Magyar animációKAFF 2017A piros gombolyag útjaVarga Zoltán
A kortárs magyar
animációban az érzelmi és a társadalmi problémák keltette szorongásokat a
játékosság ellenpontozza.
Vihar keretezte a 13.
Kecskeméti Animációs Filmfesztivál (KAFF) – és a vele párhuzamosan futó, immár
új szekcióval bővült 10. Európai Animációs Játékfilm és Tv-film Fesztivál –
eseményét: az első napon jégeső zúdult a városra, az utolsón pedig fákat
kicsavaró szélvész és dézsából ömlő eső elől kereshettek menedéket a
fesztiválozók. Természetesen az idei, június 21. és 25. között megrendezett
KAFF nem az időjárás viszontagságai miatt marad emlékezetes – a forró
hangulatról nem csupán a fesztiválnapokat kísérő hőhullám, sokkal inkább a
programok és néznivalók sokasága gondoskodott. Huszonhét országból közel
négyszáz animáció érkezett a kecskeméti vásznakra, legyen szó retrospektív
összeállításokról vagy a legújabb animációkról egyaránt. A (program)bőség
zavaráról nem csupán a miriádnyi vetítés gondoskodott; egy-egy konferencia és
workshop mellett Gyulai Líviusznak, Homolya Gábornak és Ulrich Gábornak nyílt
kiállítása, s könyvbemutatókban sem szűkölködött a KAFF. Giannalberto Bendazzi
gigászi, háromkötetes animációtörténetével; a Magyar Művészeti Akadémia
gondozásában megjelent tanulmánykötettel, a Fülöp József és Kollarik Tamás
által szerkesztett Animációs körképpel;
valamint e sorok írójának magyar animációs monográfiájával ismerkedhettek meg
az érdeklődők.
Még így sem teljes a
Mikulás Ferencnek és csapatának köszönhető programpaletta felidézése; viszont
ahogyan az lenni szokott, természetesen a kortárs magyar animáció került
főszerepbe: a rövidfilmektől kezdve az örvendetesen jelentős mennyiségű
tévésorozatokon át a diákmunkákig. „Csak” az egészestés animáció hiányzik
továbbra is; a közelmúltban bemutatott, gyerekközönségre szabott Lengemesék az információs program
vetítésén volt látható – hazai pályán nem is lett volna kivel-mivel
megmérettetnie magát. Remélhetőleg a legközelebbi KAFF-on már láthatunk hazai
egészestés animációkat is, ha befejeződnek egyes folyamatban lévő munkák –
addig azonban a rövid- és tévéfilmek vetnek fel számos izgalmas kérdést.
Az elmúlt években
megjelent sorozatok közül többnek is láthattuk új epizódjait, csak néhány
példát idézve: Richly Zsolt Luther Márton
élete-szériája a Reformáció 500 emlékévhez is kapcsolódik, Gyulai Líviusz „komiszkölyök”-sorozata
immár az Egy komisz kislány naplójának
mulatságos felavatásával folytatódott (továbbra is Eszenyi Enikőé a sziporkázó
narrátorhang), s a kecskeméti Cigánymesék
is több epizóddal képviseltette magát. Az idei fesztivál arculatát is
megtervező Horváth Mária epizódja, a Hogyan
lett az ember humoros önreflexivitással idézi meg a Magyar népmesék emblematikus zenéjét; továbbá a Kecskemétfilmnél
négy évtizede dolgozó Balajthy László és a fiatalabb nemzedékbe tartozó
Szoboszlay Eszter is megrendezett egy-egy részt (Balajthyét, A tűzpiros kígyócskát díjazták is). Az
újabb szériákból említést érdemel például Szeiler Pétertől a robinzonád-műfajt
tanító jelleggel ötvöző Hajótöröttek;
a különböző kultúrákat a kisgyerekekkel megismertető Rofusz Ferenc-sorozat, a Hoppi mesék; Pálfi Szabolcs
abszurditással határos meseszériája, az Egy
kupac kufli – és nem utolsó sorban a legjobb televíziós sorozat díját
elnyert Hunor. Koós Árpád és Klingl
Béla Hunorja a magyar (tömeg)kultúra hiánypótló kezdeményezésének ígérkezik,
egy levitézlett magyar szuperhős fanyar visszatérését láthattuk. A hős akcióba
lépett, várjuk a folytatást.
