Filmpornográfia

A technikai sokszorosíthatóság korában

György Péter

A pornogáfia a társadalmi nyilvánosság „szürke zónájából” származó kulturális jelenség, mely a legalitás és az illegalitás határán egyensúlyozva folytatja diadalmas „hódító útját”. Ipari termék, mely minden valószínűség szerint tömeges igényeket elégít ki, s fogyasztását mégsem vallhatják be nyilvánosan mindazok, akik élnek vele. Pornót nézni olyan szokás, amely a mindennapi élet szerkezetében húzódik meg, s nem építhető be a társadalmi nyilvánosság által ellenőrzött zónába: ahol az individuális és csoport image-ok eladhatóvá tétele zajlik. Végső soron egyetlen társadalmi csoport, bármilyenek legyenek is egyébként a szokásai, sem vállalhatja a pornográfia fogyasztását kultúrája integráns részeként, – még akkor sem, ha esetleg az valóban az. A pornográfia szégyellt fattyú, aki ugyan – elég erőszakosan – kiveszi részét az örökségből, de nem ülhet le egy asztalhoz jólnevelt és illedelmes testvéreivel: az erotikus művészet különböző legitim műfajaival, változataival.

Az is igaz, hogy a pornográfiáról, s különösképp a nagyipari formájáról, akkor mondunk a legkevesebbet, ha megállapítjuk, hogy az miként is lett a legkülönbözőbb erotikus művészetek, szokások kései leszármazottja, letéteményese. A technikai sokszorosíthatóság társadalmában, s különösképp az elektronikus képrögzítés-továbbítás idején, a videó közegében a pornográfia jelentősége is megváltozik, amint átalakul szerkezete is – egyre több réteg vált és válhat fogyasztóvá, egyre nő annak a „néma többség”-nek az aránya, amely nappal hallani sem akar mindarról, amit az intimszféra biztonságába visszahúzódva, a „sötétség mélyén” megtekint.

Ennek megfelelően a pornográfia piaca igen stabil, illetve a régió zárt, s mostanában nyitottá váló társadalmait tekintve, egyre nő, s profitja ugyan nem hasonlítható a kábítószerekéhez vagy az alkoholéhoz, de nem is lebecsülhető. A társadalmi nyilvánosság „szürke zónájában” való elhelyezkedés egyébként a pornográfia iparágának helyzetét tükrözi e sajátos vetületben. Hiszen míg a kábítószer piacából – eltekintve néhány végtelenül szegény, ezért ellenállásképtelen közép-amerikai államtól – a Nagy Társadalom nem részesedik, s elsősorban azért is üldözi, addig a pornográfia hasznából – ha nem is az alkoholéhoz hasonló agresszív nyíltsággal – az állam is részesedik, mégha diszkrét formák között is. Épp ezért állott elő az a különös helyzet, hogy egy virágzó, termékeket ontó iparággal van dolgunk, amelyről – a társadalmi nyilvánosság keretei között – mégsem esik sok szó, amikor a kulturális piac változásait vesszük szemügyre. Azt hiszem, hogy a pornográfiával kapcsolatban joggal idézhetjük fel, illetve alakíthatjuk át az ismert mottót: „nem mondják – de teszik” – s különösen azért figyelemreméltó mindez, mert a fogyasztók egy olyan jelenséget, terméket kezelnek végül is óvatos diszkrécióval, amely egyébként az intimszféra széjjelrombolására épül, illetve ebből táplálkozik – a szó legszorosabb értelmében. Mindez azért figyelemreméltó, mert különösen ironikus az a tény, hogy a pornófogyasztás „underground” jellegét elsősorban a gyártók használják ki, amikor a „kitaszítottságot” a reklámtechnika részévé teszik, s a ponográfia fogyasztását pozitív személyiségjegy-zálogként árusítják.

