KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/május
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Premier Plan
• Kézdi-Kovács Zsolt: Két barátját vesztette el...
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: A józanság reménye Nyugat-Berlin

• Szilágyi Ákos: A félreértés fokozatai Vérszerződés
• Kézdi-Kovács Zsolt: A Visszaesők forgatásán A rendező jegyzetlapjaiból 1.
• Lajta Gábor: Célpont: az ember 1982 animációs filmjei
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Közönyös felnőttek, tévelygő fiatalok Sanremo

• Trosin Alekszandr: A montázzsal megsemmisített montázs Pelesjan mozija
• Györffy Miklós: Elektromantikus melodráma Az oberwaldi titok
• Bereményi Géza: A legutolsó snitt Villanás a víz felett
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Csantavéri Júlia: Képek egy halott világból Stanley Kubrick
• N. N.: Stanley Kubrick filmjei
• Ciment Michel: Anti-Rousseau Beszélgetések Stanley Kubrickkal

• Hegedűs Zoltán: Renoir-filmek – papíron
LÁTTUK MÉG
• Szentistványi Rita: Szerelmi gondok
• Zsilka László: Keresztapa II.
• Zsilka László: A nagy kitüntetés
• Deli Bálint Attila: Bolond pénz
• Ardai Zoltán: Viadal
• Deli Bálint Attila: Dutyi dili
• Harmat György: Az a perc, az a pillanat
• Barna Imre: Kaszálás a Kánya-réten
• Kovács András Bálint: A hatodik halálraítélt
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Ez a pici mind megette A márciusi műsorokról
• Csepeli György: Az ellentmondás és a konfliktus A televízió valóságlátásáról
• Lukácsy Sándor: Képeskönyv és tört varázs Mint oldott kéve
KÖNYV
• Bíró Gyula: Esztétika és jel-elmélet Lengyel tanulmánykötet a filmszemiotikáról
• Csala Károly: Házi színháztól a tévéjátékig A szovjet „televíziós előadás”

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

A televízió valóságlátásáról

Az ellentmondás és a konfliktus

Csepeli György

 

Életünk – mint a dialektikusok tanítják – voltaképpen maga az ellentmondás, egymásnak feszülő ellentétek egységében szüntelenül mozgó, változó valami, amely érthetően rémülettel tölti el a benne sodródót. E nagy bizonytalanságban bizonyosságra vágyunk, de hol vannak már a hagyományos bizonyosságnyújtó technikák; isten, haza, király, bálványhitel? Ellentmondásteli létünk egyetlen menhelye, kies leselkedőpontja a televíziónézés lett. Ragaszkodunk hozzá, mert a rend, a kiszámíthatóság, a meglepetéshiány izgalommentes állapota szellemi jólétünk fundamentuma. Ezen nyugszik a televízió műsorkatedrálisa, melynek főhajójában estéről estére celebrálják nekünk a nyugalom szertartásait, s legfeljebb a távoli mellékhajók homályos zugaiban lelhetünk némi nyugtalanságra valót.

Mozogjon, fortyogjon a világ levében, a televízió elszántan ontja a maga biztonság-információit. Öltönyös-nyakkendős papjai kígyóbűvölő tekintettel firtatják arcunkat, pedig valójában a súgógépen pergő, jól formált mondatokat bogarásszák. És ml elégedettek vagyunk. Lám, megint nem történt semmi, ami izgalomra, nyugtalanságra adhatna okot, rend van a képernyő szabta világban, a rosszak rosszat tesznek, a jók jót tesznek, s bennünket vár a következő nap.

A televízió elvarázsol bennünket, mintha csak az iskolai önképzőkör előadását látnánk, ahol a gyermekeiket tapssal köszöntő szülők voltaképpen önmagukat ünneplik. Két félvilágból áll össze a kerek egész: az egyik félben minden barátságos és otthonos, a másikban minden zord, ismeretlen és fenyegető.