A rövidfilmes
versenyprogramokra fókuszáló konzultációk visszatérő témája volt két jelenség.
Az egyik a középnemzedékbe tartozó alkotók szinte teljes hiánya a rövidfilmes
mezőnyből (keveseket leszámítva, mint például Ulrich Gábor vagy Klingl Béla); a
prímet vitathatatlanul az ifjú, jórészt huszonéves rendezők vitték. A másik a
filmek elbeszélésmódjával, illetve dramaturgiájával kapcsolatosan felvetődött
kételyek és kérdések, amelyek a filmek terjedelme és eseményvilága közötti
vélt-valós aránytalanságokat és diszharmóniákat élezték ki. Igaz, éppen a
magyar animáció egyik legfontosabb életművét maga mögött tudó Jankovics Marcell
esete példázhatta, hogy a szakmai rutin és a hagyománykövetőbb dramaturgia sem
biztosíték a jól sikerült filmre. Jankovics huszonöt év után jelentkezett
először – és szándékai szerint utoljára – egyedi rövidfilmmel, hogy az Arcmással „kifújja magát” Az ember
tragédiája befejezését követően. Az Arcmás
a szintén művészfigurára építő Küzdők
párdarabjának ígérkezik – a saját arcát letörlő-eltüntető színművésszel –, a
korábbi Jankovics-rövidfilmek zseniális vizuális kidolgozása és gondolati
mélysége azonban hiányzik belőle. Az ugyancsak évtizedek óta a pályán lévő
alkotók közül Keresztes Dóra és Ulrich Gábor munkái kínálták a legszebb
élményeket, s egyikük animációját sem a hagyományos dramaturgia miatt lehet
becsülni. Keresztestől a Világnak virága,
virágnak világa a szerző összetéveszthetetlen, a folklorisztikus motívumok
sajátos átlényegítésére épülő animációinak sorába illik, míg a nem kevésbé
látomásszerű Balansz, Ulrich szürkés-
és barnássárga színekben pulzáló animációja az emberi életút sűrítésére
vállalkozik, különleges figurastilizációval: a világot jelentő oszloptetőn
megmaradni igyekvő humánfigurák feje helyén kezek láthatók. A Balansz kép és zene hibátlan összhangját
is példázta.
Csokorba gyűjtve
látszott igazán, hogy a fiatalok filmjei vonták kérdőre leginkább a hagyományos
történetmesélést, illetve azt a nézői igényt-elvárást, hogy jól követhető, első
megtekintésre is dekódolható cselekménye legyen egy-egy filmnek. A Moholy-Nagy
Művészeti Egyetem (MOME) animációs képzéséhez kötődő alkotók friss munkáinak egybegyűjtése
más felismeréseket is tartogatott: Andrasev Nadja, Wunder Judit és Lovrity Anna
munkáiban érzékiség és szorongás vegyülnek, erotika és fenyegetés kapcsolódik
össze, s a hasonló szituációkhoz hasonló figurakészlet társul. Macskák és
macskafélék népesítik be ezeket az animációkat, legyen szó mindennapi macskáról
(Andrasev: A nyalintás nesze),
fantommá stilizált árnyfiguráról (Wunder: Kötelék)
vagy vadon élő tigrisekről (Lovrity: Vulkánsziget).
Komoly fesztiválszerepléseket maguk mögött tudó filmekről van szó: A nyalintás neszét Cannes-ban, a Köteléket Annecy-ban, a Vulkánszigetet a Berlinálén is
bemutatták. A hasonlóságok ellenére ugyanakkor markánsan egyéni
megformálásokkal találkozunk. Korábban A
nyalintás neszét Bucsi Réka remeklésével, a KAFF-on szintén szerepelt Love-val párba állítva méltattam (Filmvilág 2016/7), de még erősebb a
kapcsolata a fesztivál nagydíját elnyerő Kötelékkel:
mintha Wunder Judit filmje ott folytatódna, ahol Andrasev Nadjáé véget ér. A nyalintás nesze apró és ismétlődő mozdulatokból
összeálló erotikus magánrítusa álomszerű szerelmi duetté érik a Kötelékben, melynek testes hősnője
éjszakánként az erkélyen várja partnerét – a nagy fekete macskát. A Kötelék lecsupaszított, feketére,
szürkére és fehérre épülő vizualitásában szó szerint üde színfolt a piros, a
macska által gurított gombolyag színe – a szereplőket összehurkoló, egymásba
gabalyító fonal ártalmatlan és könnyed játékból a köldökzsinór (kissé
túlságosan is direkt) szimbólumává válik a cselekmény során. A három film közül
a Vulkánsziget hagyja leginkább
elveszni a nézőt, a statikus vagy alig mozgó, állóképszerű tájrajzok és a
feszültségfokozó történések egymás ellen dolgoznak benne. A fiatal tigrislány
és a nyomába eredő idősebb hímtigris konfrontációja a szexuális veszély,
szorongás és dominancia kérdéseit veti fel, de a Vulkánsziget igazi erőssége a vizuális világ – színmintázatai és
kontúrvonalak nélkül megformált szuggesztív figurái.
