KritikaAz univerzum története; ÉletVáltozatok evolúcióraSepsi László
Az „élet csodája” láttán gyakran érezzük
szükségét transzcendens magyarázatoknak. Malick és Espinosa filmje is erre tesz
kísérletet.
„Egy égi
fogantyú az elmén alapuló valamilyen
erő vagy folyamat, ami kivételnek felel meg az alól az alapelv alól, hogy
minden valódi vagy látszólagos tervszerűség végső soron gondolat nélküli,
céltalan mechanikusság eredménye” – írja Daniel C. Dennett a Darwin veszélyes ideájában annak
kapcsán, miképp ragaszkodik mégis az emberi gondolkodás ahhoz, hogy az
(élő)világban fellelhető látszólagos tervszerűséget egy külső erőnek
tulajdonítsa. Az „égi fogantyú” a deus ex machina irodalmi eszközének
megfelelője, lehet egy isten vagy valamiféle világlélek, olyasfajta metafizikai
létező, amely nem vezethető le az evolúciós folyamat algoritmikus elveiből, de
mégis jelen van vagy volt, szabályozza vagy akár eleve elrendelte az élet alakulását
az általunk ismert univerzumban. Egyáltalán nem meglepő, hogy efféle
metafizikai kapaszkodóknak érezzük szükséget: mivel egy igen késői pontját
figyelhetjük meg az evolúciós folyamatnak, könnyen tűnhet úgy, hogy az élővilág
komplexitása nem jöhetett létre véletlenek és próba-szerencse sorozatok
eredményeképp, ahogyan azt a darwini koncepció állítja – legalábbis addig, amíg
hozzá nem vesszük, hogy az élővilágnak több százmillió éve volt minderre, és
ahogy Richard Dawkins írja, ha ennyi időnk van rá, már a lottóötös sem tűnik
valószínűtlennek.
Ha az evolúció mikéntjét övező tudományos
vitáktól a darwini gondolkodás művészi reprezentációja felé fordulunk, továbbra
is nagy számban találunk olyan elképzeléseket, amelyek az egyedfejlődés
mechanikáján túl valamiféle többlettartamot keresnek az univerzum rendjében. Ez
gyakran az emberi öntudat misztifikálásában jelent meg – ahol az elme már nem
pusztán evolúciós előnyökkel járó tulajdonság, mint az úszóhártya vagy a
fogásra alkalmas mancs, hanem olyasvalami, ami kiemeli a homo sapienst a
darwini algoritmus hatóköréből –, még gyakrabban pedig bizonyos emberi érzelmek
világmagyarázattá való kiterjesztésében. Ez a logika figyelhető meg például Émile
Zolánál, aki amellett, hogy az öröklődés determináló erejéből fokozatosan
afféle modern mítoszt teremtett a Rougon-Macquart-ciklusban, melynek hősei
rendre heroikus küzdelmet vívnak a felmenőik által rájuk hagyott defektusokkal
(alkoholizmus, elmebaj és társaik). Zola az Állat
az emberben című kötetben már őstörténeti dimenziót adott a tizenkilencedik
századi Párizsban zajló szerelmi drámának: a vadállati féltékenység mintha
egyszerre lenne evolúciós mozgatórugó és szinte biblikus eredendő bűn, amely
már az első ősközösségeket is kísértette. A márciusban mozikba került Az univerzum története, illetve az Élet című filmek más-más irányból és
műfaji kontextusban ugyan, de szintén az evolúciós mechanizmus és az azon túli
faktorok – „égi fogantyúk” – összeegyeztetésével vagy éppen hiányával birkóznak,
miközben kisszámú erényeik ellenére is izgalmas példáit mutatják annak, milyen
kiutakat keres(het) a hétköznapi gondolkodás a darwini algoritmus szorításából.