Mielőtt rátérnénk a pornográfia filmi megjelenésének elemzésére, úgy hiszem, ha röviden is, de feltétlenül utalnunk kell arra a tényre, hogy a társadalmi elnyomás elleni tiltakozás részeként megjelenő szexuális szabadság követelésének érvét, amint ikonográfiáját sem szabad rávetítenünk a pornóra – mégha ez utóbbi mindent el is követ, hogy legitimitása érdekében összemossa, egymásra rajzolja a két jelenséget. A szexuális, illetve az általános emberi szabadság kivívásának – sikertelen – programja természetesen szorosan összefügg a pornográfia kialakulásával – ám kérdés, hogy az utóbbi nem az előbbi vereségének okozata-e. Úgy hiszem tehát, akármint legyen is, hogy a pornográfia okozat, s így ezt a fogyasztók piacán megjelenő terméket felelőssé tenni mindazért, aminek következtében az létrejöhetett, téves elképzelés, és felületes meglátás. Ugyanis a pornográfia az újkori társadalom mély erkölcsi zavarának terméke, a szexualitás erkölcsi értékek nélküli programjának, a szabad, promiszkuus döntés társadalmi méretű megvalósításának ellehetetlenüléséből kialakult „eredmény”, amely a szabad élvezet áruvá válásának útját mutatja be.

S mindez pontosan követhető a művészettörténetben is. Hiszen nem akkor jelenik-e meg az erotikus művészet zárt kozmoszán az a repedés, amely végül is megteremti a pornográf alkotásmódot, amikor kétségessé lesz a „szabad szerelem”, a testi és lelki vonzalom evidens összekötöttsége egymásról leválik, s megjelenik az ismert újkori hős: az individuum. Úgy hiszem, hogy a XX. században élve e tekintetben mégis a XVIII, század lekötelezettjei vagyunk: a helyzetünk ugyanannak a problémának az újrarajzolása, egyre vadabb technikai feltételek között. A természetesség érvével ugyanis – Ludassy Mária kifejezésével élve – ha a jó, ha a közömbös természetről legyen szó, nem sokra megyünk – mert az nagymértékben az erkölcstelenséghez vezető, felette kellemes utat is kikövezheti. Talán mégsem véletlen, hogy Erosszal oly mélységesen háborús viszonyban lévő Sade márki volt az, aki épp a közömbös természet tényének felismeréséből vonta le a szadizmushoz való jog és képesség következtetésének – tévedésében és iszonyatában is legyűgözően éles elméjű – tanát. Hiszen egyébként a „természet”, vagy épp az „ösztönök” parancsával szemben az etika áll, amely nem véletlenül független – Kant óta – az esetlegességektől, vagy akár az emberi adottságtól magától. Ám épp e kanti tapasztalatfogalom rendkívüli szegénysége vezetett arra, hogy a fenti dichotómia egyre élesebb legyen, s az erkölcs és az ösztönök ne kéz a kézben vezessék az embert a nevelődés útján, hanem újra és újra egymásnak essenek: mint például a pszichoanalízis mutatja, a személyiségben magában. S a természetesség – erkölcsösség dichotómiájával kapcsolatban érdemes még visszautalnunk a forradalom évében keletkezett műre: a Veszedelmes viszonyokra, amelynek modernsége – túl a regénytechnika változékonyságán – kétségtelen ma is. Hiszen az előbb a vallásosságában megrendített, majd férjét megcsaló szeretőjének a főhős egy másik hölgy által diktált búcsúlevelét, mely a természetesség érvére utal – egy harmadik hölgy meztelen hátán írja. A közömbös természet gyermeke, az erkölcs nélkül magára maradva a világban ma sem szólhat másként, mint de Sade:

„Bármily rendellenes, amire szervünk csábít

sosem helyénvaló a lelkifurdalás

itt.

Tedd félre a morált, ne hüvelyezd a törvényt,

az eltévelyedést kövessük nyíltan, önként.

A szenvedélyen át a természet üzen,

épp ezért ne figyelj egyébre...”

szól a tanács, mondván: „Mivel a természet minket egyként szeret, akár tiszták vagyunk akár gazemberek.” (Petri György fordítása.)