A MOME-n végzett Bucsi
Réka és Tóth Luca immár az intézményen kívül készült, egyaránt negyedórás
filmekkel jelentkeztek. Az említett Love-nak
– amely a fesztivál legjobb filmjének járó díja mellett elnyerte a diákzsűri
egyik díját is –, vegytiszta álomfilmként
nincs szüksége precíz elbeszélő-szerkezetre; a szerelem-szeretet stációkra
bontott modelljét igyekszik a lehető legérzékletesebb módon, egy képzeletbeli
bolygó stilizált élőlényeivel, a rajtuk lejátszódó változásokkal megjeleníteni.
Aki képes egy hullámhosszra hangolódni ezzel a világgal (s ez már az első
másodpercek után eldől), akár negyedóra után is szívesen nézné még. Tóth Luca
Cannes-ban is szerepelt animációja, a Superbia
noha nem kevésbé ambiciózus film, vállalásainak összességében sokkal
kevésbé tud megfelelni. Az ifjú rendezőnő világalkotó tehetsége ugyanakkor
vitathatatlan – ezt már diplomafilmje, a bizarr Kíváncsiság kora is demonstrálhatta –, s a Superbiának is erős rétege a markáns figuraépítés és a festői
színhasználat egysége. A Superbia
mintha egyszerre lenne túlméretezett kifordított teremtésmítosz, pogány utópia,
amelyben megcserélődnek a nemek jellegzetes(nek vélt) tulajdonságai; valamint a
Monty Python tollára kívánkozó túlhabzások miatt önparódiába torkolló gender-teóriák kor- és kórképe.
A női rendezők módfelett
stilizált világaival kontrasztba állíthatók azok a munkák, amelyek nem
nélkülözik ugyan a stilizációt, de építőelemeik szívesebben válogatnak az
általunk ismert-ismerős világ, „valóság” jelenségeiből. Rögtön a gyermekzsűri
díjával kitüntetett A körömágyszaggató
említendő ebben a sorban: Király Krisztián mazochisztikus humorú, szubjektív
közérzet-rajzfilmje egy mai huszonéves frusztrációit lajstromozza – szellemes
és továbbgondolható kapcsolódási pontokat kínálva a rajzolt képek és a narrátor
monológja között. Frusztráció volt a
címe az előző KAFF-on látott, hasonló kérdéskört tapogató Kopasz Milán-filmnek,
melynek A körömágyszaggató
közvetlenebb szellemi folytatása, párdarabja, mint Kopasz új filmje, a Beyond. Az idei fesztivál talán
legelvontabb filmjében háromdimenziós figurák kerülnek mindennapi létük
határára – a fekete lyukkal kapcsolatba hozott, rejtélyes eseménysor egyszerre
mondható túl soknak vagy éppen túl kevésnek. Szintén több szereplőt kapcsol
össze, de a közlékenység és az enigmatikusság között ideális egyensúlyt teremt
a grafikailag és dramaturgiailag is példás módon letisztult Balkon (részletesen lásd Filmvilág 2016/10). Dell’Edera Dávid kitűnő diplomafilmje, amely a Budapesti
Metropolitan Egyetem animációs képzésén készült, az Annecy-ban kapott elismerés
mellett immár a Magyar Filmkritikusok díjának is birtokosa.
