Zsenimozi

A mindenség elmélete; Kódjátszma

Agyak a tartályban

Andorka György

Az elefántcsonttoronyba zárkózó zseni egyre kevésbé lehet meg szellemi kapcsolatok, technológiai  háttér nélkül.

Ha a ”zseni” elkoptatott terminusát igyekszünk körülírni, leginkább Wittgenstein családi hasonlóságai juthatnak eszünkbe, rosszabb esetben körkörös körökbe fulladhatunk a definíciókat böngészve. Az őrület határán egyensúlyozó szociopatáktól és excentrikus művészektől kezdve szórakozott, de sármos professzorokon és remélhetőleg csak fikcióban felbukkanó destruktív Frankenstein-leszármazottakon át a huszonegyedik századi fejleményként közhelyszerűen ”látnokinak” bélyegzett nárcisztikus CEO-kig terjedő spektrumon nehéz eligazodni. Mi hát a zseni ismertetőjegye? Kilépés a komfortzónából? Intelligencia és képzelőerő robbanóelegye? Hálózatos és laterális gondolkodás, divatos szakszavakkal élve? Paradigmák felforgatása? Meglehet, géniusznak lenni nem annyira ”állapot”, mintsem a külvilág percepciója, vagy épp konstrukciója? Két film, két, világot formáló britről, amelyek a közelgő díjszezonban elkerülhetetlenül egymásnak feszülnek, ismét gondolkodásra inspirálhat a fentiekről. Megkésett rehabilitáció egyfelől, főhajtás a velünk élő sztár felé a másik részről. Az elemiben ”Einstein” becenévre hallgató Stephen Hawking kulturális ikonként lassan felzárkózik borzas hajú elődjéhez – már a Simpson családdal, a Star Trek új nemzedékével és Sheldon Cooperrel is összeakadt a filmes univerzumban, legutóbb pedig éppen azzal borzolta a kedélyeket, hogy ideális Bond-főgonosz lenne. Tavaly ősszel Facebook-oldalt indított, egy hardver-upgrade a kommunikációs rendszerén hírértékű, az új életrajzi film körül pörög a marketingkampány. Az idő rövid történetét mindenki ismeri, noha közhelyszerűen megemlítik, hogy kevesebben olvasták, mint ahányan a polcukon tudják. Alan Turing élete ezzel szemben Hawking pályájának egyenesen a negatívját nyújtja: a történelem kegyetlen fintora, hogy a második világháborúban játszott szerepéről haláláig széleskörben senki nem tudott – kortársai csak a homoszexualitása miatt elítélt különc matematikust látták, aki önkezével vetett véget az életének. Jelentősége és munkássága azóta sincs méltó helyen a köztudatban – az Enigma-kódról és a német tengeralattjárókról talán hallottunk harangozni, de az már kevesebbeknek világos, hogy a Szárnyas fejvadász Voight-Kampff-tesztje vagy a weboldalak Captcha-mezője voltaképpen Turing agyszüleménye, az pedig minden bizonnyal szakmabeli, aki a molekuláris biológiát illető hozzájárulásával is tisztában van. (Ezen a ponton megemlíthetjük még a városi legendát, mely szerint az Apple logója nem másra, mint a tudós mérgezett almával elkövetett öngyilkosságára utal.) A meghurcolt ”outsider” és az ünnepelt ”celeb” története nem is állhatna távolabb egymástól, mégis mindketten ugyanarról mesélnek: a szellemről és a gépről, a testbe zárt elme és a társadalomba zárt test küzdelméről.