Az a világ erkölcstelensége iránt érzett átható és fogcsikorgató gyűlölet, mely de Sade verséből s egész életművéből árad, és máig idehallatszik, annak a forradalomnak a vereségéből ered, amely megteremthette volna nem pusztán az érzékek felszabadításának útját. Hiszen az egyébként rab emberek számára az érzékek kizárólagos szabadságának útja: a tragikus Sade-i paradoxon, amelynek oly méltó emlékművet állított Peter Weiss.

A fenti paradoxon szülte meg a pornográfiát, hiszen innen ered az a hamis alternatíva, amely az ipari termékké tett pornográfiát a szexuális forradalom eredményének tekinti, éppúgy, mint az a keserűen józan felismerés, hogy a szabad szerelem demokratikus nyitottsága helyén létrejött a piaci világba mélyen beilleszkedett „szokás”, a pornográfia nem más, mint az önfelszabadítás kudarcának korcsszülöttje, a vereség fattya. Hiszen a pornográfiában újra és újra – Habermas kategóriájával élve – a Rendszer üli diadalát, mely ismét kolonizálta az életvilág egy addig még független szegletét, s az ipar által ellenőrzött terület részévé tette az intim szférát. A XX. század hatvanas éveire nem pusztán a szexuális forradalom vált illúzióvá, de maga a baloldali alternatíva látszott reménytelennek. 1968-ra annak a radikális változásnak a reménye aludt ki, amelynek győzelme egyébként felvirradván végre eljött volna a szabad szerelem napja is. Akármint legyen is: a húszas évek pár pillanatától eltekintve, messze, az utópiák távlatába, illetve a kommunák szegregálódott közösségébe merült el a szabad és önkéntesen társult emberek világának ígérete: amelyben a szerelem is szabad kell, s lehet, hogy légyen. Azonban abban a posztindusztriális államban, amely engedve a termelékenység hívó szavának, teljes egészében rehabilitálta – egyelőre inkább az elmélet szintjén – a magántulajdont, s tovább él a kereszténység romjai között, erkölcsi világképet nem is keresvén az ideológiamentesség modernizációs józanságában reménykedvén – a szexuális forradalom ironikus illúzió. Nem véletlen, hogy nem pusztán Reich munkássága, de élete is csődbe került, a proletariátus nem szabadult fel, a mindennapok átszexualizáltsága pedig annyit ér, mint a vonatkozó társadalom mindennapjainak szabadsága, így aztán nem csoda, ha a szabad szerelem eksztatikus elképzelése helyén a naprakész nagyipari pornográfia teljessége áll, mely épp oly drog lett, mint mindazok, amelyekkel épp az erkölcs és profit között vergődve egyébként is oly végletesen kettős és kínos viszonyban vannak a Hatalmak. Hiszen a pornográfiát nem kell betiltani, mint a heroint, amely túl gyors és agresszív, s így széjjelzúzza a piacot, sőt ellenkezőleg: ez a drog azon a listán van, amelyet, ha nem is hirdethet, de örömmel tűr el a represszív toleranciával élő Hatalom. Akármint is: a pornográfia piacán a neokolonializmus üli ünnepét, amely újra és újra teremti a lázadásképtelenséget előhívó illúziókat, mindazt, ami végső soron csak elősegíti az immár nem osztályokon alapuló, s egyre észrevehetetlenebb elnyomást.

A pornográfia nagyhatalommá a technikai sokszorosíthatóság által lett, s különösképp erőteljes fegyver lett az elektronikus képtovábbítással immár szétbonthatatlan viszonyra lépve.

Szemben a fotóval és a rajzzal, a pornográfia igazán agresszív természete a mozgóképen bontakozik ki: hiszen ne felejtsük el, hogy a „hard” alkotások esetében zárul rövidre a film érzéki naturalizmusának döbbenetes ereje. A filmen egyébként – általában – mindent eljátszanak, s a hatásmechanizmus az „olyan, mint” effektusára épül. A hard pornó alkotás a nagy kivétel, ahol az „az, ami” hat: esetenként eltérő, hogy sóvárgást keltő erővel, vagy épp kibírhatatlanul. Úgy hiszem, hogy a 80-as évek végén tanácsosabb, ha nem általában a pornóhullámról, annak elnyugvásáról vagy továbbgyűrűzéséről beszélünk, hanem arra hívjuk fel a figyelmet, már a magyarországi viszonyok között, mint mosódott egymásra az illegális videókazetta-másolás, illetve a pornó iparága. A pornográfia lassan épp úgy nem menne semmire a tévé nélkül, mint az Egyesült Államok néhány elnöke, s épp oly elháríthatatlanul agresszív lett épp ez által az eszköz által, mint a politika, vagy például a háborúk magánéletbe való behatolása.

