KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/május
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Premier Plan
• Kézdi-Kovács Zsolt: Két barátját vesztette el...
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: A józanság reménye Nyugat-Berlin

• Szilágyi Ákos: A félreértés fokozatai Vérszerződés
• Kézdi-Kovács Zsolt: A Visszaesők forgatásán A rendező jegyzetlapjaiból 1.
• Lajta Gábor: Célpont: az ember 1982 animációs filmjei
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Közönyös felnőttek, tévelygő fiatalok Sanremo

• Trosin Alekszandr: A montázzsal megsemmisített montázs Pelesjan mozija
• Györffy Miklós: Elektromantikus melodráma Az oberwaldi titok
• Bereményi Géza: A legutolsó snitt Villanás a víz felett
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Csantavéri Júlia: Képek egy halott világból Stanley Kubrick
• N. N.: Stanley Kubrick filmjei
• Ciment Michel: Anti-Rousseau Beszélgetések Stanley Kubrickkal

• Hegedűs Zoltán: Renoir-filmek – papíron
LÁTTUK MÉG
• Szentistványi Rita: Szerelmi gondok
• Zsilka László: Keresztapa II.
• Zsilka László: A nagy kitüntetés
• Deli Bálint Attila: Bolond pénz
• Ardai Zoltán: Viadal
• Deli Bálint Attila: Dutyi dili
• Harmat György: Az a perc, az a pillanat
• Barna Imre: Kaszálás a Kánya-réten
• Kovács András Bálint: A hatodik halálraítélt
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Ez a pici mind megette A márciusi műsorokról
• Csepeli György: Az ellentmondás és a konfliktus A televízió valóságlátásáról
• Lukácsy Sándor: Képeskönyv és tört varázs Mint oldott kéve
KÖNYV
• Bíró Gyula: Esztétika és jel-elmélet Lengyel tanulmánykötet a filmszemiotikáról
• Csala Károly: Házi színháztól a tévéjátékig A szovjet „televíziós előadás”

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

A márciusi műsorokról

Ez a pici mind megette

Reményi József Tamás

 

Vannak korok, amelyek megemészteni nem, inkább csak felemészteni képesek régebbi idők kulturális termését. Napjaink fogyasztója például így van ezzel, ám különleges „előnyt” élvez elődeivel szemben: egyidejűleg elnyeli kortársai szellemét is, a tömegkommunikáció gépeinek segítségével. Pusztán azáltal, hogy tudomása van a dolgokról. Pontosabban: azáltal, hogy pusztán tudomása van a dolgokról. Szinte habzsolja az ismereteket, információkat – a műalkotást is információként kezeli – és természetesen magamagát tekinti a modern műveltség mintaképének: a saját képére formálgatná a még elmaradottakat, a fehér foltok lakóit stb. A sokoldalúság bűvöletében nassolgat mindenből, kínálni is nassolgatva kínál, mint a kulturált úriasszonyok. Hova is jutna ma egy nem mindenevő, mondjuk zenével élő ember, aki valami oknál fogva csak az orgonamuzsika szellemi táplálékától érzi magát bölcsnek és szabadnak, azonban sose hallott Chopinről, s nincs időben értesülve Kobajasi Kenicsiro sikeréről. Szerencsére (?) az ilyen betokosodott különcök, műveletlen fajankók érzik, hogy nem versenyképesek a svédasztal körüli tolongásban, s nyilvánvaló egyoldalúságaikkal nem terhelik a széles látókörű fogyasztót.

A tévé erről a helyzetről annyiban tehet, amennyiben rájátszik. A triviális szórakoztatás mellett (mögött) egyre sebesebb tempóban adalékolja a művelt és tájékozott emberfők kellékeit. Becsüljük meg e tevékenységet? Becsüljük, hiszen évekig siránkoztunk a hiánya miatt. Csak hát a tömegtermelés ezernyi felszínes, hiába fárasztó mozzanata hosszú távon olyan káros, akár a csönd: a nézőt magát is felszínességhez szoktatja. A kultúra rárakódik, mint a nemes penész.

