KönyvA szovjet „televíziós előadás”Házi színháztól a tévéjátékigCsala Károly
Könnyű volna „tévéjátéknak” fordítani Jelena Szabasnyikova könyvecskéjének címét, hisz végtére is azt jelenti, mi több, maga a könyv is arról szól – de mégsem csak arról. A nálunk meghonosodott elnevezés nem egészen ugyanazt a fogalmat hordozza, mint az orosz „tyelevizionnij szpektakl”. A televízióművészet rövid története országonként mutat némi változatosságot a sok-sok közös vonás mellett, s épp az eltérő gyakorlat sűrít a közhasznú kifejezésekbe némiképpen más-más tartalmat.
Gondolom, már csak ezért is érdekes lehet a szovjet „tévéjáték” gyakorlatának alakulását röviden ismertető művet – még rövidebbre fogva – ismertetni a hazai közönséggel.
A szerző kiindulópontja: a televízió a színház és a mozi leplezetlen utánzásával kezdte önálló létezését. Ez vitathatatlannak látszik: így valahogy történt ez minálunk is. De alighanem már a kezdet kezdetén más-másra esett a hangsúly a szovjet s a magyar televíziózásban; a Szovjetunióban „háziszínházról” beszéltek, nálunk „házimoziról”. S ez nem csekély különbség. Szabasnyikova könyvének is megkülönböztető sajátossága, hogy voltaképpen a színházszerűségtől való elszakadás történetét vázolja föl a tévéjáték műfajának önállósulását ismertetve, s ebben a folyamatban csupán afféle „segéderőként” jelentkezik a filmeszközök arzenálja, a filmművészet tapasztalata. Magyarországon aligha vezethetne teljes elméleti sikerre a premisszák ilyetén fölállítása, jóllehet a „színházszerűség” tehertétele nagyon is érezhető mind a mai napig a hazai tévéjátékokban, s bizonyos, hogy néhány gyakorlati körülmény (például a színészek teátrális játékstílusa) nagyon hasonló szerepet játszik ebben nálunk is, a Szovjetunióban is. De már ami a rendezést illeti, nálunk nem a színházi rendezőknek volt és van oroszlánrészük a tévéjáték sajátosságainak kimunkálásában. A tévérendezők valami módon mindig is inkább igazodtak a filmrendezés „normáihoz”, mintsem a színházi rendezéséihez. És hogy a legutóbbi időben a színházi rendezők televíziós „kiruccanásai” nagyobb nyomot hagynak a tévéműsorban, mint korábban, annak korántsem esztétikai okai vannak elsősorban, hanem nagyon materiális-prózaiak: pénzügyi okokból csökken a tévéfilmtermelés! De itt mindjárt le kell szögeznünk – Szabasnyikovával egybehangzóan –, hogy a televíziós drámai művészetet par excellence jelölő „tévéjáték” megkülönböztető jegyéül csak túlságosan nagy elméleti megalkuvással fogadható el egy formális-technikai ismérv: a mágnesszalagra rögzítés, szemben a filmszalagra történő rögzítéssel. (Mert köztudomású, hogy gyakorlatilag épp ezen az alapon szoktunk különbséget tenni „tévéjáték” és „tévéfilm” között.) Most tehát tágabb értelemben kell vennünk a „tévéjáték” megjelölést, csupán azokat az alkotásokat utalva át a „tévéfilm” kategóriájába, amelyek eleve „koprodukciós szemlélettel”, moziforgalmazásra is készülnek a tévé égisze alatt.
Visszakanyarodva: roppant jellemző, hogy Szabasnyikova kis könyvének példatárát nagyobbrészt színházi rendezők (Efrosz, Tovsztonogov, Zaharov, Fomenko, Fokin) művei szolgáltatják, s csak kisebb részben a színházban nem dolgozó televíziós rendezőkéi (Reznyikov, Turbin). Ezt mint szovjet sajátosságot tekintetbe véve kétségtelenül általános érvényű tanulságok egész sorára bukkanhatunk Szabasnyikova könyvének gondolatmenetében.
Figyelemre méltó annak elemzése, ahogyan a „félmúltban” megmérkőzött egymással a színház és a film a televízió porondján. A színpadi játéktér feltételessége és a filmkép eredendő dokumentum-jellege közti ellentmondást kezdetben nem is kevesen úgy vélték föloldani a televízióban, hogy – nem vettek tudomást róla.
