Magyar MűhelyTarr Béla: A világ végéigApokalipszis utánHorváth Eszter
Egy amszterdami Tarr-kiállítás mozgóképei.
Tarr Béla kiállítást rendezett az amszterdami Eye
Filmmúzeumban. A világ végéig (Till the End of the World)
egyszerre ars poetica és ars politica; csak itt látható, friss
Tarr-mozgóképpel.
*
Ha nincs mit mondani, akkor hallgatni kell, vallotta Tarr Béla, amikor A
torinói lóval elbúcsúzott a filmkészítéstől. Érthető így minden cinefil
izgatottsága: Tarr újra rendezett! Igaz, Amszterdamig kell utazni, hogy
láthassuk az új jelenetet, de a távolság csak növeli az alkotás körüli
misztikus aurát. Mit mondhat a mester, miután mindent elmondott? Mi jöhet a „világ
vége” után?
A kérdés arra csábít, hogy a hetedik installáció, a végpont felől fejtsük
föl a tárlat számára kimetszett Tarr-oeuvre-t – jóllehet a kiállítótérbe lépés
előtt figyelmeztetnek, a haladás egyirányú, a végén csupán kilépni lehet. Talán
ezért is került az új mű a hatodik terem (nap?) utáni térbe. Egyetlen snitt,
tizenegy perc. Egy hét év körüli fiú arcát látjuk közeliben, ahogy
tangóharmonikáján meg-megbicsakló, édesbús dallamot játszik. A nyugati
perspektívánkból keletiesnek ható zene éppúgy lehet a balkáni, török
vagy közel-keleti folklór része, mint ahogy fiút is nehéz elhelyeznünk:
Magyarországon roma lenne, Hollandiában talán arab származású. Gyermekarcán a
koraérett fásultságba sebezhetőség vegyül. Legfurcsább a szeme. Nem néz a
kamerába, de nem is kapja el tekintetét. Egyszerűen jelen van. A zene annyi
időre sem pihen, hogy a gyerek megtörölje az orrát. Ahogy a kamera lassan
hátrál, a fiú környzete is feltárul. Egy bevásárlóközpontban kuporog a földön,
onnan zenél az előtte elhaladóknak. Nekünk. Ez a gyerek minket néz, anélkül, hogy
látna bennünket. Arcának finom rezdülése az egyik pillanatban dacos ellenállást
tükröz, majd a következő pillanatban végigömlik rajta a teljes megadás. Esetleg
jeges közöny. A befogadó habitusától függően.
Ez a gyerekarc nem Tarr Béla új műve: ez mindannyiunk műve. A rendezés
mintha visszatérne a Családi tűzfészek dokumentarista stílusához, egy
lényeges eltérés azonban abszurddá tesz minden párhuzamot: a Muhamed
egyetlen beállításban megfogalmazott története valóban megtörtént a
címszereplővel. Az idők vége talán nem számolta fel végleg a tarri mozgóképet,
csupán a fikció lehetősége vált illúzióvá.
A világ végéig kezdetén támpontok nélkül vettetünk a sosem tapasztalt,
mégis ismerős senkiföldjére. Tiltakozni nincs okunk, hiszen figyelmeztettek
belépés előtt: a kiállítótér előtt elhelyezett tábla a tárlat egyetlen szöveges
dokumentuma. Széljegyzetre természetesen nincs szükség, a falakon a sajtóból
jól ismert képek, az elmúlt két évben felfokozódott menekültválságról, a magyar
határon történt incidensekről. Az egyetlen mozgókép a híradó képe: háború,
vallási és politikai üldözés, embertelen körülmények. A képek érintésközelben,
mégis elválaszt tőlük a válságra adott magyar válasz: a drótkerítés. A
szenvedés tárgyiasítása lenne a kimerevített pillanat vagy együttérzés az
emberi méltóságukban megalázottakkal? A drótkerítés után hatalmas térbe jutunk,
amelyben egyetlen csupasz fa dacol a süvítő szélgép meg-megújuló rohamával.
Mintha csak A torinói lóból termett volna elénk. Árnyékának hol éles,
hol elmosódó kontúrjait nehéz felejteni. Tarr Béla művészete, egyetlen képben.
Az élet reménytelen harca a mindent felőrlő, elporlasztó semmi ellen avagy
Európa lenne a kiszáradt fa, „aki” szenvtelenül tekint a lábaihoz sodródott
életekre?
Az első két installáció után a már ismert Tarr-világba érkezünk. A befogadó
kitettségét fölváltja a karakterek kiszolgáltatottsága. Rendre újabb és újabb
részleteket láthatunk Tarr filmjeiből, tematikus csoportosításban: egy termet
gyerek-karaktereinek szentel, egyet a filmek nyitányának, egy másikban
tömegjeleneteit nézhetjük újra. Az elszántan gyalogló Estike arca, Valuska
előadása a kozmosz rendjéről, a Titanik bár közönségének részeg önfeledtsége,
az ételosztásra váró, kígyózó tömeg. Az eredeti szövetükből kiszakított hosszú
beállításokat új kontextusba helyezi a kiállítás itt és mostja. Mert tévedés,
hogy időtlen történetekről lenne szó. A tarri világ meghatározó eleme éppen az
az idő, amit ezekkel az emberekkel, ezekkel az arcokkal töltünk. Időt hagyunk
nekik, hogy a szavakon túl elmeséljék saját mikrotörténetüket.
El a kezekkel az emberi méltóságtól! Tarr a tárlat legvégén, egy
kisképernyős interjúban egyetlen szenvedélyes mondatba sűríti, miért ragad
kamerát. Egy komoly gyarmatosító múlttal, ám csekély szerzői filmes
hagyománnyal rendelkező országban visszhangra talált ez a szenvedélyes
felszólalás. A végtelenre nyújtott időben egyszerre meglátták a jelent. A
megalázott és megszomorított arcokban Európa talán magára ismert.
Eye Filmmuseum /
Amsterdam: 2017. január 21. – május 7.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 2 átlag: 7.5 |
|
|