza, az anyanyelv, a nemzeti identitás, az emberhez méltó élet megtalálásának reménye is. A Westdeutscher Rundfunk, a Grúzia Filmstúdió és a Társulás Stúdió koprodukciójában készült Száműzöttek megkapta a Montreali Nemzetközi Filmfesztiválon az OCIC, a Trójai Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb rendezés díját és Budapesten a Magyar Filmkritikusok díját. Marcel Martin, a FIPRESCI egykori elnöke így méltatta a filmet: „A Száműzöttek tökéletes példája annak, ahogy cinéma vérité és a filmes rekonstrukció egymásba olvad. A szereplők saját sorsukat élik újra az autentikus és egzakt filmi ábrázolásban. ... A szellemi őszinteség és morális tartás a team legfontosabb sajátossága. Csodálni kell a szerzők ideológiai tisztánlátását és civil kurázsiját. Az igazságtalanság és az erőszak ellen tiltakoznak, ahogy véleményüket szereplőikön keresztül képviseltetik. Minden egyes hős minden helyzetben a saját szabadságáért, igazságáért és emberi méltóságáért harcol.”

A rendszerváltás után új reményekkel készültünk filmjeinkre: a közelmúlt fehér foltjainak felfedéséhez akartunk hozzájárulni, melyek a négy évtizedes elnyomás alatt tabuk voltak. Elbert János és családjának tragikus sorsa már a nyolcvanas években mélyen megrázott bennünket. Jól ismertük a nagyszerű műfordító és egyetemi tanárt. A hivatalos szervek által megállapított halál körülményei, hogy a Balaton 60 centis vizébe belefulladt, sehogyan sem volt hihető számunkra. Nem tudtuk elképzelni, hogy öngyilkos lett. Tinédzser fiának és később, feleségének rejtélyes, hirtelen halála egyértelműen meggyőztek bennünket, hogy politikai hatalmi harcok áldoztai lettek.

Mikor elkezdtünk nyomozni Elbert János haláláról, kiderült, hogy semmilyen anyag nem áll rendelkezésre, mert az Elbert-dossziét Moszkvába küldték, amihez természetesen nem juthattunk hozzá. Személyes élményünkhöz járult hozzá a német Stern magazin cikksorozata, mely 20 drámai esetről számolt be a volt NDK-ból és Lengyelországból, ahol tiszteletben álló tudósok, szociológusok, filozófusok tűntek el nyomtalanul. Több megtörtént eset nyomán írtuk a Halál sekély vízben forgatókönyvét. A WDR, a bécsi Wega Film, a müncheni Satellit-Film és Társulás Stúdió koprodukciójában készült játékfilm fikció, izgalmas politikai krimi a kilencvenes évek kelet-európai tabuiról. Az egyéni sorsdráma kibontakozása közben a Halál sekély vízben játékfilm talán először érinti a KGB jelenlétét Magyarországon, emberek megzsarolását és a titkos szervezet működését.

Gyöngyössy Imre miközben filmjeit forgatta, egész életében verseket írt, melyekből magyarul csak halála után jelenhetett meg egy válogatás az Utódom lesz minden halandó című kötetben. Verseiben ugyanaz a szenvedélyes elkötelezettség, személyes felelősség szólal meg, mint filmjeiben: tiltakozás minden jogtalanság, elnyomás, igazságtalanság ellen. Az őrségben állók figyelő szemével kísérte korát, örökítette meg „áldozat-testvéreit” a berlini szégyenfal mártírjaitól az Auschwitzban elpusztított, sztálinista börtönökben kivégzett, doni hómezőkben elesett fiatalokig. Számos filmtervet szeretett volna megvalósítani, melyeknek csak forgatókönyvei, szinopszisai maradtak meg. Bár nem érte meg a XXI. századot, de filmterveiben – Kaméleon, A titokzatos dallam, Az Apokalipszis, Szent Ferenc, A fa, Chaka, hogy csak néhányat említsek – napjaink legaktuálisabb problémáiról szól: népirtásokról, testvérháborúkról, tirannizmusról, terrorizmusról, szabadságukért ártatlanul börtönben sínylődőkről, a természet pusztulásáról, a világ szennyeződésétől az atomháború lehetőségéig. Az emberi személyiséget fenyegető veszélyekre hívja fel a figyelmet a testi-szellemi éhségkatasztrófákra a depresszión át a reményvesztésig. „Minden ember, akár a megközelíthetetlen sivatagban szomjazik, akár egy világszervezet vagy nagyhatalom élén állandóan mikrofonok erdejében áll; egyformán öntörvényű, külön univerzum. Olyan „atom-reaktor”, akinek saját emberségétől függ, hogy szennyezett, romboló, vagy építő energiákat sugárzik-e szét. Mindenkinek erőfeszítéseket kell tenni saját igazságának megtalálására. Mindenkinek meg kell megvívnia „belső forradalmát”. Csak a másokért is felelősséget vállalni tudó személyiségek és az emberi jogokat biztosító közösség kölcsönhatásából születhetnek szabad társadalmak. Meg kell találnunk a század nihilizmusával szemben a gyerekeinknek is elmondható hiteles igeneket a szorongás helyett, a hétköznapi derűt és megalapozott életörömöt.” (Graham Petri interjúja Gyöngyössy Imrével, 1985.)

Gyöngyössy Imre terveit már nem valósíthatta meg. Európa messze van című televíziós sorozatának forgatása előtt, 1994 május 1-én hirtelen szakította meg életét halála.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2021/01 10-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14764