A rendező jegyzetlapjaiból 1.A Visszaesők forgatásánKézdi-Kovács Zsolt
1982. május 23.
Kora reggel indulás az első terepszemlére. Két napja jöttem haza Cannes-ból, egyszerre rám tör a fáradtság, a hosszú utazás fáradtsága. A Tisza mentén autózunk, a szűkebb stáb tagjaival, ők már végigjárták ezeket a helyeket, nekem nem volt rá időm, a forgatókönyvet elutazásom előtti nap fogadták el. Kende János, az operatőr most fényképeket mutat, Sipos András első asszisztens listákat helyszínekről, ecsetelik az általuk jónak tartott házak, udvarok előnyeit. Én jóformán azt sem tudom, hol vagyok, vaktában vagdalkozom, megpróbálok határozott lenni, de közben egyetlen célom, hogy ne aludjak el. Egyekre érünk, a falu végén a kiválasztott dekoratív, nádtetős ház, Kende szempontjai meggyőzőek: szép, dekoratív háromszög alakban összefutó udvara van, jó a táj mögötte... Elrémülök, túlságosan romantikus, nem vág össze a fejemben levő filmmel, én sokkal hétköznapibbat, de azért jó játékterű házat keresek. „Ha ez a film úgynevezett parasztfilm lesz, végem” – gondolom, de megpróbálok kitérni a döntések elől, ehhez túl fáradt vagyok. A stáb ráadásul a forgatókönyvet úgy értette, hogy az egyik helyszín, „Pista bácsi háza”, ahová a film férfi főszereplője költözik, a folyó partján van. Ilyen ugyan nem akad – az árvízveszély miatt ma már nem is építenek oda lakóházakat –, de ők kiválasztották az ártérnek azt a részét, ahová fel lehetne építeni. Én csak rázom a fejem, és arra a faluvégi vályogházra gondolok, ahol azok laknak. Igyekszem messze jutni (gondolatban és a valóságban is) Cs.-től, részint, mert a valóságos történet ugyan meghatározza majd az egész filmet, ennyire nem tudom függetleníteni magam az élettől, másrészt viszont mostantól a filmvászon, a kitalált, megírt történet kell meghatározzon mindent. Egységes világot kell létrehozni, a meglevő valóság rendezetlen elemeiből rendezett egészet, s ehhez semmi köze, hogy megtörtént-e, és hogyan történt ez vagy az az epizód. Nem akarok Cs. környékén forgatni, mert nem szeretném, ha bármely formában beavatkoznék az ő életükbe, akár úgy, hogy magukra ismernek, akár úgy, hogy a falu rájuk ismer. Ez a film már nem az ő történetük, el kell szakadni tőlük, nehogy személyiségüket sérelem érje.
(És most, az olvasó kedvéért, aki még nem láthatta a filmet, meséljük el a történetet: Juli egy Tisza menti faluban él, az állami gazdaságban, egy libafarmon dolgozik. Férje öngyilkossága óta szüleivel lakik. Egy nap, munkából hazatértében összeismerkedik egy férfival, gyorsan fellobban köztük a szerelem. Csak később tudja meg, véletlenül, hogy féltestvérével, Györggyel van kapcsolata. Ez sem, anyja tiltása sem rendíti meg kettejük szerelmét, Juli Györgyhöz költözik a faluvégi házba, nemsokára gyermeket vár. Az anyát hajtja az önvád, feljelenti gyermekeit. Megindul a rendőrségi vizsgálat, mindkettőjüket börtönre ítélik, a vád: vérfertőzés. Juli büntetését felfüggesztik, míg György börtönben van, megszüli gyermeküket. György visszajön – az anya belebolondul abba a gondolatba, hogy ezek ketten ugyanott fogják folytatni az életet, mint azelőtt. György megpróbál változtatni, de az összetartozás újra erősebb az elhatározásnál. Juli újra terhes lesz, és noha az orvos megpróbálja rábeszélni a vetélésre, végül megtartják a gyereket. Ez egyben újabb bírósági eljárást, újabb börtönbüntetést is jelent. Most már Julinak is le kell töltenie előző büntetését is. A börtönben szüli meg gyermekét, a hatóságok embersége folytán büntetés-megszakítást kap, hazamehet – egy évre. A maradék büntetést majd utána kell letöltenie. De addig legalább van egy évük, együtt.)
