Vad AfrikaVadászok, kincskeresők, telepesekA mesebeli AfrikaBarkóczi Janka
A legnépszerűbb
Afrika-filmek a fekete kontinens és a fehér telepes jobbik, idealizált arcát
mutatják a néző felé: a gyarmatosítás izgalmas, varázslatos kaland és nemes
misszió, amire nosztalgiával lehet emlékezni.
A titokzatos Afrika,
mely felfoghatatlan természeti szépségével és legendáival bárkit könnyedén
megbabonáz, a filmesek számára egyszerre lenyűgöző kulissza és spirituális
forrás. A kontinens fenséges tájai vizuális léptékváltást, atavisztikus törvényei
szellemi inspirációt jelentenek, és a kettő együttes megjelenése a mozgóképen a
civilizáció alapjainak állandó újraértelmezéséhez vezet.
Az elefántvadász
(Clint Eastwood, 1990) egyik első jelenetében a híres rendező és producere
arról vitatkoznak, hogy nem volna-e költséghatékonyabb és praktikusabb, ha a
tervezett film afrikai jeleneteit inkább profi stúdióban, háttérvetítéssel
forgatnák le. A producer pénztárcáját és kényelmét félti, de az Eastwood által
alakított direktort elkapja a hév, és hevesen magyarázza, hogy egy Afrikában
játszódó történet milyen elképzelhetetlen eredeti helyszínek nélkül. A film
John Huston 39 évvel korábban bemutatott Afrika
királynője című mozijának állít emléket, és a filmkészítés szenvedélyét a
vadászattal hozza összefüggésbe. Az afrikai forgatásokról szóló anekdoták sora
bizonyítja az érvelés igazát, hiszen a helyszín atmoszférája nemcsak a filmeket
teszi különlegessé, de a stábtagokat is könnyen megérinti. Az Állatfogó kommandó (Hatari! – Howard Hawks, 1962) izgalmas hajtóvadászatai valódi
üldözések, ahol a dzsipekben maguk a színészek, John Wayne, Hardy Krüger, Elsa
Martinelli és társaik küzdenek. Clint Eastwood, az elefántvadász-rendező tényleg
kihajózott a veszélyes folyóra az Afrika
királynője eredeti hajójával, a szavannák naplementéi és a dzsungelekből
felszálló pára pedig olyan vizuális kódok, melyek önmagukban is erős érzelmeket
váltanak ki. Ezt az ismeretlen világot jórészt éppen a mozi hozta közel, ezért
a film Afrikát részben saját teremtményének, kedves tulajdonának tekinti.
Feketén, fehéren
A fekete földrésszel
kapcsolatos toposzok nagy része eredetileg a gyarmati irodalomból, például a
dzsungelekről, Salamon kincséről és fekete mágiáról fantáziáló brit H. Rider
Haggard tollából származik, aki a 19-20. század fordulóján sokakra
megtermékenyítően hatott. Az ő hihetetlenül népszerű leírásai ihlették többek
között a ceruzahegyező-gyári ügynökként dolgozó, ponyvaíró Edgar Rice Burroughs-t
arra, hogy Tarzan filmre kívánkozó figuráját megalkossa. A sok folytatást
megélt Tarzan-adaptációk az 1930-as években hatékonyan terelték el a
kikapcsolódásra vágyó amerikai mozilátogatók figyelmét a gazdasági válságáról,
hiszen egy olyan világot mutattak be, amelyben nem volt jelentősége a pénznek,
és amely mindenben különbözött a sajátjuktól. A majomember kalandjait hamarosan
más kalandok követték, az Afrika-filmek zsánere a vadászok, kincskeresők és
telepesek újabb és újabb történeteivel gazdagodott. A fehér ember ezekben a kalandokban
olyan messzire jutott, hogy az út végén már csak önmagával szembesülhetett, és minden
új volt számára, de a legújabb az, amit a kultúra hirtelen elvesztésével vagy
relativizálódásával saját magáról megtudott.
