Animáció

Anilogue 2014

Rajzceruza és digitális ecset

Orosz Anna Ida

A 2014-es év animációs termését bemutató Anilogue-on a feltörekvő generáció a filmtörténet kanonizált rendezőóriásaival mutatkozott be.

A kizárólag animációs filmeket felvonultató budapesti Anilogue fesztiválon immár 12. éve a világ legfrissebb független mozifilmjei és az elmúlt évben Európában készült rövidfilmek versenye volt a rendezvény fő látnivalója. Míg a fiatal rendezők munkái komoly témákat feszegetnek, addig a szakma klasszikusai ironikus hangvételű, játékos darabokkal szórakoztatják a nagyérdeműt.

Evilágok és túlvilágok

A fesztivál talán legjobban várt filmje a szakma nagy öregje, az amerikai függetlenfilmes Bill Plympton egyszemélyes stúdiójának sorban hetedik egészestés animációja, A megcsalás (Cheatin’) volt. A hetvenhez közeledő Plympton a fiatalokat meghazudtoló energiával gyártja témájukban tabu-, a gyártást tekintve rekorddöntögető rajzfilmjeit közel negyven éve. Az amerikai animáció fenegyereke a nyolcavanas években robbant be a köztudatba provokatív, az emberi alakok morbid metamorfózisára épülő MTV-s klipjeivel (Az arcod / Your Face, 1987; Hogyan csókolózzunk / How to Kiss, 1989). Legújabb ceruzarajzos felnőttfilmje, melyet a rendező kiterjedt rajongótábora közösségi finanszírozással támogatott, az összetéveszthetetlenül bizarr stílusú életmű sorába illő egyedi darab. Az amerikai álompár groteszk szerelmi melodrámája, mely nem sokkal akar több lenni, mint „a szerelem öl, butít, nyomorba dönt” frázisának elnyújtott karikatúrája, talán legprovokatívabb vetülete a digitális kornak fityiszt mutató filmkészítői módszer, ugyanis Plympton a papíralapú animáció megszállottjaként egymaga rajzolta végig a nyolcvan perces filmet (a hat évig készülő film több mint 40.000 önálló rajzból áll).

Plympton groteszk limonádéja mellett a fiatal rendezők filmjei gyereknézőpontból mesélnek gyerekeknek sokkoló családi drámákról, felzaklató társadalmi és környezetvédelmi problémákról. Az egészestések versenyében fődíjas svéd–dán 3D-s mozi, a Túlontúl (Resan till Fjäderkungens Rike) egy orfeuszi történet, melyben a főhős nyúlgyerek elindul a túlvilágra, hogy megkeresse halott anyját, akit a kisfiú képzeletében egy hatalmas szárnyas nyúl rabolt el, és vitt a tenger fenekén lévő birodalmába. A kissé kiszámítható fantasy ifjú rendezője, Esben Toft Jacobsen (Den kampestore bjorn, 2011) második, gyerekeknek szóló egészestés animációját meglepően bátran építi a halál fogalma köré.

A gyerekrajzokat, kollázst és natúrfelvételt egyedi módon vegyítő brazil film, A fiú és a világ (O Meniño e o Mundo) kisfiú főhőse a munka reményében vidékről nagyvárosba költözött apja keresésére indul. A mezei kunyhóból a zsúfolt metropoliszba, a felhőtlen gyerekkorból a gondoktól terhelt felnőttkorba tartó, egyszerre térbeli és időbeli utazás során a szemünk előtt válik valósággá a világban uralkodó társadalmi egyenlőtlenségek, a természeti környezet felelőtlen kizsákmányolása. Az idei Annecy fesztivál nagydíját és közönségdíját is bezsebelő film egy párbeszédek nélkül előadott, kizárólag képekben láttatott tanmese, melyben ahogy távolodunk a vidék és a család tiszta forrásától és kerülünk egyre közelebb az iparváros mételyéhez, a vidám gyerekrajzokat úgy váltják fel az egyre komorabb színek, a groteszk kollázsok, sőt, a film katarzisánál sokkírozó élő felvételek.

A fiatal ír rendező, Tomm Moore második filmjében, A tenger dalában (The Song of the Sea) a hétéves Ben édesanyja a kishúg születésekor meghalt, ennek következtében apjuk, aki a világítótorony őreként dolgozik, súlyos depresszióval küzd. Moore 2009-es, Oscarra is jelölt Kells titka (The Secret of Kells) című, egy középkori kódex lapjait megelevenítő kalandmeséje után egy napjainkban játszódó történetet készített, melynek, az előző meséhez hasonlóan, a földi halandók és az ír mondavilág fantasztikus lényei a főszereplői. A félárva gyerekek családi drámája kalandos tündérmesévé válik Moore kezei közt, aki a Kells titka kecsesen illusztratív, rajzanimációs világát ismétli meg, ami látványban leginkább a Magyar népmesék népi díszítőművészetet helyzetbe hozó stiláris megoldásaival rokonítható.