Május 24.
Hajnalban felébredek a leninvárosi szállodában, az utcán szemetek zörögnek. Indulunk tovább, végigautózzuk a Tisza mentét, fel egészen Dombrádig, gyerekkorom cigándi Tisza-partja jár a fejemben, a derékig agyagos, jól mászható, vastag fűzfák, a homokos part. Mára minden megváltozott, mióta a kiskörei vízlépcsőt megépítették, a vízszint ingadozása megszűnt, a homokpartok eltűntek. A falvak, ahogy haladunk felfelé, egyre jellegtelenebbek. A sátortető, a halvány rózsaszín-bordó vakolat, az egyforma, hivalkodó kerítések eléggé lehangolóak. Visszafordulunk: mégis csak a Közép-Tisza vidékén kell megkeresni a helyszínt. Végre meg tudom fogalmazni, amit keresek: a réginek és modernnek egységesen, párhuzamosan kell jelen lenni a filmben: lehet „Pista bácsi háza” nádtetős, de a szülők lakása legyen modern, korszerű. Kende is ezt a keveredést keresi: modern gépeket, távvezetéket, traktort, televíziót állandóan „be kell lopni” a filmbe, még véletlenül se állítsunk elő (egyes barátaink által oly sikeresen művelt) „falumúzeum-filmet”.
Tiszakeszinél átmegyünk a Tiszán. A komp magától úszik át, nem hajtja motor, csak a folyó sodra. Valószínűtlen csend van. A folyó itt enyhe kanyart vesz, látni a falut, a templomtornyot. Most érzem először, hogy ilyenfélét képzeltem a kompjelenet helyszínéül. Majdnem biztos, hogy itt fogunk forgatni.
Május 31.
Mára összeáll a stáb, az a forgatócsoport, akikkel a filmet megcsináljuk. Először ülünk le az irodában megbeszélésre. Jó néhányan vannak, akikkel még nem dolgoztam, ezért elmondom, hogy Kende János is, én is mániákusan pontosak vagyunk, a késést, linkeskedést megengedhetetlennek tartom; ha bárkinek bármilyen problémája van, inkább azonnal szóljon, hogy idejében segíteni tudjunk: a dolgok elkenését, a mellébeszélést, a titkolódzást nem szeretem. Nem sok rendezőtársam csinálja ezeket a megbeszéléseket, látom a csodálkozást az arcokon. Pedig egy csapat összetartásának rendkívül fontos pillanata ez. Sokféle egyéniségű, sokfajta módszerű rendező keze alatt dolgoznak, nem mindenki törődik a stáb fegyelmével, hangulatával. Nekem fontos, hogy fegyelmezett, pontos, odafigyelő emberek vegyenek körül, hogy érezzék: felelős részesei ők is a munkának. Később, a forgatás alatt gyakran tartok ilyen megbeszéléseket, mindig a nap befejeztével. Nagy önfegyelmet kíván, az ember a munkanap végére többnyire „kipukkad”. Mégis: a napközbeni önkívület, a kiabálások, a követelődzés, a kölcsönös idegfeszültség nem alkalmas a munka megszervezésére, a tanulságok levonására. Ha valakit napközben leszidok, nem biztos, hogy igazam volt; a nap végén lehet korrigálni. Az el nem végzett munka számonkérése a rohanásban elmarad: ezt is pótolni lehet. Végül: a következő napra való felkészülést mindenkinek megkönnyíti, ha világosan, egyértelműen beszélünk arról: mit is fogunk csinálni.
Ezt a módszert Fábri Zoltán mellett tanultam, a Jancsó mellett töltött évek alatt is következetesen alkalmaztam, és mindig jó érzéssel tapasztalom: egy innen-onnan összeverbuvált stáb hogyan válik jól szervezett egésszé két-három heti munka után.
Június 3.
