FesztiválTriesztCiao Annamaria!Pintér Judit
A
gyász, az emlékezés és a túlélésért vívott harc árnyékolta és ugyanakkor
ragyogta be a trieszti fesztivál vetítőtermeit.
A Trieszti
Filmfesztivál az Alpok-Adria régió filmes mustrájaként indult 27 évvel ezelőtt,
gyűjtőkörét a Balti-, a Fekete- és a Jón-tenger közötti alkotásaival bővítve
vált a térség legfontosabb nyugat-európai szemléjévé. A Filmvilág 2009. júliusi számában megjelent Fesztivál a határon című beszámolómban már írtam a Nyugat és Kelet
határán fekvő városban született fesztivál híd-missziójáról, az 1989 után
Európát átalakító változások szemtanújaként betöltött szerepéről, és a magyar
filmművészet iránti kiemelt figyelméről, amelyért Annamaria Percavassi
művészeti igazgató Pro Cultura Hungariae-díjat
kapott 2003-ban.
A 27.
fesztivál a korábbiakhoz hasonlóan sok izgalmas látnivalót kínált. A versenyben
és versenyen kívül vetített új rövid-, játék-, dokumentum- és animációs filmek
mellett A lengyel film kettős élete
című összeállításban Krzysztof Kie¶lowskira emlékeztek, és a ma egyik
legismertebb operatőr és dokumentumfilm-rendező, Marcin Koszałka munkáit vetítették.
Az új román film mese és valóság között
című válogatásban (a versenyfilmekkel együtt) tizenegy kiváló új román alkotás
szerepelt, köztük Radu Jude Ezüst Medve-díjas fekete-fehér „easternje”, az Aferim!, amely már nem a jelen társadalmi
és erkölcsi problémáit, hanem azok gyökereit kutatja a 19. századi Havasalföld
és Dobrudzsa soknemzetiségű, vad világában. Láthattunk a térségből Lux-díjas és
műfaji filmeket, társművészeti és regionális tematikájú alkotásokat. A több
korosztályt képviselő trieszti nézők, az egyre eredményesebb koprodukciós fórum,
a When East Meets West és a filmfőiskolások
forgatókönyv-fejlesztő workshopja, az Eastweek
350 résztvevője, a mintegy 30 ország 95 filmjét kísérő 160 alkotó, továbbá az
olasz és külföldi kritikusok most is gyakran megtöltötték a három vetítőhelyet,
köztük a 934 fős színháztermet. Az állandó anyagi gondokkal küszködő fesztivál 2011
óta profi zsűrik helyett ezért a közönségre bízhatta a díjakra érdemes művek kiválasztását.
Mi, magyarok most is elégedettek lehettünk, hiszen a szerb és litván rendező
kivételével debütáns (lett, koszovói, lengyel, román és bolgár) alkotók
színvonalas mezőnyéből a szociális problémák iránt legérzékenyebb Szerdai gyerek, Horváth Lili munkája
kapta tőlük a legtöbb szavazatot.
Gyász, munka
A
2016-os fesztivál azonban a világjobbító céljai megvalósításáért az akadályok
leküzdésére mindig kész Annamaria Percavassi szellemében nevelkedett nagyszerű stáb
tagjain kívül a trieszti publikum és mindazok számára, akik már többször jártak
ott, most a gyász, az emlékezés, a fájdalmas hiányérzet színhelye volt. Január
2-án meghalt a mozi trieszti „nagyasszonya”, aki nemcsak a fesztivál
létrehozója, igazgatója, hanem 1968 óta a város filmkultúrájának fáradhatatlan
motorja, a kelet-európai filmek szakértője és elkötelezett népszerűsítője is
volt. Soha nem törődött bele a filmkultúra megszűnésébe, amiről Földényi F.
László Mozisirató című esszéje
torokszorító helyzetképet rajzolt a decemberi Filmvilágban. Az olasz filmkultúra azonban 2016 első heteiben további
jelentős – és szimbolikus – „utóvédharcosait” is gyászolta. Január 9-én elhunyt
a torinói „nagy filmtörténész” és egyetemi tanár, Gianni Rondolino. A Torinói
Filmfesztivál 1981-es alapítóját január 14-én Pasolini felfedezettje, Franco
Citti, a római szegénynegyedek kilátástalan sorsú „csóróinak” megformálója, január
19-én pedig Ettore Scola, az egész 20. századi Itália egyik „hiteles krónikása”
követte. A fesztiválon rájuk is emlékeztek. Azóta, február 19-én a „Mester”, a 20.
századi egyetemes kultúra óriása, a képkorszak súlyos ellentmondásainak egyik
legkiválóbb elemzője, Umberto Eco is csatlakozott hozzájuk. Érthető hát, hogy a
megrendült olaszok mind a négyükkel kapcsolatban föltették ugyanazt a kérdést: vajon
szakmai és erkölcsi példájukat képesek lesznek-e követni és munkájukat
folytatni azok a nemzedékek, akik mind kevesebb közvetlen tapasztalattal – és
ami még nyugtalanítóbb, ismerettel – rendelkeznek a 20. század tragédiáiról?
