|
|
|
MoziAz utolsó családVincze Teréz
Ostatnia rodzina –
lengyel, 2016. Rendezte: Jan P. Matuszynski.
Írta: Robert Bolesto.
Kép:. Zene: Atanas Valkov.
Szereplők: Andrzej Seweryn
(Zdzislaw), Dawid Ogrodnik
(Tomasz), Aleksandra
Konieczna (Zofia),. Gyártó: Aurum Film.
Forgalmazó: Mozinet. Feliratos. 120 perc.
Jan P. Matuszynski
lengyel rendező epikus igényű műve két órába és egy lakótelepi lakásba sűríti a
20. század végének (poszt)szocialista lidércnyomását. Habár az 1984-es
születésű rendező az ábrázolt kornak egy részében még nem is élt, első
filmjében lenyűgöző forgatókönyvírói és díszlettervezői közreműködéssel
kísérteties hitelességgel idézi meg a kort, melyben a bordázott falambéria
lassan mindent beborított. Az utolsó
család Zdzislaw Beksinski (jelentős festő, fotográfus, grafikus) és
családja valós történetén alapul, nem szabad feldolgozás, hanem nagyon is
valósághű megidézése a múltnak. Beksinskiék az egyik legalaposabban dokumentált
család a lengyel történelemben, a családfő ugyanis szinte megszállottan
rögzítette a legkülönbözőbb formában (levelek, fotográfia, hang- és
videofelvételek) a mindennapjaikat. A hatalmas anyag alapján a film az 1977 és
2005 közötti időszakból idéz fel epizódokat, megrajzolva a korszak
kelet-európai életérzésének tablóját. A cselekmény szintjén az abszurd mozaikot
a fura életbölcselettel megáldott festő és öngyilkos hajlamú, neurotikus fiának
(híres rádiós személyiség, zenekritikus, filmfordító) nem éppen hétköznapi
interakciói szolgáltatják.
A vállalkozás
dinamikáját több szinten is a grandiozitás és a kisszerűség paradox feszültsége
teremti. Mintha a (volt) szocialista blokk három évtizedének epikus igényű
freskóját – a korszak Andrej Rubljovját
és Stalkerét – egy varsói panel
sokadik emeletén látnánk megelevenedni. A film szinte teljesen lakótelepi
belsőkben játszódik – jellemző módon jóformán csak akkor látunk külsőket,
amikor a kezdetben öt tagú család kihalása kezdetét veszi, és a filmet temetések
egyre gyarapodó epizódjai kezdik tagolni. A képi megfogalmazás is a tágasság és
szűkösség paradoxonjára épít: a szélesvásznú (2.35 : 1 képarányú) film a
látványvilágot igen gyakran, sokszoros belső keretezéssel a kép középső
harmadába szorítja be. A fix kamerával kalitkaszerűre komponált tér
beszorítottság-érzését egészítik ki a kameramozgások, amelyek szűkös és
nyomasztó labirintusként rajzolják fel a lakás terét. A szélesvászon
alkalmanként mégis képes a festő dolgozószobáját sajátosan nagyszabású
műteremként érzékeltetni. A film izgalmas eredetisége éppen ebben áll: vizuális
stílusra fordítja le az ábrázolt korszak atmoszféráját, drámáját.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 4 átlag: 8 |
 |
|
|
|
