KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/szeptember
• Nemes Nagy Ágnes: Arckép–korkép Faludy György, a költő
• Kovács András Bálint: A hatalom dublőre Titánia, Titánia...
• Sipos Júlia: A monopólium vége? A filmforgalmazás jövőjéről
• György Péter: A technikai sokszorosíthatóság korában Filmpornográfia
• Fáber András: Őspornó
• Szilágyi Ákos: Sztálini idők mozija 1.
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Anno 1988
• Báron György: Intervenció
• Nóvé Béla: Az én szép kis mosodám
• Tamás Amaryllis: A baltás ember
• Gáti Péter: Ahová a sasok merészkednek
• Zsenits Györgyi: Nézz körül!
• Nagy Zsolt: Tron, avagy a számítógép lázadása
• Hegyi Gyula: Az amerikai feleség
• Hirsch Tibor: Júdás hadművelet
• Vida János Kvintus: Évek múlva
KÖNYV
• Szemadám György: Egy találékony amerikai Walt Disney

• N. N.: Felhívás!
• N. N.: A Lengyel Filmművész Szövetség válasza
• N. N.: A Román Filmművész Szövetség válasza

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Anno 1988

Schubert Gusztáv

 

Címével valamiféle „magyar mozaikot”, évente megjelenő mozgóképes publicisztikai gyűjteményt ígér a Movi Dokumentumfilm Stúdió összeállítása. Három rövidfilmmel, hetvenpercnyi dokumentummal azonban még a pangás unalmas esztendeit sem lehet summázni, nemhogy az új „fordulat évét”. Valószínűbbnek látszik, hogy e három rövidfilm összekapcsolását inkább egy újfajta forgalmazási stratégia ösztönözte, semmint egy dokumentumfilmes almanach megteremtésének szándéka. A mozikból mára szinte teljesen kiszorult a „kísérőfilm”, célszerűnek tűnhetett fel tehát a rövid dokumentumfilmeket „csomagban” összefogva, a nagyfilm (kereskedelmi) rangjára emelve eljuttatni a közönséghez. Jó gondolat, csakhát az „áru” természetét figyelmen kívül hagyva nem lehet jövedelmezően kereskedni. Ha az összeállítás esetleges, sem egy évről (de hát hol van még 1988 vége?), sem egy problémakörről nem ad teljes képet, akkor nehezebben fogja megtalálni közönségét, mint azok, amelyek kisebb, de létező közösségeket, rétegeket akarnak elmélkedésbe vonni. Mert hiszen míg olyanok vannak, akik „az év eseményeit” akarnák újra látni, vagy a magyar gazdaság válságjelenségeiről szóló tudósításokat szeretnék áttekinteni, olyan néző nem létezik, aki felsóhajtana: „De szeretnék már három magyar dokumentumfilmet látni!”

Persze akárcsak a Stendhal említette salzburgi ágacska körül, egy-egy jellegtelen életképhez tapadva is kikristályosodhatnak érzelmeink és gondolataink. Különösképpen, ha olyan témát tárnak elénk, amelyről addig tilos vagy gyanús volt beszélni. Paulus Alajos pedig igazán aktuális és felzaklató ügyről – az erdélyi menekültek sorsáról – forgatott filmet. A témaválasztás azonban sohasem elég egy film fennmaradásához. Tartani lehet attól, hogy mire a Béke veled a mozikba kerül, mindaz, ami benne elkészítése idején még hihetetlennek és megren-dítőnek hatott, közismertté és közömbössé válik, hiszen az agyonhallgatás évei után az agyonbeszélés hónapjait éljük. Témájuk óhatatlanul inflálódását csak azzal védhettek volna ki a film alkotói, ha „megelőzik korukat”, ha többet mondanak ki, mint amennyi a forgatás idején szükségesnek és lehetségesnek látszott. A Béke veled azonban megelégszik azzal, hogy néhány menekült megszólaltatásával, az ügyüket elsőként felkaroló református egyház rákosszentmihályi gyülekezetének életképszerű bemutatásával szolidaritást ébresszen az Erdélyből menekülők iránt.

Az „És add tudtára a te fiadnak...” Paulus filmjének ellenpontja, hiszen annak a jognak – a hagyományőrzés jogának – a szabad gyakorlását mutatja be, amelyet az erdélyi magyarságtól nap nap után megtagadnak. Miközben egy zsidó szeretetotthon Dachaut, Auschwitzi megjárt lakói meghurcoltatásukra emlékeznek, láthatjuk, amint „unokáik” hittanórán az Édenből való kiűzetés és az egyiptomi kivonulás történetét tanulják. Míg Jancsó Miklós szintén múltat és jelent ütköztető, Jelenlét című filmjében a hagyományőrzés pislákoló jelenlétnek, a magyarországi zsidó kultúra utolsó lobbanásának mutatkozik, ez alkalommal csak egy biztos mesterségbeli tudással megfogalmazott közhelyet látunk „az öregek helyébe lépő fiatalokról”, akiknek szerencsére már csak történelem nagyszüleik üldöztetése. De történelem-e? Tudnak-e róla? És ha igen, miként gondolkodnak felőle? Ez a filmből nem derül ki. Miként az sem, hogy kell-e tartaniuk attól (és ha igen, miért), hogy az előítéletek őket is sújthatják. Kétségtelen, hogy – az egyébiránt a művészet és a történettudomány által már meglehetős alapossággal feltárt – 1944-es év felidézése a mához is szól, az „És add tudtára a te fiadnak...” azonban 1988-as filmmé igazán csak akkor válhatna, ha Deák Erzsébet az antiszemitizmus mai megnyilvánulásait próbálná tettenérni.

