KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/szeptember
• Nemes Nagy Ágnes: Arckép–korkép Faludy György, a költő
• Kovács András Bálint: A hatalom dublőre Titánia, Titánia...
• Sipos Júlia: A monopólium vége? A filmforgalmazás jövőjéről
• György Péter: A technikai sokszorosíthatóság korában Filmpornográfia
• Fáber András: Őspornó
• Szilágyi Ákos: Sztálini idők mozija 1.
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Anno 1988
• Báron György: Intervenció
• Nóvé Béla: Az én szép kis mosodám
• Tamás Amaryllis: A baltás ember
• Gáti Péter: Ahová a sasok merészkednek
• Zsenits Györgyi: Nézz körül!
• Nagy Zsolt: Tron, avagy a számítógép lázadása
• Hegyi Gyula: Az amerikai feleség
• Hirsch Tibor: Júdás hadművelet
• Vida János Kvintus: Évek múlva
KÖNYV
• Szemadám György: Egy találékony amerikai Walt Disney

• N. N.: Felhívás!
• N. N.: A Lengyel Filmművész Szövetség válasza
• N. N.: A Román Filmművész Szövetség válasza

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A baltás ember

Tamás Amaryllis

 

Képesek lehetünk-e, hogy Indiát indiai szemmel lássuk? Mrinal Sen, a világhíres bengali filmrendező nem először készít karaktertanulmányt a viskólakók evilági alternatívát nélkülöző, kíméletlenül továbböröklődő sorsáról. Az a feneketlen nyomor, amely A baltás emberben elénk tárul, európai igazságérzetünk szerint embertelen, és teljességgel elviselhetetlen. Az éhezés, „az ezernyi fajta népbetegség, a szapora csecsemőhalál” semmilyen mércével mérve nem lehet elfogadható. Csakhogy az alantas sorsot, amibe mi hamar beleropannánk, az indiai „páriák” egy életen át méltósággal viselik. A kényelemben élő európaiak között sokkal gyakoribb a téboly és az önpusztítás. És nem azért van így, mert az indiai lélek érzéketlenebb, könnyebben beletörődő lenne. A magyarázat a szubkontinens háromezeréves társadalmi találmányaiban, a hindu vallásban és a kasztrendszerben keresendő. A Chandogya Upanisádban ott rejlik a válasz, hogyan lehet őrület nélkül egy emberöltőn át nyomorultul élni: „Amit komoly erőfeszítések révén szereztünk meg itt a Földön, az mind szertefoszlik, éppúgy, mint az áldozatokkal és egyéb jótettekkel kiérdemelt felsőbb bolygóbeli lét. Aki anélkül távozik a Földről, hogy felismerte volna az önvalót és annak tiszta vágyait, bármely bolygóra kerüljön is, nem tud felszabadulni. De akik az önvalót és a tiszta vágyakat felismerve távoznak innen, mindenképpen felszabadulnak.”

A hinduk szerint az emberi élet célja – kibontakozni az anyagi illúzió hálójából. És ez a főhős, Parashuram számára – sem üres elv csupán, – természeti törvény. Az ember szellemi lény, a lelke anyagból anyagba vándorol. Az ínségből nem sarjadhat kultúra, a nélkülözés elsorvasztja a szellemet, vethetjük ellen. A mi viszonyaink között ez így is van. Indiában viszont ott a (jogilag már felszámolt, de egyelőre még eleven) kasztrendszer, amely nemcsak az elnyomás eszköze, hanem az egyenlőek közössége is. Kultúra és menedék. Ahol nincs közöny, magány, üresség. Ez magyarázza, miért töltheti el a nézőt a hitetlenkedés és csodálat érzetével ez a végtelenül komor színtéren játszódó történet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/09 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4951