Megtörtént esetek

A rövidfilmek legtöbbikében szintén szokatlanul komoly témák kerültek terítékre. A holland I Love Hooligans, amely egy meleg B-közép focidrukker személyes drámáját mutatja be. A film láthatatlan kamerája mindenhová elkíséri a férfit, aki másságát saját környezetében nem vállalhatja fel. Látjuk a meccsek előtti és utáni vad kocsmázásokon, a nyilvános vécében ejtett kokainozáson, az őrjöngő lelátón, az utcai rendőrattaknál és az otthon sivár magányában. Az animációs eszköz sokoldalúságának köszönhető, hogy a valódi történet egyszerre játékfilmesen átélhető, dokumentarista módon őszinte (interjúra épül), és a rajzfilmnek köszönhetően stilizált, azaz a valós riportalany anonimitása végig megmarad (a film stílusában a Libanoni keringőt idézi).

Egy skizofrén beteg világába kalauzol a három rendezős (Pia Borg, Anna Benner, Gemma Burditt) brit animáció, A galagonyásban (Through the Hawthorn), mely idén megnyerte a Stuttgarti Animációs Fesztivál nagydíját. A film egy skizofrén srác pszichiátriai kezelésének dokumentuma, amely a beteg és az őt körülvevő egyének szemén keresztül kísérli meg láttatni, ahogy a téveszmék és a valóság képei egymással párhuzamosan peregnek. Az alkotók elmondása szerint a film nem egyetlen eset, hanem több kezelés, illetve esettanulmány sűrítménye. A kilencperces film sajátossága, hogy végig osztott képmezőben látjuk a kezelés három szereplője, az orvos, a beteg és az anya nézőpontját, melyekben összekeverednek és egymásba folynak a külön térben és időben zajló események, az orvos szobája, a falon látható erdei festmény, a fiú képzelgései és az aggódó anya emlékei. A triptichon egyes képeit a három rendező külön-külön tervezte meg, ezért az ő eltérő rajzi stílusuk a szituációt háromféleképpen megélő szereplő szubjektív nézőpontját is leképezi.

Elvont mesék az életről

Elvontabb hangulatokra épül a napfelkelte ritmusára komponált film, A hajnali szerenád (Aubade). Mauro Carraro fiatal svájci filmes klipjében a Genfi-tavat „a nagy impresszionista” ezüstös, sárgás színeiben festi meg. A sirályok ébredeznek, reggeli úszók ereszkednek a vízbe, közben a felkelő napot a tükörsima víztükörből kiemelkedő csellista szólója köszönti.

Carraro klipjéhez hasonló erőteljes hangulati töltettel bír a lengyel–magyar Ducki Tomek legújabb filmje, a Fürdő (Łaźnia) is, ugyanakkor ez utóbbiban az élet örökérvényű drámájából is felsejlik valami. A 2007-ben a MOMÉ-n végzett rendező egyedi látványvilágokat felvonultató kisfilmjei (Életvonal, 2007; Silent Touch, 2010) mindig plakátszerű tömörséggel képesek az emberi sorsot megragadni. A Fürdőben két öregasszony vánszorog a budapesti gyógyfürdőket idéző csarnokos medencéhez, amelyben rövid bemelegítést követően egy különös úszópárbaj veszi kezdetét. A medence egyfajta csillagkapuként nyit utat fiatalkori énjük és a jelen között. A két idősíkot a film eltérő stiláris jegyekkel láttatja: a jelen lágy festőiségével szemben a múltat tiszta színekből kikevert árnyalakok népesítik be. A film látványos csúcspontján a medence túloldalához közeledő két úszónő perspektívájából bukunk alá és fel jelen és múlt között, majd az egyre fokozódó küzdelemben a számítógépben felépített világot egyszer csak felváltja a fehér papírlap, és a digitálisan kifestett alakok kézzel festett, ceruzával satírozott figurákká bomlanak fel. A jelen és múlt idő- és térbeli koordinátáján túl a film sokadik dimenziójaként a rajzoló világa is testet ölt. (Ducki legújabb filmje lengyel színekben mutatkozott be az Anilogue versenyprogramjában, míg a szerzői animációban nagyhatalomnak számító Lengyelország legfrissebb termését már második éve az O!PLA animációs szemle küldi el az Anilogue-ra, amit versenyen kívül tekinthetnek meg a nézők.)