Hányan hallhattak a párizsi Magyar Műhelyről korábban? Elenyészően kevesen. Hányan mondhatják el a tévé mindössze húsz perces márciusi adása után, hogy már hallottak róla? Valamivel többen. És hányan érezhették úgy, hogy a nyugati szórványmagyarság sajátos történetű, sajátos világú fórumának élete megérintette őket? A szerkesztő-riporter szegényes programja elemi fokú politikai nyilatkozatok kikényszerítésében merült ki: Nagy Páléknak – ki tudja hányadszor – a politikai realitások iskolás leckéjét kellett fölmondaniuk. Munkájukról, magáról a folyóiratról viszont csupán egy villámgyors lexikális összefoglalót kaptunk az itthoni Pomogáts Bélától. Ennyi. (Ilyenkor mondja a rosszmájú néző: ezért kár volt Párizsba és Bécsbe utazni. Talán igaza is van.) A könnyen visszájára forduló puszta gesztuson kívül – amelynek címzettjei inkább a Műhelyesek, mint a magyarországi nézők, s amelynek nyomán éppen ők elégedetlenkedhettek a legtöbb joggal: „De hisz nem ezek vagyunk!” –, volt-e valami veleje e műsornak? Mit nyertünk vele?

A képernyőn ugyancsak mostoha sorsú jugoszláviai magyar irodalom is a névjegyek szintjén képviselhette magát. Sőt, még rosszabbul járt. Gion Nándor a Cimbora március végi adásában mondhatott néhány kedves szót a gyerekkoráról, de a regényből készülő film (valószínűleg) legkifejezéstelenebb jelenetei képviselték művészetét, s csak annak nem ment el tőle a kedve, aki olvasta A kárókatonákat. (Hányan lehetnek?) Ladik Katalin portréfilmje meg egyenest antireklámként hatott. Radó Gyula rendező néhány sikerült portréval büszkélkedhet a múltból, legújabb munkája azonban az effajta vállalkozás összes buktatóját magában hordta. Különösen Ladik esetében nem lett volna szabad például a magánembert és a művészt, a vallomást és a produkciót képi, dramaturgiai fegyelem nélkül elegyíteni, mert ez mindkettőt kölcsönösen hitelteleníti. Az alkotás misztikumának ellendivatja, a mű és az alkotó gátlások nélküli azonosítása csak visszás képet adhat. Gondoljuk el, amint a Főzőcske műsorában a színésznő, vájdling mellett, belefog Ophelia monológjába. Ladik művei efféle előkészítéssel, illetve előkészítés nélkül még biztosabban fúlhatnak nevetségességbe. Még bántóbb volt az avantgarde előadáshoz stílusosan képzelt (meghökkentően fantáziátlan) díszlet. S még ennél is érthetetlenebb, vajon miért nem láthattunk-hallhattunk részleteket Tolnai Ottónak a műsorban annyit emlegetett darabjából, amely pedig (volt szerencsém látni) Ladiknak is, napjaink vajdasági magyar kultúrájának is fontos produkciója volt.

Látszólag megragadták tehát az alkalmat a tévében is, hogy a határon túli teljesítményekből, törekvésekből megismerjen valamit a publikum, amely azonban – s ez a felsorolt lehetőségeket nézve súlyos felelősség – csak a Rajnai András-filmek méltatlan szerepeiben felidézett Ladikot nézhette felhőtlen elégedettséggel.