Érzelmi húrok, szociális kódok

Beléd nyilall, milyen rövid is az élet, ha kivágják az unalmas részeket – viccelt Hawking A mindenség elmélete bemutatója kapcsán. Korábban mind róla, mind Turingról készült már egy-egy kitűnő televíziós dráma a BBC műhelyében: Turingról 1996-ban, egy tíz évvel korábbi Broadway-darab nyomán, mindkettőben Derek Jacobival a főszerepben (A kód feltörése); Hawkingról pedig 2004-ben, amelyben épp a Kódjátszmában Alan Turingként remeklő Benedict Cumberbatch testesítette meg a szemüveges csodabogarat (Hawking). Hawking reakciója nem meglepő – a négy film közül A mindenség elmélete az egyedüli, amely a lehetséges biopic-stratégiák közül a sokat markoló, lineáris ”nagyeposz” konzervatív megoldását választja, ezzel azonban jóformán a színészi alakítások erejére tesz fel mindent. A Turing-filmek egyaránt időfelbontásos szerkesztéssel vonják szorosabb egységbe a történetet, a Hawking pedig a ”kicsinyítő tükör” megoldást választja, a kiemelt időszakba belepaszírozva a legfontosabb motívumokat (helyenként némi alkotói szabadságot is megengedve), ami itt a cambridge-i éveket takarja, Hawking leendő feleségével való megismerkedése és az ALS betegség első tüneteinek megjelenésétől a doktori disszertáció benyújtásáig. (Különösen jópofa megoldás, ahogyan Penzias és Wilson 1978-as interjúja központozza Hawking versenyfutását az idővel – a két tudós ekkor kapta meg a Nobel-díjat az Ősrobbanásból hátramaradt kozmikus háttérsugárzás detektálásáért, amely kulcsszerepet játszott az elmélet igazolásában – csupán a végén lecsapva labdát és összefonva a szálakat a sztorit nem ismerő néző számára.) A mindenség elmélete ezzel szemben szolgaian pásztázza végig a jeles tudós évtizedeit, miközben mindenkit kényszeresen korrekt színben tüntet fel: a Hawking legalább a statikus világegyetem mellett kardoskodó Fred Hoyle pöffeszkedő figurájából csinált egyfajta kvázi-antagonistát, itt azonban nagyítóval kell keresni az ellenszenves karaktereket. A párkapcsolati feszültségek kis amplitúdóval, pasztell-árnyalatokban, leginkább a felszín alatt zajlanak – egy szent tudós, szent asszony és szent barátjuk (Jonathan Hellyer Jones, Jane Hawking második férje) háromszög-történetét látjuk, amihez kis túlzással csak hívószó Hawking mindenki által ismert figurája. Így leginkább Eddie Redmayne transzformációja marad igazán emlékezetes, ami azonban vitán felül túl van a szimpla ”technikai bravúr” kategórián.

Míg A mindenség elmélete a kötelező ”hogyan csajozik a tudós”-poénokat leszámítva Hawking doktort tendenciózusan hétköznapi, érző-szerető-humoros lényként ábrázolja, a Kódjátszma alkotói Turing karakterével kevésbé bántak kesztyűs kézzel. Cumberbatch, egyre inkább ráégett sztár-perszónájához is igazodva, a Sherlockból hozott manírokkal kelti életre aspergeres beütésű, mérsékelt szociopataként a matematikust. (Az Agymenők alkotóinak tollára való jelenet, amikor egy kisebb összezördülés után Turing külső tanácsra, a hangulatot oldandó, almát vesz a kódfejtő csapattagoknak, majd csikorogva elsüt egy viccet – várva a hatást, vajon helyes algoritmust adtak-e meg neki a konfliktuskezeléséhez.) De a Conan Doyle-remixhez hasonlóan itt is hátborzongató, ahogyan egyensúlyozik a feladatmegoldó gép álarca és a felszín alatt rejlő, kiismerhetetlen mélységek felvillantása között. A New York Times kritikusa fején találta a szöget, amikor úgy fogalmazott, ha nem létezne, a 21. századi tömegkultúrának ki kellene találnia ezt a ”melegvérű szalamandrát”.

A Kódjátszma és A kód feltörése ugyanazt a három idősíkot ragadja ki Turing életéből – a későbbieket meghatározó szenvedélyes barátság Christopher Morcommal az iskolai évek alatt, az Enigma feltörése, valamint a rendőrségi ügy a háború után – a fókuszuk azonban eltérő: míg a Jacobi-film a homoszexuális tudós kálváriájára koncentrál a korszak Nagy-Britanniájában, és a világháború jószerével csupán háttér (magából a kódfejtési műveletből semmit nem látunk), addig a Kódjátszma gerincét (a 2001-es, fiktív elemekkel jócskán feldúsított Enigma nyomvonalán) a határidő-dramaturgiára épülő hírszerzési viadal adja, a Daily Telegraph keresztrejtvényes toborzójától a Turing-féle masina sikeres kódtörése után következő moralitásjátékig, mely újabb lehetőséget ad a figura ellentmondásosságának kibontására. Miután felfejtik a nácik gondolatait, szenvtelen kézként nyúlhatnak bele a háborús sakktáblába, így a haszonelvű etika éles próbája áll elő: egyetlen látványosan elhárított támadás semmissé tenné az addigi erőfeszítéseket – Turing azonban hideg fejjel győzi meg a többieket, hogy statisztikára alapozott rendszert kell felépíteni, épp csak annyi információt felhasználva a desifrírozott üzenetekből, amellyel nem kockáztatják a lelepleződés veszélyét. További hangsúlyeltolódás a filmben Keira Knightley által játszott Joan Clarke és a főhős kapcsolatának előtérbe tolása, aminek kapcsán előzetesen sokan a homoszexuális aspektus kilúgozásától tartottak, azonban korántsem ez a helyzet, sőt. A nemi egyenlőtlenségre reflektálás nem lebecsülendő vállalása a filmnek, amikor a sztereotip kékharisnyáknál árnyaltabban megfogalmazott női tudósok számára egyelőre a filmvászon is üvegplafont jelent – a Clarke belépőjét fogadó, lekezelő mondatoknak pedig kellemetlenül ismerős a csengése a mindennapokból: ”Biztosan eltévedt, a titkárnői állásra fent kell jelentkezni!”