Az Anilogue-on mindig szép számmal szereplő észt animációk közül a fiatal stop motion filmes Anu-Laura Tuttelberg első önálló filmje, Az erdő túloldalán (Teisel pool metsa) a nagy múltú Nukufilm bábstúdióban készült. A finoman építkező, szürreális felhangú filmben a rendező tanúbizonyságát teszi érzékeny anyagismeretének. A Piroska és a farkas történetben a nagymamájához tartó kislány egy frissen készült porcelánbaba, akit a filmet bevezető élőfilmes jelenetben készítője száradni hagy az asztalon. A magára maradt baba megelevenedik, a véletlenül feldöntött cserepes növények fekete virágföldjéből sűrű erdő tör elő, és kisvártatva a farkas is megérkezik egy kopott fajáték formájában. Az egyszerre otthonosságot sugalló, mégis kísérteties atmoszférát teremtő film a Quay fivérek kanonikus unheimlich hangulatú animációinak meseire fazonírozott változata.

Klasszikus meséket idéz a Pilóták hazafelé (Lendurid koduteel) című film is, amely a szokatlan narrációjú, groteszk, társadalomkritikus filmeket jegyző észt rajzfilmguru, Priit Pärn (Reggeli a szabadban, 1987; Karl és Marilyn, 2003; Élet Gabriella Ferri nélkül, 2008) és fiatal felesége, Olga Marchenko negyedik közös munkája (a fesztivál meghívott vendégeiként közösen mutatták be korábbi filmjeiket az Uránia moziban). A kanadai koprodukcióban készült homokanimációs filmben három első világháborús dezertőr vadászpilóta a délibábos sivatagban vánszorog hazafelé otthon várakozó fiatal feleségéhez. A három magányos férfi különös alakú bőröndöt cipel. A kofferekben egy három felé darabolt nő testrészei vannak, melyekből éjszakánként egy forró vérű menyecskét tákolnak össze, aki házastársi örömökben részesíti a kisorsolt szerencsést. A pornófilmek voyeurizmusát, a Káma-szútra akrobatikus ábráit vagy a japán erotikus metszeteket idéző szexjelenetek a három magányos férfi naturalisztikusan valós és elrajzoltan képzeletbeli aktusai, melyek idő- és térbeli távlatot adnak a férfi-nő szerelem, nemi szenvedély és házastársi hűség örök témájának, miközben a nagyívű romantika a nekrofil szerelemnek köszönhetően vaskos idézőjelek közé kerül.

Az animációs kisfilmekre oly jellemző fekete humor felváltva jelentkezett mélyértelmű társadalmi szatírákban és könnyedebb gegfilmekben. A versenyprogram harmadik észt rendezője Kristjan Holm volt, akinek negyedórás rajzanimációja, A legrosszabb, ami történhet (Must Stsenaarium) egy abszurd politikai szatíra. A történet szerint az újonnan átadott vidámparkban tönkremegy az óriáskerék. Az üzemeltető cég két korpulens vezetője a helyzet orvoslása érdekében véget nem érő egyeztetésbe kezd, miközben a mindenáron szórakozni vágyó nép haragja egyre fokozódik. A fahasáb (Timber) című svájci kisfilmben a farkasordító téli éjszakát egy tábortűz mellett igyekszik kihúzni pár korhadt fadarab, dacolva a helyzetben rejlő potenciális veszélyekkel. A groteszk humorú kisfilm tökéletes tömörséggel mutatja be, hogyan alakul át az emberek közti szolidaritás a túlélésért folytatott kicsinyes küzdelemmé – A Legyek Ura öt percben, fadarabokkal elmesélve.

Más filmek az élet abszurditását boncolgatják. A Loop Ring Chop Drink a londoni Royal College of Art műhelyéből került ki, rendezője a kanadai Nicolas Ménard. A diplomafilm síkban kiterített, vidám színekből kikevert, letisztult világa erős kontrasztban áll a filmben bemutatott négy defektes sorssal: a tömbházban egymás szomszédságában él a frissen elhagyott, öngyilkosságra készülő férfi, az online szerencsejátékfüggő anarchista nő, a végtagokat gyűjtő kleptomán, alkoholista sebész és a tagbaszakadt magányos melák. Az Élvhajhász (Chaud Lapin) a Vaddisznó, a Kígyó és a Nyúl halálos szerelmi háromszögfabuláját egy panellakásba helyezi. A családi tűszfészek 3D-ben megrajzolt vadállat főszereplői az utolsó szőrszálig és pikkelyig pontosan meg vannak tervezve, szinte érezzük pórusaik kigőzölgéseit. A közöttük eszkalálódó eseményekbe így szinte fizikailag is beránt a hipernaturálisra fazonírozott kisfilm, amely a CGI-ra szakosodott francia Supinfocom iskolából érkezett (az iskola idei vizsgafilmjeinek külön bemutatót is szenteltek idén az Anilogue-on). A rövidfilmek talán legszórakoztatóbb darabja a falfirkás dizájnú holland Kisállatok története (History of Pets), amely a narrátor főhős „hülye halált halt” háziállatainak antológiája.