Szentkuthy Miklós legalább beszélgetett, azaz „engedte magát” érvényesülni. A riporteri kérdéseket csupán kiindulópontnak tekintette s nem foglalatnak, így a fesztelenséget ironikus önfegyelemmel vegyítve – „néha a bohócok is patetikusak” – pezsdítő órában részeltetett bennünket egy vasárnap estén. Rég ülhettünk ilyen otthonosan a saját karosszékünkben a képernyő előtt. És rég voltam annyira bizonyos benne, hogy ha ezt a rétegműsort (Szentkuthy Miklós MTV 2, 21:25-től 22:25-ig kontra Robert Redford MTV 1, 20:05-től 21:50-ig) véletlenül minden réteg látná, a kultúrtörténész Szentkuthy, a szakmát elemző Szentkuthy, a mesélő Szentkuthy közül legalább valamelyiket nagyon élvezné. De ezt az örömöt is meg lehet rontani. A művekből kiméricskélt illusztrációk fölösleges sormintának hatottak a beszélgetés alatt. Nyilván a műsor készítői sem gondolták komolyan, hogy ezáltal ízelítőt adtak a mester művészetéből – de hát az ismeretterjesztés megszokásai köteleznek. A mű „ki van pipálva”. Mint ahogy ki van pipálva, ki tudja, hány évre előre, maga Szentkuthy Miklós is, mindenestül. A tévé ugyan hosszú távon nem partnere a művésznek, de az életművet egy falásra bekapta. Lehet hivatkozni erre az egy órára. A kultúra pedig terjedt egy kicsit.

A művészeti javak tévés fölélésének legkockázatosabb, de épp ezért legfigyelemreméltóbb módja az adaptáció. Itt, ha ritkán is, születik olyan produkció, amely a tévéfilmet mint önálló műfajt hitelesíti, miközben eredeti, eleve képernyőre szánt forgatókönyv – úgy tetszik – a mai napig sem készül kellő mennyiségben s főként kellő minőségben. Furcsa ellentmondás. De, ismétlem, minősíthető adaptációban is szegények vagyunk, s most márciusban egy sok-sok évvel ezelőtti Fehér György-rendezésig, a III. Richárdig kellett hálás emlékezetünknek visszahátrálnia, ha Tarr Béla, illetve Bódy Gábor Shakespeare-földolgozásának elődeit kerestük. Szögezzük le: ők is igazán tévészerűt alkottak, a közelképek intim mozgalmasságával, a térformálás ökonómiájával, a hangeffektusok szűk szobákhoz mért fűtöttségével (bár mintha a kelleténél több sutyorgás-motyogás-dünnyögés célozta volna meg a bensőséges hangulatot). Shakespeare-t azonban nem sikerült belepréselniük a dobozba. Illetve több-kevesebb konzumáció árán sikerült.

A nagyobb kudarc kétségkívül Tarré, aki a Macbeth szűkített rezüméjét adatta elő színészeivel. Nem azzal követett el hibát, hogy belenyúlt a szövegbe, hanem azzal, hogy logikátlanul, nem alkotó, hanem roncsoló módon tette azt. Nem azért rántotta le a művet esztétikai magasából, mert nem kezelte operai méltósággal, hanem mert kellő lélektani (és dramaturgiai) elemzés híján igyekezett belőle lélektani kamarajátékot sűríteni. Tarr veszedelmes érveket adott az irodalmi színház konzervatív védnökeinek kezébe, akik az aktualizáló (vagyis egyszerűen: élő) színházat láthatják kompromittálva munkájában. Pedig ez a Macbeth – sajnos – éppen hogy nem szólt a máról. Ez a Macbeth nem szólt semmiről.

Talán egy mozzanata mégis méltányolható, az, amelyik a legnagyobb felhördülést okozta. A boszorkányokat három – arcról is közismert! – rendező alakította. Hogy e személyek férfiak, az annyiban mellékes, amennyiben már az általános iskolában megtanulható, mint játszották egykor kizárólag hímneműek e szerepeket. A Macbethet körüldongó figurák azonban Tarrnál nem jóslatokat tevő bűbájosok, hanem alanyukat kísértésbe tuszkoló mindentudók. Az élet rendezői. Macbeth szinte észre sem veszi, s már az ő instrukcióik szerint cselekszik.