Megígértem Székely B. Miklósnak és Monori Lilinek, a film két főszereplőjének, hogy lemegyek velük a Tiszára, megmutatom a helyszíneket. Lilit újpesti lakása előtt várom kora reggel, mind a ketten megjelennek a kapuban, egymás kezét fogják. Egyszerre melegem lesz: ezek egymásba szerettek, gondlom, amíg a kocsihoz érnek, és igyekszem szenvtelen képet vágni. Fut velünk a kocsi a 3-as úton, a forgatókönyvről beszélgetünk, de én közben csak ennek a kapcsolatnak az előnyeit és hátrányait mérlegelem. Végül is, azt hiszem, a film mindenképpen nyer vele. Két ember összetartozásáról akarok filmet csinálni, testi összetartozásukról is, és eddigi filmjeimben visszatérő gondom volt, hogy a szereplőkön érződött – én legalábbis mindig éreztem – az egymáshoz kényszerítettség furcsa idegensége. Azonkívül – gondolom, miközben kettejük keze lazán egymáshoz ér – ez két teljesen egymásnak teremtett ember. Laczát (ez Székely B. Miklós beceneve, így szólítjuk valamennyien) kevésbé ismerem, legfeljebb színészi, emberi stílusát, egyszerűségét és őszinteségét, Liliről tudom, szüksége van társra, és mennyire gyűlöl minden szerepjátszást, minden „csináltságot”. Mázlista vagyok, teszem hozzá magamban, és mostantól csak azon idegeskedem: nehogy „szétmenjenek”, míg a filmet be nem fejezzük.
Lilivel jó beszélgetni, pontosan ismeri a forgatókönyvet, bár addig kicsit elméleti neki minden, amíg meg nem látja a helyszíneket. „Pista bácsi házánál” felderülnek: jó kicsi, lepusztult, alacsony mennyezetű ház, „ezek” valóban itt élnek. A kompra várunk, hirtelen ránk tör a kánikula, Lacza ledobja ruháit, és természetes mozdulattal beugrik a vízbe. Gyönyörűen úszik, egy vidra örömével ficánkol a vízben. A börtönből való szabadulást, a hazatérés feloldódását semmi sem ábrázolhatja jobban, mint egy ilyen fejesugrás, lubickolás a Tiszában. A folyó körülveszi őket, itt találkoznak először, ide térnek vissza, amikor már másutt nincs helyük, a Tisza mindig befogadja őket.
Június 4.
Asszisztenseimmel a szereposztással foglalkozom. Rengeteg az apró, egy-két napos szerep, erre alig akad vállalkozó, nyár van, mindenki nyaral. A harmadik nagy szerep, az anya figurája a könyv utolsó változatában egyre fontosabbá vált, amikor Bereményivel a dialógusokon dolgoztunk, mindketten egyetértettünk: Törőcsík Mari az ideális választás. Benne megvan az a tartás, az az emberi erő és a drámai tehetség is, amely ennek a két embernek az erkölcsi normákból kiszakítottságát a hagyományos (paraszti) morál szemszögéből támadni tudja. Neki kell képviselnie azt az erkölcsöt, amellyel Juli és György szembekerülnek, és amely – öngyilkosság? őrület? – végül is szintén vereséget szenved makacs összetartozásukon. Mindezt nem a faluközösség vagy a valláserkölcs szintjén kell ábrázolni, hanem a lét, az eredendő emberi morál tragikus megéltségével, drámai megéltséggel. Törőcsík elolvasta a könyvet. Óvári Lajos gyártásvezető napok óta figyelmeztet: fel kell hívjam, mert félő, hogy nem vállalja a szerepet. A Főiskola óta ismerjük egymást, én a Körhinta óta szerelmes tisztelettel néztem az órákra csak néha belibbenő sztárt; azóta dolgoztunk már együtt – a Mérsékelt égöv egyik főszerepét játszotta el –, azt hiszem, soha komolyabb bajunk nem volt egymással, mégis kicsit szorongva telefonálok. Nem, a könyvvel nincs baja, mondja, bár majd beszélünk a részletekről, hanem az életkora... Készültem erre a mondatra, tudom, hogy a forgatókönyvben György túl idősre sikerült, mondom is rögtön, hogy megfiatalítjuk Györgyöt. Igen, de Lacza nem lesz-e túl idős? – kérdezi. „Te már 1971-ben eljátszottad Balázsovits anyját a Holdudvarban – felelem –, különben is mindent el tudsz játszani, amit akarsz.” Elneveti magát: „na jó, nem akarom én feleslegesen kéretni magam, ha úgy gondolod, hogy fontos neked...” „Úgy gondolom.” Őszinte vagyok, valóban úgy gondolom, hogy a film egyik sarkpontja Mari figurája.