*

Amennyire magától értetődő, természetes és szégyentelen az, amit egy – normális – pornófilmen csinálnak, oly kevéssé magától értetődő és egyszerű mindannak a nézése. S a probléma épp a pornófilmen cselekvők s a néző viszonyának teljes egyenlőtlenségéből, zavarosságából ered. Hiszen nem is a leskelődés igényének kielégítése a probléma: amint nem is a szexuális akciók szemlélésének emberi és természetes vágya. A probléma abból ered, hogy milyen társadalmi helyzetet jelent a pornófilmen való szereplés, az tehát, hogy mivé teszi elsősorban a szereplőt, azaz a bérrabszolgát, s másodsorban a nézőt, azaz a kizsákmányolót a filmi kapcsolat – a személytelenség és a védettség pokoli, zárt körében.

Általában a sztár: az irigység, a kitüntetettség tárgya, idol, követendő példa, ízlésvilágok kialakítója, divathullámok vezetője, nemzedékek életvitelének befolyásolója. A szexsztárra igaz mindez: immár függetlenül attól, hogy milyen színésznő, hogyan énekel, látott-e valaha életében például színpadot. Színésznek és szexsztárnak lenni két különböző dolog. Ám a pornó-„sztárok” valójában kiközösítettek – épp nézőik társadalmából. A pornósztár ugyan a kamerák között él, s ugyancsak a nyilvánosság számára létezik, s bőven beszámol életéről a sajtó is – de ő mindössze a botrány és a megvetettség tárgya. A szexsztár az akármilyen elnök barátnője lehet, hivatalos a high society-ba, a pornósztár azonban rabszolga, aki soha nem kerülhet a Time címlapjára, semmi becsülete sincsen, nem beszéd tárgya: miközben milliók bámulják. Bo Derek és Linda Lovelace nem említhetők „illő módon” egy lapon: az előbbi az istenek világának tagja, az utóbbi rettegett név: a társadalom mindazért közösíti ki, amiért nézi. (Különösen kedves szokása a pornóról író kritikusoknak, hogy például gúnyolódjanak egy-egy „sztár” méretein stb. – miután végignézték, igaz, ami igaz, ennél ízetlenebb ötlet csak mély pornófilmeken látható.) Miközben a filmet, videót nézi – a befogadón lassan eluralkodhat egy kényelmetlen érzés, mely a helyzet egyenlőtlenségéből fakad. Talán mégsem nézhető kellemes ornamensként egy nemi közösülés, nem azonos egy Weöres-vers zárt szerkesztésű, tiszta erotizmusával, hiszen a filmben élő emberek pénzért végzik, a nyilvánosság számára azt, amit a vásárló a maga gyönyörére ingyen tesz. Amikor pornófilmet vásárolunk: olyan munkateljesítményért fizetünk, amely attól fosztja meg a munkavégzőt, amiért a filmet néző az aktust nézi: az örömtől. A pornófilm nézőjének legrettenetesebb felismerése az lehet, amikor rádöbben, hogy a természetesség, amellyel a filmen közösülnek, teljesen természetellenes, hiszen a magánéletben egyébként – az egyenrangú polgárok között – a legritkább esetben fordul elő, hogy távoli ismerőseiket e helyzetben tettenérjék. Azaz pornófilmet nézni örökös készenlét, tettenérés és vadászat, legalább olyan sportszerűtlenül és embertelenül, mint azt a protokoll hajtásoknak álcázott tömeggyilkosságokon tapasztalhatják az oda tévedők. Nem egyszerre semmisül-e meg a néző és a cselekvő magánélete – az utóbbié persze jóval nagyobb mértékben. Vajon ki kerül a másik életének intim szférájába, amikor pornófilmet néz? Vajon valóban csak a szereplők adták fel intimitásukat, vagy a nézők is, akik a legpolgáribb hétköznapot színezik át egy-egy pornófilm „háttérvetítésével”. Amikor pornófilmet nézünk, akkor egy olyan embert szemlélünk, aki azt teszi, amit mi is tennénk – csakhogy soha nem pénzért, soha nem egy kereskedelmi akció részeként, meg nem engedve, hogy testünk mágneses jelekből álló lenyomatait földrészekkel odébb idegenek bámulják, miközben esznek, alszanak, szeretkeznek. Pornófilmet nézni egyrészt fogyasztási szokás, másrészt droggal élés: amely jobban hat a személyiségre, mint az enyhe hasis, vagy a korlátozott mennyiségben fogyasztott cigaretta. A pornográfia kísértése: a párbeszéd megcsúfolása és imitálása, a dialógus felvillantása és aláhullása a semmibe – a természet közönyébe.