Az egész fesztivál egyik
legizgalmasabb – bár díj nélkül maradt – darabja volt a MOME-s férfialkotók
táborát gyarapító Felvidéki Miklós rajzfilmje, a Gorgon. Több szempontból is kivételes mű: egyrészt míves
képregény-stílusra alapozó látványalkotása, másrészt műfaji kötődése miatt – a Gorgon ugyanis horror, ráadásul a zsáner
hagyományaiban fájdalmasan alulreprezentáltnak mondható Gorgó-, illetve
Medúza-rémképzetekre épít. Nyolcpercnyi történése idegborzolóbb, mint a téma
egyetlen jelentős élőszereplős változata (Terence Fisher 1964-es The Gorgonja). Felvidéki animációjában
elegánsan kapcsolódik egybe a szörnyként megelevenedő ház toposza, az „iszonytató
nőiség” fogalma (lásd Barbara Creed elméletét, Metropolis 2006/1) és a tekintet, a pillantás természetfeletti
hatalmának fürkészése.
Az érzéki-szexuális
szorongások, a társadalmi és/vagy metafizikai kiúttalanság problematikáinak
ilyen erős artikulációja mellett felüdülésként hatottak a humorhoz, komédiához
csatlakozó animációk – nyomatékosabb jelenlétük igazi hiánycikknek bizonyult a
rövidfilmes kínálatban. A stílusteremtő krétaanimációiról nevezetes Csáki
Lászlótól a Néhány szó ennek a
vonulatnak halványabb képviselője: a megcsalt férj verbális bosszúvá váló
köszönőbeszéde, tehát a szövegalapú humor „vitte el” a filmet. Jóllehet az
vizuálisan újdonságként hatott a szerzőnél, hogy a fehér kontúrvonalakból álló
minimálfigurák ezúttal mesterkélt színekkel dekorált, „csilivili” közegben
tűntek fel – ez a kontraszt felfogható a felszínes reklámvilág, a bulvárbóvli
és a konzumidiotizmus adekvát érzékeltetéseként.
A MOME több alkotója is
ezt a mezőnyt erősítette. Takács Anikó Cosmic
Jacuzzija a science-fiction műfaját, különösen az ember és az UFO
találkozásával kapcsolatos történeteket parodizálja – de nem csak a
fantasztikum elemeinek karikírozása az erőssége, kamionsofőr-főhősei komikus „furcsa
párként” is megállnák a helyüket. Bárány
Dániel végig minimalista vonalrajzokból építkező Házibulijának legmosolyogtatóbb vonása, hogy józan és visszafogott
kezdése letaglózó kontrasztba kerül az alig négyperces film második felét
eluraló virtuóz örvényléssel, az „ereszd el a hajam”-típusú szituációk csúcsra
pörgetésével. Varga Petra 3D-s Mimikje
pedig talán az egész fesztivál legkellemesebb meglepetéseként hatott (méltán
kapott díjat a legjobb animációs munkáért). A két pantomimművész ebédszünetébe
betekintő Mimik könnyed, de nem
súlytalan: olyan bravúr, amely a Pixar legjobb rövidfilmes pillanatait
(mindenekelőtt a Geri játszmáját)
juttathatja eszünkbe; két főhőse, a két bohóc-archetípus értelmezhető egyazon
személy két oldalának és két életstratégia képviselőjének egyaránt – az egyik
semmit sem tesz, de minden sikerül neki, a másik mindent megtesz, és semmi sem
sikerül neki. A KGB Stúdióban készült A
kozmosz nagykövetei, Klingl Béla filmje ugyancsak a kortárs CGI-komédiákkal
rokonítható: kellemes burleszk a világ első „űrkutyáinak” és az idegenek
találkozásáról.
A diákfilmes versenyprogramból sem hiányzott a „humorban
utazó” vonulat; megkülönböztetett figyelem illeti itt a Metropolitan Egyetem
munkáit. Orosz Tina animációja, a legjobb diákfilm díjával jutalmazott A 13. királylány bojlertestű
címszereplőjével a mesemotívumok paródiája; az idősek felettébb mozgalmas
titkos életébe nyújt bepillantást a Szabó Ildikó által jegyzett Kópék; a Second Hand pedig, Barkóczi Noémi műve, egy cicamintás pulóver
hányattatásainak mosolyogtató krónikája. A szorongásos animációk (ezekből
túlkínálat van) ellentételezéseként erre a vonulatra is örvendetes volna
ráerősíteni. Talán a következő KAFF-on
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 4 átlag: 8.25 |
|
|