Június 5.
Lemegyek Kende Jánoshoz Kékkútra, békés nyári délután van, a parasztház udvarából lelátni a Káli medencére, a mezőn kerek szénaboglyák sorakoznak. Végighaladunk a forgatókönyvön, jelenetről jelenetre, egyelőre inkább dramaturgiai, szerkezeti szempontok szerint, a megvalósításról majd később lesz szó. Jancsi friss szemmel olvasta most a könyvet, a két év előtti változatot már elfelejtette, közben egészen más típusú filmekben dolgozott. Hasznos, amit javasol: az egyszerűsítésre, a szakaszos, apró jelenet-darabokból összeálló szerkezet összevonására biztat. Valóban sok a felesleges idő- és helyszínugrás. Felhívja a figyelmet a hiányzó információkra: az elején Juli – férje halála után – elveteti a gyereket, mi csak a kórházból való hazaérkezést ábrázoljuk, de ki kell mondani: elvetette a gyereket. Nem kell félni, hogy túl direkt, együgyű lesz az információ. Többször el kell hangzania, hogy testvérek ők, a néző számára is világossá kell tenni: találkozásukkor nem tudnak semmit egymásról. János, talán a televíziós filmek szerkezeti tapasztalataiból okulva azt javasolja: az egyes jelenetekben minél több szereplő, epizódfigura térjen vissza. Így kerül a film több jelenetébe Leviczky Klári, így a Paláncz Ferenc alakította szomszéd. Először vetődik fel, hogy nagyon hosszú a könyv, rövidíteni kellene. Egyelőre azzal áltatom magam, hogy tempósan kell megcsinálni, és akkor a film nem lesz hosszú.
Június 23.
Ezekben a napokban inkább a stáb dolgozik, én kicsit könnyebben lélegzem. Bánki Júlia rádióriportot készít a filmrendezésről. Az imaginárius filmről beszélek, arról, amely az ember fejében van, és amelyhez hasonlítom aztán a születő filmet. Minden döntésem ennek az összehasonlításnak az eredménye: az elképzelt film (nem biztos, hogy teljes, minden részletében kidolgozott filmelképzelést hordok a fejemben, lehet, hogy csak egy-egy hangulatot, gesztust, képeket, ritmust) és a létrejövőnek egymáshoz való viszonyítása. Akármennyire vázlatos is ez a „vízió” (mennyire nem szeretem ezt a szót, ezért is teszem idézőjelbe!), mégis egyszer, alapvetően egységbe fogja azt, amit a forgatás, a munka során tér és idő szétszabdal. Ha azok a részletek, amelyeket a valóság produkál, beleillenek ebbe a képbe, elfogadom őket, ha nem, elvetem – akár egy zsebkendő színéről, akár egy fénypászmáról vagy egy zenefoszlányról van szó. Ha túl mereven ragaszkodom elképzeléseimhez, csapdába esem: azt hiszem, hogy az, ami létrejön, azonos az imaginárius filmmel. Holott a valóság sohasem azonos képzeletemmel. Az én elképzelésem csak viszonyszám, nem pedig abszolút érték. Nyitottnak kell lenni, résen lenni minden pillanatban: mikor van szükség a belső kép korrigálására. Jancsótól tanultam ezt is, az Így jöttem forgatásának első napjaiban mániákusan próbálta Kozák András játékát hozzáigazítani az általa (az előző filmből, az Oldás és kötésből származó) elképzelt, Latinovits sugallta színész-képhez. Aztán rájött – rájöttünk –, hogy az a stílus, módszer, modor, ritmus, mozgás, amit Latinovits produkált, nem ismételhető meg Kozákkal. Át kellett programozni az egész filmet, azt a bizonyos képzeletbelit. A Romantika című filmemmel itt vallottam kudarcot: elképzelésem egy szőke, nyúlánk, beteges külsejű, intellektuális főhős volt. Két jelöltem akadt, mindkettőről próbafelvétel készült: az egyik, Szeghő István, aki később a főszerepet megkapta és Breznyik Péter: fekete, lobogó hajú, robusztus, földhöz ragadt, dinamikus fiatalember. A „belső képhez” hasonlót választottam, nem volt bátorságom a másikhoz, akiről már akkor kiderült, mennyivel jobb színész.