A pornófilmről írván az alábbiakban el kell tekintenünk a nagy művészettörténeti klasszifikációktól, a stílusáramlatok orientáló lehetőségeitől, a szerepértékelemzés, a személyiségek utalásának kategóriáitól – mindattól, amit a filmek értelmezésekor egyébként használhatunk. Nem érdemes s tisztességtelen is lenne itt felidézni az erotikus filmek nagy példáit, ezekben színészek játszanak – védett és ismert emberek. A pornófilmekben nagyrészt viszont névtelen emberek láthatóak – avagy álnéven futnak – s végzik azt munkaként, amit a színészek a szó szoros értelmében eljátszanak.

Természetesen hatalmas különbségek vannak a pornófilmek között. S csak végső soron ugyan, de mégis igaz, hogy mindegyikben „ugyanarról” van szó – ami egyébként a filmek nagy részére is igaz, függetlenül a pornográfiától. Hatalmas különbségek vannak a látványt illetően: hiszen vannak alkotások, amelyek jórészt kielégítetlenül hagyják a sóvárgó nézőt, hiszen nem mutatnak be folyamatosan mindent, de ezek száma csekélyebb, hiszen mindez már nem motivált, s nem profitképes. Igen nagy különbséget jelenthetnek persze a szakértelemre, illetve – ami ebben az esetben ugyanaz – élvezetre a fogyasztásban szert tévő számára a filmek szereplői. Persze a szegényebb, gyorsan készített „házilagos kivitelezésű” filmeken rossz alakú, elgyötörtebb arcú munkások vannak, míg a drágább készítésű munkákon jobb alakú, fiatalabb testek tárják elénk az utcákon egyébként eltakart részeiket. Ezek azonban, akármilyen feltűnő különbségek legyenek is, mégsem feledtetik azt az egyetlen vonatkozást, ami minden egyes pornográf alkotást jellemez: az öröm hiányát, a mesterséggé tett közösülés látványának időről időre döbbenetes ürességét. Minderre utalhatnak persze jelek is. Különösen elszomorító, amikor a jókedvet mímelő rabszolgák közül a hímneműek már csak nagy nehézséggel produkálják az erekció közösüléshez kellő fokát: s ekkor mindaz, ami az életben az elfáradt szerető újralelkesítésének fizikai eszköze: itt, ezeken a filmeken nógatássá, a munkavégzésre való kínos felszólítássá lesz. A közösülésből másodpercek alatt nemegyszer kínos jelenet lesz: a munkás „csütörtököt mond” – a jelenetet lehet újravenni. Amint az sem feledhető – amire, figyelembe véve a női orgazmus természetét, a filmek hangcsíkja is utal –, hogy ezekben a helyzetekben a női munkások szerepe a folyamatos, állandó öröm agresszív hangsúlyozására, látványának imitálására korlátozódik – azaz nézőjük kedvéért, a film jelenlétéért, miközben teszik, amit tesznek, azt kell eljátszaniuk, amit valaha a prostituáltak csupán egy-egy vendég számára mutattak be. Nem nagyon lehet, s nem is érdemes különbséget tenni aközött, hogy a nők vagy a férfiak kerülnek megalázóbb, vagy épp nevetségesebb helyzetbe ezeken a filmeken. Hiszen – s ebben igaza van minden feministának – a nők a kiszolgáltatott, szolgálatkész, gyakorlatilag nem embernek tekintett alanyt jelenítik meg: a szó szoros értelmében, hiszen nem is bánnak emberként velük, miközben azt játsszák, ami a legtávolabb áll e viszonytól: a folyamatos örömöt. Ám a férfiak a hódító hímet mutatják be, játsszák el, a matracok királyait – miközben a filmen látott gőg még nevetségesebb: lévén ők éppolyan bérmunkások, rabszolgák, mint ellenkező nemű partnereik.