Mint azt szerénytelen címválasztásuk is
tükrözi, mind Terrence Malick lírai montázsfilmje, mind pedig Daniel Espinosa űrhorrorja
az élet, illetve Malick esetében az általában vett létezés csodájától indul. Az univerzum története mintha csak
vizuális segédanyag volna a földi élet keletkezéséről szóló kiselőadáshoz,
tankönyvi precizitással mutatja be azt a folyamatot, ahogyan a földi őslevesben
először sokasodni kezdtek a szerves molekulákból létrejött egysejtűek, majd
egyre komplexebb életformákká válva végül kimásztak a szárazföldre és némi
kitérővel a dinoszauruszok uralma felé eljutottak az első emberi közösségekig.
Filmjének avantgárd ihletettsége ellenére nem bontja meg ezt a
mesternarratívát, néhány huszadik századi nyomort ábrázoló flashforwardtól
eltekintve Az univerzum történetének szekvenciái kronologikus rendben
követik egymást, és csak az különbözteti meg őket egy témában készült
oktatófilmtől, hogy nyíltan kiaknázzák a témában rejlő vizuális potenciált –
tehát az „élet csodáját” egy bombasztikus esztétikán keresztül igyekeznek
érzékeltetni –, illetve hogy a hangsávon tudós kommentárok helyett zene és egy
Malick által írt asszociatív szabadvers hallható. A kompozíciókon keresztül Az univerzum története nem csupán
rendezettséggel, de a romantika hagyományainak megfelelően szépséggel és a
fenséges tapasztalatával ruházza fel a természeti folyamatokat, legyen szó kitörő
vulkánról vagy falatozó őshalakról – ezt a letisztultságot állítva szembe a
jelenkor roncsolt, dekomponált képeivel, a közben elhangzó verssorokkal együtt
azt sugallva, hogy a modern civilizáció elvesztette kapcsolatát az eredendően
rendezett és harmonikus természettel. Másfél órába sűrítve az evolúciós
folyamatból épp a kitérők és kudarcok tűnnek el: habár Malick csak apró
gesztusokat tesz abba az irányba, hogy filmjét narratív moziként nézhessük, a
sűrítés, a kronológiai rend és a kimondott-kimondatlan ok-okozati kapcsolatok
az egyes epizódok között mindvégig a tervszerűség sugallatát hordozzák – amit
ráadásul az „Élet” megszemélyesítése a narrációban tovább erősít.
A megszemélyesített élet, és a természet,
mint egyszerre biológiai és esztétikai tökély Espinosa filmjétől sem áll távol.
A Marson talált egysejtű életforma a filmbeli tudósok elmondása szerint afféle
szupersejt, amely egyszerre bír a többsejtű organizmusok számára szükséges
különböző szövetek tulajdonságaival – így amikor egyfajta gyorsított evolúciót
lejátszva osztódni és növekedni kezd, afféle tökéletes túlélőgépet hoz létre. A
hibátlan funkcionalitás itt is túláradó esztétikummal párosul: a Calvin névre
keresztelt életforma kialakulásának korai stádiumában úgy hajladozik, mint egy
egzotikus virág és a Disney Flubberjének
közös porontya, az élet csodájához lehengerlő látvány és némi empátiát kiváltó
cukiság társul. Eddig a pontig – Calvin a laborban lengedezik – az Élet Malick filmjének logikáját követi,
a természetben egyesül a szépség és a tökély. Ahol viszont elválik a két alkotó
gondolkodásmódja, az a további folyamatok ábrázolása. Calvin működésmódja
cseppet sem tér el A fajok eredetében
leírtaktól azon kívül, hogy sokezerszeres sebességgel száguld végig az
egyedfejlődésen. Egyetlen célja a növekedés és az önfenntartás – a sejtszintű
osztódáson túl szaporodásról nem esik szó a filmben –, ezért értelemszerűen
elkezdi bekebelezni az űrhajó utasait. Ugyan Calvin agressziója továbbra is