Július 5.
Kendével kiszaladunk Apajpusztára videokamerával: a Hortobágy jeleneteinek szemmagasságát akarjuk eldönteni. Szeretném, ha ebben a filmben a kamera egy kicsivel az emberi szem magassága alatt állna – észrevétlenül ugyan, de alulról fényképezve a szereplőket. Különös érzés visszatérni erre a helyszínre, amelyet 17 évvel ezelőtt Jancsóval fedeztünk fel, akkor egy baromfitelepen kívül nem volt nyoma a civilizációnak. Most házak (az egyiket a Szegénylegényekhez építettük), istállók, nézőtéri tribünök a lovasversenyekhez, meg egy mesterséges domb (az Elektra forgatásának nyoma) állnak itt.
Délután otthon ülök, a kertben. Kendével végigvesszük a technikai könyvet, az alaprajzokat. Nagyon jó vele együtt dolgozni, ez az ötödik filmünk, de már jóval régebben összekerültünk, a Csillagosok, katonáknál. Félszavakból értjük egymást, kölcsönösen megbízunk egymásban mint emberben is, azt hiszem – kompozíciós készsége, képalkotó-módszere, világítási technikája közel áll az én ízlésemhez. Jóformán csak néhány alapelvben kell megegyeznünk, az egyik a „fix plánok” technikája: a lehető legkevesebb gépmozgásra törekszünk majd, a gépmozgások kizárólag funkcionálisak lesznek, egy-egy szereplő mozgásának követésére korlátozódnak. A másik alapelv: a nagytotálok, a nagyon széles, levegős képek és szűk közelik váltogatása. A tördelt, rövid jelenet-technikát segítik ezek az ugrások, az időmúlást nem áttűnésekkel, hanem ezekkel a plánváltásokkal szeretnénk érzékeltetni. Rábeszélem Jancsit, hogy az éjszakai jelenetekhez használjon a holdfényhez hasonló karakterű lámpákat. Ilyennel először Zsombolyaival próbálkoztunk két előző filmünkben. Nem használunk zoom-ot (varió-glaukárt), sőt a legkeményebb karakterű objektívet sem, a rövidebb gyútáv szintén a keménységet fokozza. Szerencsénk van a nyersanyaggal, az új Kodak-anyag, amely érzékenyebb a réginél, mély feketéivel segít az elképzelt tónusvilág megvalósításában. A kép formátuma is szokatlan lesz: a nyugat-európai szabványt, az 1: 1,66-ot használjuk (itt a képkivágás függőleges méretének a vízszinteséhez viszonyított arányát kell érteni). Nálunk általában a „takarásos” filmek az 1: 1,85 arányban, az amerikai szabvány szerint készülnek. A Ha megjön József és A kedves szomszéd normálban készült, ezeknek a filmeknek a zárt világa megkövetelte az „álló” képformához való közelítést. Volt is baj belőle elég: a gépészek, már csak megszokásból is, igen sokszor „takarásosan” vetítették, a szereplők hosszú percekig fej nélkül maradtak. Ebben a filmben a közbenső megoldást a Hortobágy és a Tisza nagy tereinek és a szűk páros jelenetek sokasága miatt választottuk.
Július 13.