Kenneth Cameron Beyond Black and White című könyvében az
európai és hollywoodi (valamint ezekhez igazodó dél-afrikai) mozi klasszikus
Afrika-képét vizsgálva öt jellegzetességre hívja fel a figyelmet. Elsőként azt
mutatja ki, hogy ezekben az alkotásokban nagyon hangsúlyos a nők jelenléte,
gyakran ők a cselekmény domináns alakítói, esetleges hiányuk pedig súlyos
jelentéssel bír. Ezután a műfaj elnevezését is adó nagy Fehér Vadász (White
Hunter) figuráját elemezi, aki általában társadalmon kívüli és szociális osztályhoz
nem sorolható alak, és gyakran kifejezetten sarkos, antirasszista értékrendet képvisel.
A környezetében sokszor megjelenik a gyarmatosító hatalom képviselője, az
öntudatos Birodalmi Férfi (Imperial Man) és a megbízható, kiképzett Jó Bennszülött
(Good African), aki minden kívánságát megbízhatóan és nagy szakértelemmel
teljesíti. Cameron végül az őslakosok szerepét vizsgálja, akiknek jellemzően
pozitív ábrázolását elsősorban a bevándorló férfiak morális erényeinek
felnagyításával hozza összefüggésbe. Mivel ezek a filmek általában nem az afrikaiak
és a gyarmatosítók, hanem a fehérek és fehérek viszonyainak alakulásáról
szólnak, az őslakosok jelenlétének nincs tétje, inkább csak hangulatfestő elemnek
számítanak. Segítenek a házkörüli munkákban és különös szertartásaikkal
szórakoztatják az idegeneket, de ritkán bírnak önálló akarattal és szinte soha
sem szólalnak meg érthető nyelven. Többé-kevésbé hasonló attrakciót jelentenek,
mint a vidék színpompás tollazatú, finom bundájú állatai, de azokhoz képest
valójában sem értékesnek, sem érdekesnek nem számítanak. A gyarmati korszak
filmjei ebben a tekintetben alig különböznek a függetlenedés után született
moziktól, az 1950-es és 1960-as évtizedek radikális politikai változásai szinte
érintetlenül suhannak el a szafarik világa felett. A közösség csípésrendje és a
természet törvényei nem változnak, ezért a bennszülöttek továbbra is kis
energia befektetéssel jól kezelhető, infantilis és animális lények maradnak. Különösen
igaz ez az olyan mozgóképekre, mint a Távol
Afrikától (Sydney Pollack, 1985), mely egy későbbi korból erős
nosztalgiával tekint vissza az 1910-es évek gyarmati virágzására.
A tanítónő
Az európai és amerikai
vadászok történetei, jellemzően nem a primitív őslakosokra koncentrálnak, hanem
a fehér férfi civilizálásáról szólnak. Ő az, aki nem képes elfogadni, rosszabb
esetben talán nem is ismeri a társadalmi együttélés normáit, és ő az, aki túl
régóta és túl intenzíven él a vadonban ahhoz, hogy ne annak erőalapú jogrendjét
tekintse kiindulási pontnak. Afrikában a férfi ösztönlénnyé, a nő higgadt,
művelt, magabiztos intellektussá válik. A nők küldetése a férfi nevelése, mely
eleinte reménytelen kihívásnak tűnik, de nagy kitartással és szeretettel esetleg
sikerre vihető. Az Afrika királynőjében
a szigorú arcélű Rose (Katharine Hepburn), az angol misszionárius kékharisnya
húga, észérvekkel próbálja felhívni a züllött hajóskapitány, Charlie (Humphrey
Bogart), figyelmét az alkoholizmus veszélyeire. Az Állatfogó kommandóban Dallas (Elsa Martinelli) keresett fotóriporternő,
aki elsősorban azért próbálja megtörni a zárkózott főhős ellenállását, hogy beavathassa
az emberi kommunikáció elfogadott formáiba. A Mogambóban (John Ford, 1953) a szafari vezetőjének szívéért
rivalizáló hölgyek közül az éles nyelvű, kozmopolita szingli (Ava Gardner)
kerül ki győztesen, míg az éteri szépségű, neurotikus Linda (Grace Kelly)
zavartan összeomlik. Hemingway írásainak filmadaptációi eleve az emlékező férfi
pozíciójából indulnak, és innen próbálják felfejteni, hogy az egyre-másra
felbukkanó nők mely ponton, pontosan hogyan avatkoznak a sors folyásába. A Kilimandzsáró hava főszereplője
vadászbalesetet szenved, és a betegágyban tétlenségre kárhoztatva idézi fel az
asszonyokat, akik keresztezték útját. Különösen érdekes Zoltán Korda 1947-es
filmje, A Macomber-ügy, melyben a
profi vadász (Gregory Peck) működési engedélye bánja az emancipált femme fatale
(Joan Bennett) döntéseit. A film noir hangulatú mozi egy házaspár utazását
követi, akik egy afrikai túra ürügyén próbálják rendbe tenni válságba jutott kapcsolatukat.