erősen esztétizált agresszió – lásd a súlytalanságban lebegő vércseppek képét,
miközben a lény belülről rágja szét egyik utastársát –, épp a „létért való
küzdelemnek” arra az aspektusára mutat rá, amelyet Malick már Az élet fájában is igyekezett
elleplezni. De míg az erőszak, a pusztulás és a gondviselés hiánya Malicknél
egyfajta törést jelez a természeti állapot és a modern civilizáció között –
jellemző, hogy Az univerzum történetében
csak a kortárs társadalmat ábrázoló jelenetekben láthatunk tömegesen lemészárolt
állatokat, az élőlények halála még a dinoszauruszok kipusztulását elmesélő
képsorban is rejtve marad –, addig Espinosa filmjében az agresszió és az
önfenntartásból fakadó radikális önzés nem csak Calvin sajátja. Az űrhajó
embergyűlölő fedélzeti orvosa azért hagyta el a Földet, mert elege lett a „nyolcmilliárd
önző rohadékból”, ám később mégis azért kezd küzdeni, hogy a kisgömböcként hízó
organizmus mégse juthasson el a bolygóra. Az
univerzum története és az Élet
evolúciószemlélete közt ez lesz a legfontosabb különbség: míg előbbi igyekszik
kitörölni a természetből annak erőszakos aspektusait, rátestálva őket az emberi
civilizációra, utóbbi kiindulópontja, hogy minden élőlényben marsi mikrobától
az amerikai kisiskolásokig ugyanazok az önzéshez és erőszakhoz vezető hajtóerők
dolgoznak, és a főhősnek ennek figyelembevételével kell morális döntéseket
hoznia. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a két film ezt a szembeállítást nemi
sztereotípiák mentén is kódolja: a teremtményeiről gondoskodó majd azokat
elhagyó „Élet” Malicknél egyértelműen ősanya, míg Calvinnak – ivartalan
szaporodása ellenére – már a neve is harcias hímet sejtet.)
Témaválasztásukon túl másodlagos jellegük
is szorosan összeköti Malick és Espinosa filmjét: Az univerzum történetét rendezője vállaltan Az élet fájából kimaradt anyagokból komponálta meg – miközben a két
film közti erős tartalmi és gondolati átfedések is nyilvánvalóak –, az Élet pedig a Nyolcadik utas a halál variációjaként keresi a közönségét,
kihasználva az Alien: Covenant
bemutatója körüli hírverést. Parazitisztikus természetük – hiszen Malick
utánlövése és Espinosa rip-offja is csak egy másik műalkotás viszonylatában
jöhetett létre – a két film egész működésmódját alárendeli egy speciális
evolúciós stratégiának, mely során egy sokkal sikeresebb egyedet kizsákmányolva
igyekeznek fenntartani magukat. Opportunista létezésüknek egy már bizonyított
alkotás farvizén csekély köze van bármiféle emelkedett metafizikai
koncepcióhoz, és ha nem is „égi” fogantyút találtak előzményfilmjeikben, egy
praktikus kapaszkodót biztosan.
ÉLET
(Life) – amerikai, 2017. Rendezte: Daniel Espinosa. Írta: Rhett Reese és Paul
Wernick. Kép: Seamus McGarvey. Zene: Jon Ekstrand. Szereplők: Rebecca Ferguson
(Miranda), Jake Gyllenhal (David), Ryan Reynolds (Roy), Hiroyuki Sanada
(Kendo). Gyártó: Columbia Pictures / Skydance. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 107 perc.
AZ
UNIVERZUM TÖRTÉNETE (Voyage of Time) – amerikai, 2016.
Rendezte és írta: Terrence Malick. Kép: Paul Atkins. Zene: Simon Franglen.
Narrátor: Cate Blanchett. Gyártó: Wild Bunch / Plan B / Sophisticated Films.
Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Szinkronizált.
90 perc.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 7 átlag: 6.57 |
|
|