Kritika

Új autós filmek

Egyirányú utca

Kránicz Bence

A benzingőz lassan a múlté, az új autós akciófilmek már nem a haladás szimbólumát ünneplik, hanem a nosztalgiára építenek.

„A múlt maradványait óvatosan tegyük félre, s csináljunk helyet az újnak. Ez a különbség forradalom és haladás között.” Már csaknem száz éve, hogy Henry Ford megfogalmazta e felettébb magától értetődő bölcsességet. Ford a 20. század első évtizedeiben a haladás jelképe volt, bármit mondott, az mehetett az újságok címlapjára – talán ezért is vonzódott a hangzatos kijelentésekhez. Tulajdonképpen ugyanazt állította, amit napjainkban Elon Musk, Ford utódja hangoztat, és korántsem véletlen, hogy mindketten az autóipar megújítóiként szereztek nevet maguknak. Fordhoz hasonlóan Musk is egyszerre tudós, vállalkozó és fantaszta, a Tesla autógyártó cég alapítójaként pedig ő sem szeretne mást, csak megfizethető autót gyártani a tömegeknek, a gazdaságosan elérhető legjobb minőségben, hogy bárki szabadon közlekedhessen „Isten szabad ege alatt”, ahogy Ford patetikusan megfogalmazta. Csakhogy a Tesla és a mellé felzárkózó cégek éppen Ford álmát és a nagy autómítoszt szüntetik meg, amikor előbb elektromos és környezetbarát, utóbb önvezető kocsikat dobnak piacra. A benzin- vagy dízelüzemű, „klasszikus”, „régi vágású” automobil a haladás hírnökéből immár visszavonhatatlanul a múlt szimbólumává vált, ma nem több dizájnos konzervdoboznál. Erre a változásra az autókat középpontba állító tömegfilmek is reflektálnak, éppen azért, mert az autóhoz való viszony kifejezésével saját műfaji pozíciójukat is artikulálhatják.

Elég csak megnézni, mi lett az autókból napjaink két hatalmas sikerű hollywoodi filmsorozatában, amelyek eredeti formájukban éppen az autómítoszra, a jármű fétisére, erotikus felidézésére épültek. A Transformers 2007-ben még azt állította, az autónak lelke és személyisége van, az autó birtoklása pedig az amerikai tinifilmes séma szerint – amely még a 2002-es Pókember eredettörténetét is módosította – összekapcsolódott a felnőtté válással, sőt, egy tőről fakadt a Gép és a Nő meghódítása (a motortérbe bekukkantó Megan Fox látványa máig nehezen feledhető). Ehhez képest a Transformers idei ötödik epizódjában éppen csak jelzik, hogy az autobotoknak szokásuk autóvá alakulni, a film inkább az Arthur-mondakörrel hozza közös nevezőre a robotokat, amely pont annyira agyalágyult vállalkozás, mint amilyennek hangzik.

A négykerekűek nem járnak jobban a Halálos iramban nyolcadik részében sem. Hol van már az utcai autóversenyek tiszta szabályokon nyugvó, őszinte kisvilága? Sokatmondó, hogy a film elején a főhős, Dom Toretto benevez egy ilyen megmérettetésre, majd a verseny közben saját járművét módszeresen túlhajtja, és végül megsemmisíti. A verdát unokaöccsétől kérte kölcsön, akinek így nincs mivel hazamennie, de sebaj, Toretto gond nélkül nekiadja a saját autóját. Abban a filmsorozatban, amely az autók vallásos tiszteletére épült, a negyedik részig jóformán egyenlőségjelet téve autó és család közé, ma már nincs értéke az autóknak. Ahogy Torettóék feladata a versenyeken aratott győzelem és az utcai bandák lekapcsolása helyett Amerika, sőt a világ megmentése lett (kis híja, hogy a nyolcadik részben nem dobnak le atombombát), úgy az autók is fokozatosan kiszorultak a képből. Egyenrangú társ helyett ismét szolgává, dekoratív díszletté fokozódtak le, vagyis pont ugyanolyan bánásmódban részesülnek, mint a széria nőalakjai, akik viszont soha nem is voltak egyenrangúak uraikkal.

Az autók e filmekben jelentéktelenné váltak, ahol tehát mégis körülöttük forog a cselekmény, ott új jelentéssel gazdagodnak. A friss Kipörgetve könnyen érthető szerepet szán a kocsiknak: a dicső múltat képviselik, mi több, az autók ismerete és szeretete, a velük kialakított bensőséges kapcsolat apai örökség a főhős testvérpár számára. Andrew és Garrett, a két jó kiállású autótolvaj apjuktól tanultak meg mindent az autókról, tudásukat pedig az atya halála után arra használják, hogy összelopkodják a legszebb, legkülönlegesebb, legértékesebb autókat. A vintage szépségeket birtokló gengszterekkel és üzletemberekkel (a film világképe szerint a kettő ugyanaz) ellentétben a testvéreket még eleven viszony fűzi az autókhoz: száguldozni akarnak velük, nem egy sötét garázsban tudni őket. Antonio Negret francia-amerikai gyártású, régi vágású műfaji örömöket ígérő filmje óhatatlanul leleplezi önmagát: a mai világban Andrew és Garrett anakronisztikus, légből kapott figuráknak tetszenek. Férfimodellek a törvény rossz oldalán; profik és sokoldalúak, mint James Bond, mégis beérik a Riviérán nyaraló milliomosok kifosztásával. Kalandjaik majdnem olyan bizarrnak és hihetetlennek tűnnek, mintha a Fogjunk tolvajt! főhőse Grace Kelly helyett egy 1962-es Ferrari 250 GTO-ba szeretne bele. A Kipörgetve fétisautói koruk dacára gyorsabbak, mint a mai autócsodák, ám ráadásként esztétikai élményt is nyújtanak, patinájuk és aurájuk van. Kár, hogy „jellemük” komplexebb, mint a szereplőké, az alulírt karakterek ugyanis nem tudják hitelesen képviselni az oldtimerek világát – legfeljebb reklámozni képesek a régi kocsikat, átlelkesíteni aligha.