Annamaria
Percavassi átélte Isztria és Trieszt ártatlan lakóinak kiszolgáltatottságát a
történelem erőivel szemben, talán ezért is rendezett fesztiválján oly sok eszmecserét
és tematikus sorozatot a tolerancia, a befogadás, a másik megismerésének és a
határok átjárhatóságának kérdéseiről. Utolsó nagyszabású tervét ugyancsak a
múlttal való szembenézés szándéka fűtötte. Az egykori Osztrák-Magyar Monarchia
országaiban élő kollégáival, barátaival konzultálva 2014-ben még összeállította
az I. világháború emlékezetének szentelt rendezvény szinte teljes programját, 2015-ös
megvalósítására azonban már nem maradt ereje. Hogy mennyire fontos volna az
európai történelmet máig determináló eseményről beszélni, azt az első
világháborút kirobbantó merénylet centenáriumának „ünneplését” szokatlan módon dokumentáló
Egy nap Szarajevóban című film is tanúsítja.
Jasmila ®banić rendező a sokat szenvedett város mai lakóinak videókamerával
vagy mobiltelefonnal rögzített amatőr képsorait (a Gavrilo Principet nemzeti hősként
dicsőítő fiatalokról, az éhező árvízkárosultak segítése helyett az ünneplésre
pazarolt euró-milliók miatt tiltakozókról, a katonaruhás gyereksereg hátborzongató
masírozásáról a merénylet színhelyén) profi rendezők játékfilmes jeleneteivel
ütköztetve mutat rá az értelmezések ma is veszélyes zűrzavarára.
A film: államügy
Tatiana
Brandrup A film: államügy című filmje Putyin Oroszországában
követi nyomon Naum Kleiman és az általa 1989-ben alapított Moszkvai Filmmúzeum történetét,
ahol a szovjet-orosz filmkultúra nemzetközi rangú képviselője a filmművészet évtizedekig
gyűjtött, de korábban a közönségtől elzárt remekműveiből tartott vetítés-sorozataival
cinefilek és fiatal alkotók közösségét hozta létre. A politika nem sokáig tűrte
a „szabadság kis körét”: 2005-ben száműzték az épületből a gyűjteményt, majd 2014-ben
Kleimant is eltávolították, a felbecsülhetetlen értékű tekercsek nagy részét pedig
– azzal az indokkal, hogy mindent digitalizáltak – a nemzetközi szakma erőteljes
tiltakozása ellenére egy gödörbe temették és felhőkarcolót építettek rá…
A gyász,
a búcsú a fesztivál Annamaria Percavassi-fémjelezte korszakától, a (volt)
budapesti Filmszemléken együtt tervezgetett trieszti magyar programok, a (volt)
Cinepéccsel vagy a pannonhalmi Arcus Temporummal kialakított szakmai
együttműködés emlékei, a megint „államüggyé” vált magyar filmkultúra különös
fénytörésben mutatták a filmhez, filmkultúrához kötődő, és ebben az évben
szokatlanul nagy számú alkotásokat. „Államügy” volt Csehszlovákiában az
1946-ban indult, de 50. kiadását csak 2015-ben ünneplő Karlovy Vary Fesztivál (Miroslav
Janek: Mozi a fürdőhelyen). A
legszigorúbb „államügy” a film a mai Észak-Koreában, ezért Vitalij Manszkij, a
Jihlava után Triesztben is a legjobb dokumentumfilm díját elnyert Örök napsütésben orosz rendezője csak bátorságának
(és szerencséjének) köszönhette, hogy e velejéig hazug világ valódi arcát is meg
tudta mutatni.
A film
valóságábrázoló erejébe vetett hit vezette azt a négy csecsen asszonyt, akik
halálmegvető bátorsággal rögzítették videókamerájukkal a csecsen-orosz háborúk
alatt véghez vitt pusztítást, hogy később ne lehessen letagadni az igazságot. A
fővárost újjáépítették, a hatalom meg azt hazudja, hogy nem is volt háború. Az
átélt borzalmak, a nem szűnő orosz fenyegetés, az erőszakos iszlamizáció miatt ma
is rettegésben élők sorsáról senki nem beszél (Nicola Bellucci: Grozny Blues).
Két tragikomikus román történet középpontjában is a
film áll. Az egyik a múltat, a Ceauşescu
diktatúra utolsó évtizedét eleveníti föl, amikor románok milliói az országba csempészett
több ezer amerikai film alig látható – és egy bátor szinkrontolmács lány
hangján hallható – VHS-másolatainak titkos vetítésein ismerkedtek a szabad
világgal. És ami a legabszurdabb: ezt a „bűntényt” azért nem leplezték le a „külső
és belső ellenségre” mindig oly éberen figyelő politikusok és szekusok, mert ők
is habzsolták a tiltott gyümölcsöket (Ilinca
Călugăreanu: Chuck Norris vs
communism). A többség, persze, az állami támogatással működő 400 moziba
járt kikapcsolódni, amelyekből mindössze 30 élte túl a várva várt szabadságot,
köztük egy moldvai kisvárosban a Cinema Panoramic Dacia. Az állami támogatás (és
a nézők) hiányában lassan pusztuló mozi megszállottan filmrajongó tulajdonosa,
Victor Purice mégis vidáman és lankadatlan energiával küzd a fennmaradásért (Alexandru
Belc: Cinema, mon amour). Szélmalomharca
elismeréseként a fesztivál Cultural Resistance Award néven különdíjat
alapított neki, amellyel a jövőben is jutalmazni szeretnék a filmkultúra
védelmezőit.
Ezek
a művek a filmkultúra múltjáról és jelenéről meséltek. A jövőt – a Trieszti
Fesztiválét is – homály fedi. Egy biztos: Annamaria Percavassi egyik megvalósult
álmát, a Filmes Házat, amelynek avatásán még jelen lehetett, róla szeretnék
elnevezni.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 7 átlag: 6.14 |
 |
|