A Béke veled és az „És add tudtára a te fiadnak...” újabb bizonyítéka annak, hogy a valóság életképszerű rögzítése még a különösen robbanásveszélyes témákat is képes hatástalanítani. Ezen az úton, legyen bármilyen tehetséges a dokumentumfilmes csakis a tisztes unalomig juthat el. Miközben ugyanis lemond a drámai szerkesztésmódból adódó előnyökről (fordulatosság, tömörség), a lírai és az epikus ábrázolásmód előnyeit sem élvezheti. Hiszen a vers és a regény (íródjék bár filmszalagra, készüljón akár a megrendezetlen valóság képeiből) lényege a narráció, az elbeszélés művészete. Ez azonban már olyan fokú személyességet tételez, amit egy dokumentarista – hite szerint – nem engedhet meg magának. Így aztán ott reked a dokumentumfilmezés és a művészet közötti senkiföldjén.

Az összeállításban szereplő rendezők közül mintha csak Magyar József lenne tudatában annak, hogy a dokumentumfilmet a fotografikus pontosság és a drámai szerkezet együttese teremti meg. Feltehetően ez a tudás segítette hozzá, hogy újabban már ne csak megtalálja az „időzített bombákat”, a nagy egész hibáit magukban hordozó „kis ügyeket”, hanem képes legyen úgy filmre venni őket, hogy nagyot is szóljanak. A mi csodálatos tavunkban minden kérdés elhangzik, amit fel kellett tenni ahhoz, hogy a küzdelem tétjét és a szembenállók érdekeit maradéktalanul megismerhessük.

Hévízű tó csak kettő van a világon. Meglehet, egy-két év múltán már csak egy lesz. A Hévízi tavat ugyanis a nyírádi bauxitbánya működése hamarosan tönkre fogja tenni. Feltéve, hogy minden marad a régiben. De miért is ne maradna. A bánya nem hajlandó akkora engedményt tenni, amely a tó épségét szavatolná. A rendező könnyűszerrel megállhatna ezen a ponton, a vádlottak padjára ültetve egy „gonosz vállalatot”, Magyar József azonban, miként előző két filmjében, most sem áll meg a legegyszerűbb magyarázatnál. Nem áltatja magát és bennünket azzal, hogy pusztán egy-egy beosztott vagy akár vezető bűne a hévízi tó leromlása. Végső soron mindegy, hogy az Alumíniumipari Tröszt vezetői jó- vagy rosszhiszeműen teszik-e tönkre a tavat, az a döntő, hogy semmiféle anyagi hátrányuk nem származik abból, ha a gyógytó bűzös pocsolyává változik. Nem az emberi közöny, hanem az fenyeget katasztrófával, hogy nem létezik olyan mechanizmus, amely a hosszú távú nemzetgazdasági érdeket érvényre tudná juttatni a rövid távú vállalati érdekkel szemben. (A gyógyvízű tó idegenforgalma öt év alatt behozza a bánya érckészletének értékét.) A „kegyetlen” piaci viszonyok közepette az erősebb (a szállodaipar) bekebelezné a gyengébbet (a bányát). A mi „szelídebb” éghajlatunkon – történelmünk során nem először – a gyöngébb diadalmaskodik. A paradoxon magyarázata – amint arra utalnak is a filmben –, hogy a tegnap még prosperáló, mára válságágazattá lett bányászat csak gazdasági súlyát vesztette el, kedvező pozícióját a döntéshozatalban nem. Így aztán, ha arra már nincs is ereje, hogy a politikai irányvonalat meghatározza, arra még igen, hogy a maga konzervatív érdekeinek adott esetben – így a Hévízi-tó ügyében is – érvényt szerezzen. Kézenfekvő gondolat: meg kell törni a nehézipari lobbi hatalmát. Csakhogy ezt a hatalmat megint csak nem az önzés, hanem százezres munkástömegek pillanatnyi létérdeke tartja fönn. Ebből a csapdából csak egy kiút lehetséges: azoknak az eszközöknek a megteremtése, amelyeknek segítségével az elavult formákba dermedt erők (tőke, szaktudás) újra energiává alakulhatnak.

Nem egy dokumentumfilm hivatott feltalálni az átváltozás technikáit. A mi csodálatos tavunk maradéktalanul teljesíti feladatát azzal, hogy ráébreszt, a régiből az újba átvezető hidak hiánya katasztrófákkal fenyeget. A film afelől sem hagy kétséget, hogy a változások akarása édeskevés ahhoz, hogy teljesedésbe menjenek. A liberális gazdasághoz újfajta intézmények, jogok szükségesek. Ezek sem látszanak még: a tulajdonviszonyok áttekinthetetlenül kuszák, a tónak három teljes jogú birtokosa is van (a vízügy, a gyógykórház és a szállodaipar), igazából tehát nincs egy sem. Ezenközben a hivatott tulajdonosoknak, a hévíziek közösségének jószerivel semmi beleszólása nincs a gyógyvíz sorsába. Hanem ha volna a tónak határozott és erős gazdája, kihez fordulhatna igazságért? Menjen fel a miniszterhez, a parlamenthez? Gorbacsovhoz? (Ez az eshetőség is felmerül a hévízi falugyűlésen.) A dollármilliós tyúkperével?

Míg okosabbat nem tehet, higgyünk bármi mást, időszámítás szerint élünk. Anno 1988.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/09 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4948