Aztán „a televízió dokumentális természetéről” vallott meggyőződés kezdett uralkodóvá válni, s ez ösztönözte a következő korszak kísérleteit. „Mint az élőadás” – ilyesmi volt a tévéjáték eszményképe akkoriban. (Természetesen elméletek is születtek erről, szép számmal.) S hogy ez nem csupán a Szovjetunióban volt így, arra nagyon könnyű bizonyítékok seregét fölsorakoztatni. A 60-as évek első felében világszerte szinte bizonyításra nem szoruló érvként terjedt el a vélemény, hogy a televíziós játéknak olyannak kell lennie, amilyen a Delbert Mann rendezte Marty vagy a Sidney Lumet rendezte Tizenkét dühös ember volt az 50-es évek derekán, s hogy tévéjátékot úgy kell írni, ahogy Paddy Chayefsky meg Reginald Rose ír... Az ismert szovjet tévérendező, Beljajev például – Rose és a kezdő tévészerzőknek kézikönyvet író Roberts nyomán – így fogalmazta meg művészi hitvallását: „A televízió alapelve, mélységes meggyőződésem szerint, a színpadról már rég kihalt klasszikus hármas egység elve.”
Igen ám, de amikor ez a „televíziós alapelv” megfogalmazódott, még nem terjedt el a videorögzítés. Vagyis, persze hogy megfelelt ez az elv a gyakorlatnak: a tévéjátékokat egyenes adásban közvetítették a stúdióból. A telerecording viszont egy csapásra visszasorolta a klasszikus hármas egység-elvet a tévéjáték egyik lehetséges útjának rangjára, a vélt egyedül üdvözítő út rangjáról.
Minthogy tehát kiderült: a „televíziószerűség” még nincs egyszer s mindenkorra kitalálva, óhatatlanul ismét napirendre kerül a színház és a film látszólag összeegyeztethetetlen eszközeinek valamiféle szerves ötvözése a televízióban. De miről is van itt szó voltaképpen? Arról, hogy a már említett ellentmondás a színpadi játéktér feltételessége és a filmkép eredendő dokumentum-naturalizmusa között csupán a nagy általánosság szintjén érvényes. Csak akkor, ha megfeledkezünk róla, hogy festett színpadi kulisszák között is lehetséges minuciózus naturalizmus, és a valóságdarabokból építkező filmnek is számtalan eszköze van a feltételesség megteremtésére, az „eredendő naturalizmus” leküzdésére (kezdetben a montázs, napjainkban sok egyéb eszköz szolgál a filmrendező kezében arra, hogy a tér és az idő „valóságosságát” megkérdőjelezze, ha úgy kívánja). Tehát voltaképpen a színházművészet és a filmművészet egy bizonyos korszakbeli állapotát is tükrözte a televízió félmúltjának „nagy dilemmája”: az a színház és az a film csakugyan lehetséges, hogy összeegyeztethetetlennek bizonyult...
Szabasnyikova jó néhány szovjet tévéjátékot elemezve mutatja ki, miképpen épült bele a televíziós előadásba – amely változatlanul a színházhoz igazodott és igazodik a Szovjetunióban, sokkal inkább, mint nálunk – a filmművészet eszköztára, s mindenekelőtt a montázs eszköze. Legjobb példái – nem győzök csodálkozni rajta – Efrosz rendezéseiből adódnak.
Persze sok egyébről is szól még ez a kis könyvecske. Arról például, hogy mennyire más, új feladatot ad a televízió a színésznek, mint a színház vagy a film. Idézi (az Europe című francia folyóirat nyomán) a nigériai gyerekek között végzett fölmérés során följegyzett frappáns választ az egyik kérdésre: „A moziban egymással beszélgetnek az emberek, a televízió velünk beszélget.” A színésznek a televízióban egy kicsit „műsorvezetőnek” is kell lennie, bármely szerepében közvetlenül is kell kommunikálnia a nézőkkel. „Nem a játék eredménye az érdekes a televízióban, hanem maga a játék folyamata; a színházi átlényegülés folyamata meghatározott körülmények között” – írja Szabasnyikova. Hogy ez a megállapítás mennyire lehet érvényes más televíziókban, azon lehetne vitatkozni. De kétségtelen, hogy a szovjet televízióban temérdek olyan műsor terem, amelyekben a színészek csakugyan „műsorvezetők” is egy személyben – hol a közönséget, hol a szerzőt képviselik amellett, hogy egyik pillanatról a másikra az ismertetett vagy kommentált szituációba helyezkednek (nem ismeretterjesztő kommentárról van szó, hanem a televíziós előadás mint műalkotás szövetébe belekomponált szövegekről). Szabasnyikova ezt a műsortípust tartja a szovjet tévéjáték legsikerültebb, legeredetibb műfajának.
Nekünk ez a műfaj jószerivel idegen és ismeretlen. Mindenesetre tanulságos számolni azzal, hogy a sok hasonlóság mellett nem szükségképpen egy kaptafára készülnek a tévéjátékok szerte a világban.
(Jelena Szabasnyikova: Tyelevizionnij szpektakl. Znanyije. Moszkva. 1980. 48 o.)
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1432 átlag: 5.49 |
 |
|