A képekben rejlő történet

A versenyben felvonultatott kísérleti filmek legizgalmasabb példái a több mint kilencven éves avantgárd animációs hagyományokkal rendelkező Németországból érkezett. Gerd Gockell idén Annecyban különdíjjal jutalmazott Folt (Patch) című filmjében mielőtt megmozdulna az állókép, látjuk, ahogy a festő 10x10 centis üres vásznakat fekete, illetve fehér festékkel ken be. A falon egymás mellé kerülő apró vásznak adják a következő snittekben az animált kép pixelpontjait. Ahogy a falon egyre sokszorozódnak a kézzel festett képpontok, úgy seljenek fel egyre kivehetőbben a foltokból kirajzolódó alakok, balról egy futó ember, jobbról egy elefánt, majd a messzeségből az állomásra beérkező vonat Lumièrék ikonikus felvételéről. A film főhajtás a kézzel készített mozifilm története előtt a digitális pixelpontok korában.

Az analógot a digitálissal keveri a Virtuóz virtuális (Virtuos Virtuell) is. A hét perces filmben a romantika korabeli német zeneszerző, Louis Spohr Az alkimista című versenyművére egy fekete tintafesték eksztatikus táncot lejt a fehér háttér előtt. A filmben a zene ritmusára komponált gesztusfestészet keveredik a becsapódó festékpacák közt vándorló „főszereplő” festékfolt karakteranimációjával.

Kézzelfoghatóbb történetet ír le a fesztiválon fődíjat szerző német Hölgy kutyával (Dame mit Hund), mely szintén absztrakt jeleket tesz meg a film szereplőinek. Az elsősorban reklámokat, logófilmeket, videóklipeket készítő berlini Talking Animals fiatal stúdióműhely kísérleti gegfilmjében a világot alsó perspektívából, a föld alól látjuk, a történet főszereplői ugyanis lábnyomok. A frappáns vizuális geghez minimális sztori társul: egy kutyát sétáltató nő találkozik egy ismerőssel, az eb elszalad, meghempereg a kiszimatolt kutyapiszokban, ráijeszt az utcán játszó gyerekekre, majd fellök egy kerékpárost. Mire beletanulunk a lábnyomokból kiolvasható történet dekódolásába, már vége is a filmnek.

*

A történetmeséléssel kísérletező filmek sorába tartozik a magyar Bucsi Réka Berlinálén debütált diplomafilmje is. A MOME Animációs tanszékén 2013-ban bemutatott Symphony No. 42 leginkább egy mozgóképes galériához hasonlít, melynek falán egymás mellé helyezve lóg több tucat animált állókép, benne karikaturisztikus portrékkal, zsáner-, dokumentum- és tájképekkel. A hazai sajtóban is elhíresült szuicid rókával induló filmben a groteszk pillanatfelvételek sora végeláthatatlanul folytatódik, melyekben ember és természet furcsa, néhol szívszorító, máskor morbid kapcsolata sejlik fel. Bucsi filmje, mely a Anilogue előtt pár nappal került be az Oscar-jelöléseket megelőző szűkített tízes listába, a fesztivál rövidfilmes programjában felsorakozó műfajok és rendezői koncepciók hibrid sűrítménye: egyszerre sziporkázó geg-animáció és társadalmi felhangú plakátfilm, zörejekre komponált kísérleti videóklip és asszociatív történetmesélő szkeccsfilm. A zsűri által különdíjjal értékelt munkának a közönségszavazatok alapján a budapesti nézők a „fődíjat” adták volna. Úgy fest, hogy a magyar animációt ma nemzetközileg képviselő MOMÉ-s diplomafilmek (lásd a több mint száz nemzetközi elismerést begyűjtő Nyuszi és Őz tavalyi Anilogue-os közönségdíját) nemcsak szakmai szemmel jelentenek nóvumot, de a fesztiválközönség életérzésébe is rendre beletrafálnak.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2015/01 40-42. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12040

Cikk értékelése:

szavazat: 198 átlag: 5.45