A keretet és ezzel együtt az implicit lényeget azonban A kód feltöréséhez hasonlóan a Kódjátszmában is az ötvenes évekbeli szál jelenti, amikor egy hétköznapi betörési bejelentés kapcsán lelepleződött Turing homoszexuális viszonya egy korábban megismert fiatalemberrel, és végül rendőrségi eljárás alá vonták. A kihallgatószobában ülve, elbeszélése vége felé nekiszegezi a kérdést a nyomozónak: ha a gépek másként gondolkodnak, ez azt jelenti-e, hogy nem gondolkodnak? Ha emberi választ ad, miért kéne diszkriminálnunk, csak mert más mechanizmusok zajlottak a belsejében? Persze saját magára reflektáltatja mindezt, direkt tolerancia-metaforává tágítva az előbbieket: a különbségek a társadalomban üdvözlendők, semmint üldözendők. Az eredeti filmcím duplafenekű gesztus az alkotók részéről – a Turing 1950-es cikkében leírt ”imitációs játék” (azaz köznapi nevén Turing-teszt), amely egy rendszer emberi fogalmak szerinti intelligenciájának eldöntésére szolgál, éppen a fentiek fényében fogalmazza újra a problémát. A film önreflexív módon viszi végig a motívumot, ahogyan Turing áttételesen a nézőnek címzett szavaival nyit, majd történetét a főhős kihallgatáson előadott elbeszéléséből bontja ki – a párbeszédből, amivel a tudós voltaképpen saját arcképét keresi a tükörben. A válaszaim alapján ember, gép, háborús hős, vagy bűnöző vagyok? – kérdezi végül a vele szemben ülőt, mohón és szomorúan. Turing-teszt Turinghoz: két óránk van egyetlen perspektíva alapján képet alkotni a személyéről – az igazi enigma maga a főhős, ahogyan azzal a film alapjául szolgáló biográfia címe is játszik.

Határok nélkül

Ahogyan talán csak a huszadik századból visszatekintve lehetett igazán értékelni, micsoda falrengető áttörés volt a darwinizmus az emberi gondolkodás történetében, ha majd a szingularitás kopogtat, akkor lesz nyilvánvaló, mit indított el Turing az ”univerzális gép” ötletével. Ironikus, hogy a mesterséges intelligenciával kapcsolatban vészharangot kongatók között éppen Hawking, a megtestesült transzhumán szimbólum a legprominensebb szószólók egyike. Amerikai akcentussal megszólaló szintetikus beszédhangját régóta visszakozik lecserélni – ahogyan mondja, már eggyé vált vele, akárcsak a teljes Intel platformú rendszerrel, amely kommunikációra képessé teszi a külvilággal. Hogy a technológia visszahat a kogníciós sémákra, persze nem újdonság: ahogyan Szókratész számára az írott szó emlékezet helyet csak az emlékezés varázsszerét, tudás helyett annak látszatát jelentette, az írógépen szocializálódott nemzedékhez képest jómagam is minden bizonnyal másképp gondolkodom egy cikk megírásakor: a szövegszerkesztő-és internetablakok mozaikja előtt ülve már messze nem csupán mediálás és rögzítés történik – a képernyő protézis, kiterjesztett felület az agy számára. Hawking pusztán egy lépéssel előttünk jár, illusztrálja, mire készüljünk az okosórák és okosszemüvegek korszaka után.