Az első forgatási nap. A Hortobágyon kezdünk, a Kaparó-csárdánál, Juli és György találkoznak, beülnek az étterembe. Egyszerű jelenet, szántszándékkal választottam kezdésnek, mert az a tapasztalatunk, hogy az első egy-két napi forgatás nehezen indul, többnyire ismételni kell az ekkor felvett jeleneteket, vagy éppen kimaradnak a filmből. (Ez történt a vágás során ezzel a jelenettel is.) A csapat nem szokott még össze, a színészek bizonytalanok, a rendező is. Most éppen a kis daru, amit a szereplők követéséhez használnánk, mondja fel a szolgálatot: az előző produkció, amelyik használta, elrontott rajta valamit, a műszakiak (bühnések) majd egy órát kínlódnak összerakásával. Laczán látom az idegességet, először játszik főszerepet életében. Nekem is premierem a mai nap: életemben először forgatok direkt hanggal, vagyis a forgatáson felvett hangot szeretném használni a film végső formájában; eddig mindig utószinkronizáltam a dialógot. Az utóbbi években a Mafilm megvett néhány osztrák gyártmányú „Moviecam” kamerát, nagyon modern, teli van elektronikus csecsebecsékkel, mindenki óvott minket a használatától, mert megérkezése után rengeteg baj volt vele. Kendével mégis a használata mellett döntöttünk, a két segédoperatőr mellé még egy műszerészt kértünk, biztos, ami biztos. A hangmérnök is debütáns: Kardos Péter, már több filmben vett fel önállóan hangot a forgatásnál, de eddig többnyire Peller Károly irányítása alatt dolgozott. Most Peller – aki külföldi elfoglaltsága miatt nem tudná az egész munkát végigcsinálni – átadta neki a filmet. Én némi gyanakvással fogadtam ezt a döntését – azon munkatársaim közül való, akik eddig minden filmemben dolgoztak –, ezért Peller megígérte, hogy az első forgatási napokon és majd az utómunkálatoknál is segít. Inkább bátorításul van itt, a háttérben sétál, oda-oda bólint Péternek, hagyja önállóan dolgozni. Az első felvételek kiábrándítóak: Lili és Lacza olyan halkan beszélnek – ráadásul nagytotálban vesszük a jelenetet, a mikrofon messze van tőlük –, szinte semmit nem hallani abból, amit mondanak. „Nem baj, szinkronizáljuk” – ez most a jelszavam, nyugtatom magam és a hangmérnököt, hogy majd a szokásos módon a műteremben utószinkronizáljuk a hangot a képhez. Benn folytatjuk a jelenetet a csárdában, ez a helyiség viszont kong, a sok visszhang és a szereplők „motyogása” miatt nem használható a hang. Kardos Péter lemondóan mosolyog. Kezd idegesíteni a helyzet, bár értem Péter álláspontját: szeretné, ha a színészek hangosabban, érthetőbben beszélnének. De meg kell értenie, hogy ezek a szereplők, ebben a stílusban alig képesek többre. Lehet, hogy az elfogódottság teszi, Monori Lili különösen halk. Hozzájárul a feszültséghez, hogy a hangmérnök a Menekülés a győzelembe című amerikai filmben dolgozott, ez a film a hivatkozási alapja, és az angol nyelv prozódiája, az angol színészek eltérő technikája látványossá tette a különbséget: ott a futballstadion ordítozó tömegében is lehetett hasznos hangot venni, itt négy fal között, két szereplővel nem. Végső kétségbeesésében – amikor már az összes technikai eszközből kifogyott – megpróbál beszélni a szereplőkkel, amitől különösen ideges leszek, nem szeretem, ha a színészeket más is instruálja. Monori Lilit egyébként sem hatja meg az agitáció. Ez a feszültség még napokig fennáll közöttünk, egészen az első musztervetítésig, amikor majd megnyugszik mindenki. De addig gyakran látom Pétert egy-egy próba után széttárt karral, keserűen nevetni. „Nem hallok semmit” – mondja magának.
Átvonultunk a temetőbe, borús, szürke az idő, örülök neki. Nem sokáig: többszöri záporok futnak el felettünk, egyszer különösen elázunk, a szereplöket szárítgatni kell. Itt is felülről süllyed le a gép a jelenet elején, ezt a technikát később elhagyjuk, kicsit kimódoltnak tetszik. Elképzelésem szerint Törőcsík Mari a többiektől elkülönülve áll a sírnál – most Juli első férjének temetését vesszük fel –, hogy kiemelem a képben alakját. Mari élénken tiltakozik: „egy anya a lánya mellett áll a gyászban”. Én erőszakoskodom, végül kelletlenül ugyan, de beáll az általam megjelölt pozícióba. Az első próba után összenézünk Kendével: Marinak igaza van, ez így egy marhaság. Gyorsan átrendezzük a jelenetet. Átállunk a másik temetésre, az anyáéra, szerencsénkre hol kisüt, hol elborul. Kihasználjuk a háttérben álló magasfeszültségű oszlopokat, szerelőket küldünk fel rájuk, ezáltal mélységet kap a kép, és veszít is valamit archaikusságából. Néhány gyors közelit csinálunk, Lilit figyelmeztetni kell, hogy ne legyen „mísz”, ne kelletlenkedjen olyan látványosan. „Erről szól a jelenet, nem?” – kérdezi vissza: valóban a Horváth László által játszott rendőr bizalmaskodását utasítja vissza. Keresünk egy középutat.