Az autó az Edgar Wright rendezői visszatérését hozó Nyomd, Bébi, nyomd!-ban is a múlttal kapcsolódik össze, ám jelentése összetettebb. Egyfelől a kasztni ismét konzervál: a főhős számára megőrzi a gyerekkori baleset tragikus pillanatát, amelyben Baby elveszítette a szüleit. A fiú ezután szinte szó szerint bezárul a kocsiba, képtelen maga mögött hagyni a szülők halálának lidérces pillanatát. Új élete mindenestül az autókhoz kötődik, második otthona és identitásának alapköve a jármű. Wright zenei betétekként, musicalszámokként ábrázolja heistfilmje akciójeleneteit, amellyel nemcsak sajátos lüktetést ad az attrakcióknak, hanem azt is jelzi, hőse milyen mértékben forrt egybe autójával. Amikor Baby táncol, teste helyett az autóját mozgatja a zene ritmusára. Eszünkbe juthatnak a legismertebb filmpéldák, amelyekben az autó a test kiterjesztéseként és jellemformáló-torzító tulajdonként jelent meg – amely tulajdoni viszonyban korántsem egyértelmű, ki szolgál, és ki a gazda –, de a Nyomd, bébi, nyomd! sem a Christine vagy a Halálbiztos horror-nyomvonalát, sem a Karambol perverz szexuális rítusait nem követi. Vidám színekkel festett, popslágerekre hangolt akciófutamába nem fér bele Baby lelki defektusainak ábrázolása – a bűbájos pincérnő felbukkanása egy csapásra meggyógyítja a fiút.

Wright inkább egy másik sémát idéz meg a filmben: jól ismerjük a hidegvérű profi alakját is, a néma sofőrt, aki helyett autója beszél. A Gengszterek sofőrje vagy a Mad Max-sorozat címszereplőivel a modern road movie (Kétsávos országút, Szelíd motorosok) artikulálatlanul szorongó, kommunikációképtelen lézengői váltak Hollywood-kompatibilissé, a posztmodern tömegfilmben pedig már ez a hőstípus is idézetként, jóformán anakronizmusként jelenik meg. A Drive névtelen sofőrje mitikus, nem evilági lény volt, a vele számos rokon vonást (és egy hasonlóan menő dzsekit) mutató Baby pedig maga a volán mögött ülő nosztalgia. A hetvenes évek végétől a kilencvenes évek elejéig terjedő dalválogatásait hallgatva a letűnt múlt után sóvároghatunk, miközben Wright saját személyes kánonjának darabjaival tapétázza ki filmjének díszletvilágát, Kutyaszorítóban-tól Szörny Rt.-n át a Walter Hill-cameóval is megidézett Gengszterek sofőrjéig. A fináléban pedig a Veszett a világ álomszerű zárlatát játssza újra, hogy elegyengethesse börtönből szabaduló hősének sorsát. A happy end azonban visszavonhatatlanul a mesék birodalmába röpíti Baby-t és szerelmét, miközben nem tudunk szabadulni az érzéstől, hogy a gyilkossá váló főhős gengszterkarrierje a valóságban nem a végtelen, szabad sztrádára, hanem a jóvátehetetlenül kisiklott életek egyirányú utcájába vezetne.

KIPÖRGETVE (Overdrive) – francia-amerikai, 2017. Rendezte: Antonio Negret. Írta: Michael Brandt, Derek Haas. Kép: Laurent Barès. Szereplők: Scott Eastwood (Andrew), Freddie Thorp (Garrett), Ana De Armas (Stéphanie), Gaia Weiss (Devine). Gyártó: Kinology / Sentient Pictures / Umedia. Forgalmazó: Freeman Film. Szinkronizált. 96 perc.

NYOMD, BÉBI, NYOMD! (Baby Driver) – amerikai, 2017. Rendezte és írta: Edgar Wright. Kép: Bill Pope. Zene: Steven Price. Szereplők: Ansel Elgort (Baby), Jon Bernthal (Griff), Jon Hamm (Buddy), Eliza González (Darling), Lily James (Debora), Kevin Spacey (Doc), Jamie Fox (Batts). Gyártó: Working Title / Big Talk / Double Negativ. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 113 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2017/08 54-56. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13328

Cikk értékelése:

szavazat: 2 átlag: 7.5