A dialektika azt tanítaná, hogy e kétfajta világ valójában egy, a televízió viszont gondosan ügyel arra, hogy a „szép” világ legyen csak a miénk, a „csúnya” világ pedig a másoké. Furcsa helyzet áll így elő. Megfordulnak ugyanis életbeli szerepeink. Amikor éppen nem televíziót nézünk, hanem vásárolunk, gyermeket nevelünk, munkálkodunk, akkor cselekvőként tevékenykedve azt tapasztaljuk, hogy bármennyire is „szépnek”, kiegyensúlyozottnak akarjuk látni az életet, az telis-tele van nehézséggel, megoldásra váró bajjal, akaratunk ellenében ható erővel. Elégedettség és büszkeség csak akkor hajt ki ebből a tapasztalatból, ha megoldjuk nehézségeinket, mi magunk hárítjuk el a zavart, s valósítjuk meg tervünket. Ezzel szöges ellentétben áll a megfigyelői szerep, amikor cselekedni nem tudunk vagy nem akarunk. Ilyenkor elnémul a cselekvői szerepben gyakorolt kritikátlanságunk, s előszeretettel – kárörvendve – szemelgetjük ki a rosszat, vesszük észre a szálkát a másik szemében, még ha a mienk gerendákkal is teli.

A televízió sajátos módon megfigyelői szerepet erőltet ránk ott, ahol voltaképpen cselekvőknek kellene lennünk, s cselekvőkként számol velünk, ahol csak megfigyelői szerep juthat nekünk. Kétféle módon jut ki a néző-megfigyelő szerep kényszerszemüvege számunkra. Az egyik esetben a televízió úgy mutatja be a szépet, a jót, a kívánatost, mintha azért cselekedni sem kellene, egyszerűen csak lettek ezek a dolgok, hogy örüljünk. Átadnak egy iskolát, megnyílik egy autópálya, folyik a termelés, ellentmondásmentesen, negatívumoktól megtisztítva folyik a boldog élet a földeken, az üzemekben, a családi otthonokban. Csak nézzük a híreket, ámulunk-bámulunk a jón. Eszünkbe sem jut, hogy ezek a pozitív jelenségek voltaképpen emberi tetteken múlnak, nem égi adományok, hanem szívós és kitartó munka művei. A ránk erőltetett megfigyelői szerep kényelmét megtapasztalva azután a televíziótlan életben is megfigyelők, leselkedők leszünk akkor is, ha voltaképpen ránk mint cselekvőkre lenne szükség.

A sok szép és jó nemcsak unalmat ébreszt, hanem, megszaporodván, tunyaságra nevel. Súlyosabb következménye, hogy kirívó ellentmondásba kerülhet tapasztalatainkkal, s idővel már nem hiszünk a szemünknek, melyet azért rendületlenül a képernyőre szegezünk, újra meg újra. Rendületlenségünk oka, hogy az életben, ahol lehet, mi magunk is kerüljük a negatív, kellemetlen, fájdalomteli élményeket s önigazoló énünket viszont az ellentmondásmentesre satírozott televíziós közleményekben.

Újabban egy másik bemutatási technika tünedezett fel. Az esti nyugalomizmosító szertartásokba beszökken az ellentmondás okozta nyugtalanság, az édesbe keserű vegyül. De alig kélne föl a feszültség bennünk, máris jön a megoldás. Megszüntetnek egy fölösleges és káros rendelkezést, kijavítanak egy-egy hibát, lecsapják a hivatal sárkányfejeinek némelyikét, miközben a riporter, a kommentátor boldogan újságolja, hogy megszűnt megint életünk egy „ellentmondása”. A szemérmesen használt dialektikus kategória elleplezi a lényeget: ugyanis amiről szó van, annak semmi köze a filozófiához, csak arra szolgál, hogy kielégítse a megfigyelői szerepből adódó kritikaéhséget, megtoldva azt a kötelező „boldog véggel”.

Az eredmény megint csak az lesz, hogy amikor az életben akadályba, zavarba, nehézségbe ütközünk, ne cselekedjünk, hanem megfigyelői állásba húzódva várjuk a „megoldást”, az adást, melyben tudatják velünk, hogy miként esett a probléma szerencsés megoldása, helyettünk döntve, nélkülünk végrehajtva.