A nemek kölcsönös megalázottságának kialakításában persze fontos szerepe van a szereplők számának is. A pornófilmekben igen ritkán szeretkeznek ketten: ahogyan gyakrabban talán az életben. A nemek, illetve a résztvevők száma állandóan változhat – amint változik is; mintha arra utalna mindez, hogy a tévé előtt amúgy is ül valaki, tehát a pornófilm szereplői világosan utalnak arra, hogy nem is érdemes a négyszemközt maradottak helyzetét eljátszani.

Igen csábító lenne a pornófilmet a leselkedés maximumaként értelmeznünk, azonban ennél többről van szó. Ugyan a pornófilmben gyakran visszautalnak a kulcslyuk szimbólumára, de a gyakorlat mégis más. A pornófilm ugyanis mindig többet mutat be, így mást, mint azt, amit az életben sejthetünk: a pornófilm a nézőjét mindenképp ki kell, hogy szolgálja, ezért olyan kameraállásokat, nagyításokat, lassításokat választ, úgy vágja a filmet, ahogyan az élő ember csak ritkán – ad absurdum – találkozhat saját testével. És épp ez a „többlet” a pornófilm lényege, ajándéka és ígérete: a természetesnél, ha lehet, jóval nagyobb hím nemiszervek, a tévéképernyő egészén villódzó klitoriszok, az arcok, melyek az örömérzést hivatottak visszaadni – s mindez végtelenszer nagyítva, ismételve: hiszen drámai lehetősége a pornónak semmi más nincs, minthogy folyamatosan önmagát múlja felül. Azaz: még élesebben mutat mindent, még ravaszabbul fényképez, még nagyobbra nagyít. Azaz a pornófilm ezért nem lehet rövid, ezért nem lehet elég egy közösülés talán két ember között: lévén a lényeg az ismétlődés pokoli varázsában áll, ami feledtetheti a nézővel a kívülállást, s a látványban való elmerülést végülis nem a kirekesztettség motívumával zárja, hanem a részvétel folyamatos jelenével oldja fel.

Vitathatatlan tény, hogy a pornófilmnek nagy része hímsoviniszta – a férfiak számára készült alkotásokról van szó. Mindez független attól, hogy férfiak készítik-e: úgy gondolom, hogy itt nem a nemi szerepek örökérvényű továbbéléséről, hanem a piaci igények kiszolgálásának következményéről van szó. A hímsovinizmusra, a férfiöntudat kereskedelmi igényére, s annak kiszolgálására igen sok jel mutat a filmeken.

A pornófilmben ugyanis mindig világosan láthatónak kell lennie az aktus végének, félreérthetetlen kell, hogy legyen a néző számára a csúcspont, az „eredmény”. Épp ezért jelenik meg újra és újra a spermium, a férfiúi hatóerő vizuális bizonyítéka. Ezért van az, hogy a kilövellt spermium íve: fontos motívuma ezeknek az alkotásoknak, hiszen ebben a pillanatban épp a férfi uralmának, a hatóképességnek vagyunk a tanúi – közli velünk újra és újra a pornófilm. (Nem véletlen talán, hogy a világ urai közé számító Forma I-bajnokok miért locsolják pezsgővel a közönséget egy-egy győzelem után, íme a diadalmas ejakuláció, amely megtermékenyíti a világot.)