Este az Aranybikában – az első héten Debrecenben lakunk – Székely B. Miklós jön át hozzám, láthatólag szorongását próbálja oldani. Túl azon, hogy abszolút főszerepet játszik, megijeszti a film és a magánélet egybeesése: szerelmes valakibe, akivel el kell játszani a filmen, hogy szerelmesek. Meg is rendíti ez a szerelem: Lili feltétel nélküli odaadása, az a szenvedély, amivel beleveti magát a filmbe és életbe egyaránt; az az intenzitás, ahogyan játszik, megijeszti: tudja-e követni? Elmondom neki előző tapasztalataimat Lilivel, azt is, hogy nyilvánvaló: ő vagy ilyen intenzíven játszik, vagy sehogy. (Több ez jóval „játék”-nál, új minőség a megjelenítés és megéltség között.) Ha nem tud azonosulni a figurával, azonnal lesír róla az idegenség. Az azonosulás nem egyszerű számára, nem magától értetődő, és szerepeinek többségével szemben – és partnereinek nagy részével szemben is – gyanakvó ellenállás van benne. Ezt a szerepet két évig „szokta”, két évig barátkozott a gondolatával, meghallgatták a hangszalagokat, a riportokat, amiket csináltam, végignézték a fotókat, elolvastak minden fellelhető dokumentumot.
Lacza a hosszú, éjszakai „kitárulkozó” jelenetről beszél, fél a sok szövegtől és attól, hogy monoton lesz benne. Én sem vagyok biztos, hogy ezt a szöveghalmazt el lehet viselni filmen, azzal biztatom, hogy ha nem lesz jó, a vágásnál megrövidítjük. Szeretné, ha a kezek játéka, a tapintás gyengédsége főszerepet kaphatna a jelenetben.
Július 15.
Délben kezdünk a libafarmon, a Hortobágy közepén. A fojtó meleg vihart ígér. A Juli munkáját bemutató snitteket vesszük fel, távoli képeket és közeliket vegyesen. Én valamilyen lírai elmerengést képzeltem, „kis, elveszett asszony a nagy pusztában”, Monori nem nagyon alkalmas erre, mindenáron valamilyen akciót keres. Átállunk a biciklizés-jelenetre: szépek a felhők, megcsináljuk a távoli, nagy képet, már építik a fahrt-sínt, amikor lezúdul, teljesen váratlanul a zápor. Mindenki menekül, csak Kende tartja a frontot, gyorsan a kamera elé parancsoljuk Laczát, biciklire ültetjük, de jó lesz ez a kép a vihar-jelenet bevezetőjének! A vihar nagy erővel csapkod minket, többen bőrig ázva próbálják védeni a felvevőgépet az eső elől, ha az elektronika beázik, napokig nem forgathatunk. Végül két beállítás után elcsomagolnak a segédoperatőrök. Bosszant, hogy néhány természetképet, libaközelit nem csináltunk, nagyon kellett volna, de a víz és a mennydörgés zavarodottá tett engem is. A puszta egy perc alatt tengerré válik, elmossa az utakat, a kocsik bennragadnak a sárban, ráadásul a statisztákat szállító busz is elakad valahol, nem tudjuk folytatni a munkát. A csendesülő esőben mindenki fedél alá menekül, csak Kardos Péter járkál a térdig érő sárban, felveszi a zivatar hangjait. Azután az éjfekete felhők eloszlanak, és mire a statiszták – és az esőgépek, melyeket a mai esőjelenetre diszponáltunk – megérkeznek, már a napsütéssel harcolunk. A két főszereplő hősiesen biciklizik a bokáig érő vízben. Újra meglep az a fizikai boldogság, amellyel ez a két ember egymáshoz ér. Sohasem láttam Monori Lilit ilyen sugárzónak.
(A befejező rész a következő számban.)
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1411 átlag: 5.42 |
 |
|