A televízióban ravasz serkentőként adagolt „ellentmondások” voltaképpen kellemetlenségként, tudati feszültségként ábrázolják mindennapi bajainkat, kivonva belőlük éppen a legilletékesebbeket, bennünket, akik nézés helyett cselekedhetnénk. Így az a látszat keletkezik, mintha a nehézségek megoldása nem rajtunk múlna, hanem tőlünk független jó és gonosz erők harcától függ, ahol jól fésült öltönyös-nyakkendős urak és élemedett, csinosnak mondott hölgyek vívják eposzi küzdelmüket. Elhomályosul látásunk, s a képernyőn csak szemléljük, ahelyett, hogy alakítanánk a valóságot.

Egészen más lenne a helyzet, ha a televízió konfliktusok gyanánt ábrázolná e feszültségteli helyzeteket. A világ nyomban helyrezökkenne, hiszen a konfliktus, ellentétben az ellentmondással, már személyekig hatoló, mint jelenség elemezhető, boncolható, a szereplők érdeme és érdemtelensége világosan megállapítható. Azonosulásra és ellen-azonosulásra híva a konfliktus mint cselekvőket mozgósít bennünket, lehetetlenné téve a puszta szemlélődő, tunya nyugalom szeretetét vagy az izgága mindent-elutasítást. A modern dokumentarista filmek igazi leleménye éppen az a felismerés volt, hogy kiderítették: egy orvosi rendelő felépítése, egy ésszerű rendelkezés kiadása és végrehajtása legalább akkora színjátékot teremt az érdekeltek körében, mint a lélek terein zajló nagy klasszikus drámák végzetterhes tragikuma. Lehet, hogy a televízió tudatosan történelemfilozófiai magaslatról pillant le ránk és mindennapjainkra, s eleve érdektelennek ítéli az „ellentmondásos” jelenségek megszűnése kapcsán keletkező valódi konfliktusokat, egymással összecsapó érdekeket, a kísértő indulatokat, a vereségben felszikrázó részigazság fájdalmát, a győzelem vészterhes többértelműségét.

Gyanítható azonban, hogy a megfontolás nem filozófiai, hanem lélektani. A biztonság, a kényelem hamisan felfogott pszichológiai szükségletére építve az esténként felkáprázó látszatvilág pozitív egyenlege önérték, melybe ha valahol negatívum tolakszik be, az mintegy törvényszerűen (egyébként a dialektika törvényeivel szöges ellentétben) pusztulásra ítéltetik. Ebben a világban a cselekvésnek nincs helye, legfeljebb a szurkolás engedtetik meg, s az ellendrukkerség bocsánatos bűnnek számít.

A feszültségek keresésétől megfosztott lélek persze kárpótlást keres. A túlzásba vitt idill untat, s az unalom lázít. Elunva az ellentmondásaitól szüntelenül megtisztuló világ önnemző tökélyét, kiéhezetten vetjük magunkat azokba a műsorokba, amelyek feszültségeket csiholnak bennünk, felkavarnak és nyugtalanítanak. Ám az ily módon keletkező lelki energiák paradoxona, hogy nem hajtanak cselekvésre, csak mámort, izgalmat váltanak ki anélkül, hogy tétteli, kockázatot vállaló tevékenység sarjadna nyomukban. Itt ugyanis aktivitásunk érzése látszólagos, megfigyelői szerepünk volna a hiteles.

A valóságra nyitó műsorokban elandalított cselekvési erőket ezek a valóságtól voltaképpen elforduló műsorok sajátítják ki. Kockázatmentesen lehetünk tékozló fiúk a kalandok, bűnök, tévelygések hőseivel azonosulva, vagy lehetünk a morális erények képviselői ellenük felhorgadva, hogy azután a műsorzáró csábmosoly után éjjeli nyugalmunkra térjünk. Az emberi lét ellentmondásai az ügyes dramaturgok kezében konfliktusokká változnak, melyek láttán megnyugodhatunk: mi nem ilyenek vagyunk, a mi életünk csendes, eseménytelen, szélsőséges ingadozásokat nem ismerő. Legfeljebb álmainkban kísért, hogy ki kellene lépnünk mindennapjaink nyugalmából, szembe kellene néznünk csődjeinkkel, vállalkoznunk kellene magán- és közállapotaink megjavítására.