Hélèn Mialet Hawking Incorporated című munkája a világhírű kozmológust mintegy állatorvosi lóként használja a magányos géniusz mítoszának dekonstruálásához, részben az úgynevezett cselekvőhálózat-elmélet szemléletétől inspiráltan (utóbbi durva leegyszerűsítéssel az emberi és nem-emberi, szociális és technológiai szférák között tételez egyfajta szimmetriát, és egy heterogén hálózat elemeiként mintegy közös nevezőre hozza őket). A kerekes székhez kötött, beszédképtelen Hawking első ránézésre a tudós figurájának közvélekedés szerinti archetípusát, ”karteziánus ideálját” testesíti meg, aki a test börtönén túllépve, pusztán szabadon szárnyaló elméjével hatol az univerzum titkainak mélyére – egyebek között épp ettől válhatott olyan ikonikussá, Einstein trónörökösévé a publikum szemében. A felszín mögé pillantva azonban láthatjuk azt a szerteágazó emberi és technológiai apparátust, amelyre nemhogy a publikáláshoz, de a legegyszerűbb ötlet kidolgozásához is szüksége van – ezzel pedig éppen a tudomány intézményes működésére világít rá. Ugyan Hawking a tudomány olyan rendkívül népszerű ismeretterjesztői közé tartozik, mint Dawkins vagy egykoron Feynman, reprezentálása a médiában ezzel párhuzamosan éppen az elefántcsonttoronyban létező zseni sablonos képét konstruálja újra: a nyilvános anyagokban az apparátus módszeresen eltünteti saját nyomait – Hawking ugyan fizikai ápolást igényel, de egyedül barangol Isten gondolataiban. Pedig a vákuumban létező, a többség számára elérhetetlen ”nagy elmék” képét sugalló narratíva nem feltétlenül üdvös a tudomány számára. A Kódjátszma Bletchley Parkja ezzel szemben mintha csak kortárs nerd-kampusz lenne, Szilícum-völgy allegória a múltba transzponálva – hiába ragyog ki Turing a többiek közül, a film lelkét a kriptográfusok csoportdinamikája adja. A mesterséges intelligencia sem egy őrült tudós pincéjéből fog kiszabadulni, hanem apró téglánként áll össze: egyszer csak észrevesszük, hogy egy ideje már itt van velünk.

A tudomány-és technikatörténet géniuszai a legnagyobb szolgálatot azzal teszik, ha madárperspektívát adnak az életünkhöz, egyszerre inspirálva és alázatra tanítva minket. Agyunk, úgy tűnik, csak bonyolult adatfeldolgozó gépezet, az emberi faj pedig beszélő főemlősök gyülekezete a galaxis szuburbán régiójában – akik közül még a legragyogóbb elméket is egyszerű késztetések irányítják. Andrew Hodges, Turing biográfusa szerint Christopher elvesztésének kulcsszerepe volt Turing megszállott kutatásában a gépi intelligencia iránt – akár a Transzcendens hőseit, a halál legyőzése hajtotta a ”léleképítés” távoli célja felé. A teremtés ex nihilo modelljét kutató, Darwinénál is nagyobb blaszfémiával kacérkodó Hawking az új film zárlatában gyermekeire és anyjukra tekintve ezzel a mondattal búcsúzik, mosollyal az arcán: ”Nézd, mit alkottunk.” Az ajtó egyelőre nincs bezárva a mindenség elmélete előtt, de ha Hawking reményeinek megfelelően valóban rábukkanunk a jövőben, reméljük, hogy pozitronagyak helyett kocsonyás testű sápatagokat illet majd a dicsőség.

A MINDENSÉG ELMÉLETE (The Theory of Everything)­ – angol, 2014. Rendezte: James Marsh. Írta: Anthony McCarten. Kép: Benoît Delhomme. Zene: Jóhann Jóhannsson. Szereplők: Eddie Redmayne (Stephen Hawking), Felicity Jones (Jane Hawking), Charlie Cox (Jones). Gyártó: Working Title. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Szinkronizált. 123 perc.

KÓDJÁTSZMA (The Imitation Game) – brit, 2014. Rendezte: Morten Tyldum. Írta: Graham Moore. Kép: Óscar Faura. Zene: Alexandre Desplat. Szereplők: Benedict Cumberbatch (Turing), Keira Knightley (Joan Clarke), Matthew Goode (Hugh Alexander), Mark Strong (Stewart Menzies). Gyártó: Black Bear. Forgalmazó: Fórum Hungary. Feliratos. 114 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2015/01 24-26. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12049

Cikk értékelése:

szavazat: 227 átlag: 5.56