Az öntelt és nyúlszívű férjet sajnos éppen akkor lövi le a meg nem értett szépasszony,
amikor az a vadászat során végre megélhetné saját bátor férfiasságát, és ezzel
nemcsak a viszonyt, de a túraszervező karrierjét is romba dönti. A nők háttere
gyakran egy paradicsomi hely, az afrikai lakhely, ahol biztonságban és
elemükben érzik magukat, és melyet olykor ők maguk teremtenek meg hosszú
tervezgetés után, akár az Álom Afrikáról
(Hugh Hudson, 2000) Kim Basinger által alakított, elszánt hősnője.
A farm, ahol élünk
„Volt egy farmom
Afrikában…” – hangzik a Távol Afrikától
legendás felütése és a film alapanyagául szolgáló memoár címe. Karen Blixen, a
dán úrilány, aki báró férjével az erre nem éppen alkalmas Nairobi környékén
kívánt kávétermesztéssel foglalkozni, a saját életéről szóló szövegben olyan
könnyeden és magától értetődő módon érvényesíti a gyarmatosító szempontjait,
hogy ezért az olvasó és a néző már-már hálásnak érzi magát. A birtok az
Afrika-filmek egyik legerősebb szimbóluma. Minden négyzetméterével azt
nyomatékosítja, hogy a fehér ember nem csak átutazik, hanem gyorsan gyökeret ver
ezen a tájon. Innen indulnak és ide térnek vissza a vadászok, itt várakoznak a
sokat töprengő nők (Távol Afrikától, Álom
Afrikáról, Afrika királynője), ebből a perspektívából nyer értelmet az
egész kontinens. Épületeik nagyban különböznek a klasszikus westernek
pionírjainak durván faragott, döngölt padlójú otthonaitól. Itt az elemekkel
való primer fizikai küzdelem helyett, a szellemi és érzelmi küzdelmek
kulisszáit találjuk.
Az afrikai farm biztos
és meglehetősen szürreális térbeli pont, mely ugyan el van zárva a külvilágtól,
mégis felvonultatja a fejlett világ civilizációjának teljes kelléktárát. Az Állatfogó kommandó és a Mogambo hősei reggelente finom meisseni
porcelánkészletből szürcsölik a teát, a szalonban felhangolt pianínó, de
legalábbis gramofon áll, a bennszülött személyzet a legnagyobb szakértelemmel,
szükség szerint fehér kesztyűben (Távol
Afrikától) szolgálja fel a vacsorát. A fehérek, noha ténylegesen ők a tulajdonosok,
nem érintkeznek a termékeny földdel, munkájuk a szafarik megszervezésére, esetleg
missziók üzemeltetésre (Afrika királynője)
korlátozódik. Vadásznak (Tarzan, A Macomber-ügy, Az elefántvadász, Távol
Afrikától) vagy megrendelés alapján állatokat fognak be cirkuszok és
állatkertek számára (Állatfogó kommandó,
Mogambo), miközben otthoni környezetük egyfajta bukolikus idillt áraszt.
Az idill az emberi
kultúra és a természet harmonikus viszonyának kialakításából származik, és a
derűs gyarmatosítás meglehetősen egyoldalú ideáját erősíti. A fehér vadászt és
asszonyait azért fogadja be a kontinens, mert azok csodálattal és tisztelettel
közelednek értékei felé. Ugyanaz a titok, mely az Afrika-filmek másik nagy
vonulatában a fekete mágia és ismeretlen eredetű járványok eredője, itt a fehér
ember nevelődésének része lesz, ezért nem veszélyt, hanem lehetőséget rejt.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 11 átlag: 5.36 |
|
|