A televízió transzvesztitái azok az ellentmondások, amelyek konfliktusoknak álcázzák magukat, valamint azok a konfliktusok, amelyek ellentmondásként tolakodnak a néző és a szóban forgó, valójában technikai problémák közé. Ám a megoldás mégsem lehet egyszerűen az, hogy kapja vissza ki-ki a maga arcát.

Jó és rossz elvont küzdelmének közhelyeit őrlő imamalom lesz a műsorból, mely a konfliktusmáztól megtisztogatott ellentmondást igyekszik csupaszon bemutatni. Másrészt az egymás ellen feszülő emberi indulatok, acsargó ellenérzések által gyötört kapcsolatokban feltünedező konfliktusok nyers lélektani anyagában könnyen kilúgozódhat a lényeg: az érdekek, értékek, csoportkötődések pszichológián túli társadalmi tartalmú összecsapása.

A társadalmi valóság egységes, az ellentmondásban történelem felé forduló arcát mutatja meg, emberi arcával pedig a konfliktusban fordul felénk. Mindegyik arc torz maszkká válhat a másik nélkül. E maszkok akkor pillantanak ránk nyájasan vagy szigorúan, ha a televízió csak az emberi lélek már emlegetett nyugalomigényére, harmóniaszükségletére van tekintettel, és nem hajlandó vállalni a feszültségek felszikráztatását bennünk, talán szokatlan kifejezéssel élve, nem agitál többé.

Mintha a televízió nem akarná tudomásul venni, hogy az életben a feszültségek rendre nem oldódnak fel, s nem is fognak, mivel életünkben érték értéknek feszül. Amikor a régivel szemben újba fogunk, sosincs egyértelmű megfelelés a régi és a rossz, az új és a jó között. A televízió is felismerhetné – és felismertethetné –, hogy a biztonság, a harmónia, a bizonyosság kétségtelen javaival szemben a bizonytalanságot kell előnyben részesítenünk, még ha az pszichológiailag kényelmetlenséget okoz is, hiszen a jövő jót-rosszat egyaránt ígérő képét vetíti elő. Máshová azonban nincs menekülnünk. A kellemesnek, jónak megismert biztonság ugyanis, ha folytatódik, bizonyosan negatívumba fordul, Prokrusztész-ágyunkká változik. Ezt elkerülendő az egyensúlyhiányos, diszharmóniákkal teli jövőt kell választanunk, s az előttünk álló – történelmi – időbe hajózhatunk, mely úgy mond ellen a jelennek, hogy megvívásra érdemes konfliktusokat ígér, és egyben annak esélyét is tartogatja, hogy megfigyelőkből cselekvőkké váljunk.

Reménykednünk kell. Minden reggel, amikor eljön az ébredés órája, várakozzunk, hátha, ma este, talán minden másképpen lesz. Híreket hallunk, amelyek érdekelnek, aktivitásra serkentenek, mert nem bizonyosságéhségünket táplálják, hanem bizonytalanságot keltenek bennünk önmagunkkal és helyzetünkkel kapcsolatban. Konfliktusainkat látjuk viszont, és a bizonytalanság felszámolása, a világ előremozdítása nem mások, hanem a magunk dolga lesz. A gombnyomásra megoldódó „ellentmondások” gondos kipreparálása helyett a képernyő egyszer csak létünk titkainak kilesésére ad lehetőséget.

Ehhez nem elég, ha minden este türelmesen megvárjuk az adást és végignézzük műsorzárásig a televíziót. Az is szükséges, hogy a televízió tüzetesebben nézzen, vizsgáljon minket, amikor nem a tévét nézzük.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/05 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6799