Ám ami a hasonló ötleteket illeti, a többi néma csend. Ha már az iskolánál tartunk, érdemes elvégeznünk egy röpke iskolás elemzést – például – a lecsonkolt darabkezdetről. Az eredeti mű első jelenetében nem véletlenül szavalják a boszorkák – kórusban! –, hogy „Szép a rút, és rút a szép”. Erre következik a főhős dicső győzelmének híre. Macbeth becsületének fényes csillaga magasan áll, a boszorkák iménti mocskolódására mégis van, mi rímeljen: Cawdor többszörösen emlegetett aljas árulása. Ily létfilozófiai kétségek között jelenik meg a színen Macbeth, aki tehát igen erős pozícióból indul sorsára, mégsem váratlan – ilyen előzmények után –, hogy a csodás jóslatok beteljesülésének kezdetére azonnal mohón reagál („A legnagyobb még késik!”). Tarr Béla Macbethje azonban az előzmények helyzeti energiája nélkül rajtol, s míg Shakespeare színpadán a király köszönetére adott válasza már hamisan cseng („A hű szolgálat önmaga jutalma”), Tarrnál ez csupán egy mondat lehetett a sok közül.

A rendező-boszorkányok manipulációja az eredeti dramaturgiai elképzelést erősíthette volna – annak hiányát nem pótolhatta.

Bódy Gábor ezzel szemben alig-alig húzott a Hamletből, inkább csak a zárójelenet Fortinbras-értelmezésekor nyúlt bele a szövegbe. A látvány monumentalitását is megőrizte – ötvözni igyekezvén azt a labirintusba zsúfolt jelenetek groteszk feszültségével –, sőt azt mondhatjuk, visszaemelte a látványt jogaiba, a puritánul intellektuális Hamlet-játékok után. S e törekvését tekintve a tévénézők még jobban is jártak, mint a győri színpadi változat publikuma, mert egyrészt az ott behemót díszlet itt „belakva” funkcionál, kevésbé öncélú, másrészt a rendező több vásári ötlettől szabadította meg a filmváltozatot. (Győrött például a Sírásó jelenetében egész koponyaszőnyeg terült a színpadra; többször föltárult a csontvázas sírvilág stb.) Lényegét tekintve mégsem kevésbé bombasztikus és mégsem gondolatgazdagabb a film, mint a színi előadás volt.

Győrött hangos derültséget keltett, amikor Hamlet atyjának szelleme az angolpark szoknyalebbentő fújtatójához hasonlatosan süvített elő egy lyukból. A filmváltozat grandiózus fény- és füsthatása – ha nem is nevetséges, sőt lenyűgöző – éppoly talmi hatásvadász ötlet. Mondhatni, a rendező a mű transzcendens vonatkozásait hangsúlyozta (Ophelia halálba menetele, Hamlet nagymonológja is erre utal), de ez az elképzelés a játék egészéhez képest külsőleges maradt. Ha Bódy a Szellemmel való találkozást olyannyira döntő mozzanatként hangsúlyozza, s a „mi álmok főnek a halálban” kérdése felé fordítja Hamletjét, akkor a barokkos víziónak a szellemét is következetesen érvényesítenie kellett volna.

A gondolati következetlenség a színészvezetés halmozott csődjéhez vezetett. Ha Claudius nemcsak kisszerű zsarnok, hanem oly törpe is, mint amilyennek Hamlet látja, mit kezdhet a színész a király ima-jelenetével vagy Gertrudis véletlen halálával? Ha Polonius oly dörzsölt, miként megjelenik, miért ítéli a rendező a színészt teljes tétlenségre a későbbi dialógusokban? Sorolhatnánk még. Talán Rosenkrantz és Guildenstern, a tisztátalan és karrierista ifjak e korszerű példányai mutatkoznak töretlen pályán.

Cserhalmi György mindkét film címszereplőjeként az egyre halmozódó mocsok közé kényszerülő tisztaságot játssza el, a rokonszenves kamasz tőle megszokott modorában. Helyenként remekül. És társtalanul (ez sokkal inkább a rendezők, mintsem a partnerek hibája), az egyetlen Kútvölgyi Erzsébet kivételével, akinek a számára viszont sürgősen rendezni kellene egy igazi Macbeth-előadást.

Hogy is van csak? Ez elment vadászni, ez meglőtte... William Shakespeare-től Szentkuthy Miklósig és Gion Nándorig sokan megdolgoztak a tévé betevő falatjáért. Meg se kottyan neki.

Vagy a torkán akadt volna?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/05 56-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6798