A spermium főszereplővé változtatásának két aspektusára kell még utalnunk. Egyrészt a mitologikus utalásra, amely túlmutat a pornófilmen magán, azaz a magvető ősi gesztusára, a megtermékenyítő anyag iránti áhítatra, amelyet a pornó folyton megidéz, kihasznál és üzletté téve kiüresít. Másrészt viszont arra a különösen elgondolkoztató gesztusra, ahogy az emberi, női arc, illetve a felláció nyomán távozó spermium nemegyszer a filmeken egymással kapcsolatba kerül. Az a tény, hogy a spermium az arcon a másik ember megalázásának, uralkodásának gesztusaként tűnik fel e filmeken, mindennél többet árul el arról a vélt fogyasztói rétegről, illetve annak szokásairól, amelyet a filmkészítők megrendelőként elképzelnek.

Azaz a pornófilm nagymértékben újratermeli, sőt eleve felnagyítja a férfi-női szexuális viszonyok feudális tartományát, a kiszolgáltatottságot, az egyenlőtlenséget – tehát mindazt, ami egyébként a lehető legtávolabb állt a szexuális forradalomtól. Azt az értékrendet, amely valóban létezik, a pornófilm tovább igazolja, nagymértékben biztosítja nézőjét arról: igaza van. Épp ennek az attitűdnek érdekes adaléka a francia Michel Jean által készített film két jelenete, melyet talán érdemes itt felidéznünk. A főhős, aki legkülönbözőbb értelmiségi foglalkozásokat játssza (!), e filmben álmodik, s álmának mi is tanúi vagyunk. E képeken a Férfi az égbe tart, ködös elúszó képeken sétál fel a mennyországba. A felhők felett, túl téren és időn különös „oltár” elé lép, levetvén selyemköntösét, immár merev nemiszervével állva nézője elé. Jobbról és balról két nő hajol előre: ám mindössze mezítelen nemiszervük, a combjaik láthatók hátulról: deréktól előre alakúkat a köd lepi el, hasonlóan a ligeti fényképészek bódéihoz – csakhogy itt minden „hátulról” látható. Az oltár teljességét a két női torzó feletti két-két női mell egészíti ki, s teljesíti be: imigyen lészen egy férfinak négy ismeretlen nővel dolga. A férfiúi uralkodás maximumát játszó személy akaratán kívül a Modern idők kétségbeesett Chaplinjét idézi, a megvadult gépsorral szemben tehetetlenül maradó magányos embert. Ám ez a film mégiscsak teljes őszinteséget tanúsít a tekintetben, hogy mit jelent hőse számára nőnek lenni, s egyben arra is rámutat, hogy gyakran mit jelent a polgári társadalomban nőnek lenni. Megalázottságot és kisebbséget.

A folyamatos jelenben való többesszám vágyát ugyancsak jól példázza Jean Michel filmjének másik jelenete. Emitt a férfi, míg élvezi a felláció minden gyönyörét, tévén egy másik pár ugyancsak hasonló testhelyzetben végrehajtott fellációját nézi – íme újabb adalék ahhoz, hogy mint használja fel a pornó az elektronikus ismétlés, a képi visszatükrözés eme formáit. Azaz pornófilmtől mi sem áll távolabb valójában, mint az, amit hirdet magáról: a szabad szerelem gátlástalanságának felszabadult öröme. Ehelyett a felszabadult fogyasztókkal találkozhatunk, akik felszabadult örömmel veszik igénybe a végtelen piac újabb kínálatát, a társadalom jólétének bizonyítékait, a Mercedesnél édesebb ékszert: a nőket. (Érdemes egyszer végiggondolni, hogy a pornófilmek hány százalékában közösülnek Mercedesben, eme kiemelten sznob autóban.)

A pornó tehát, amely ígér, valójában sötét és sivár valóságra mutat rá, arra, amely létrehívta ezt a fogyasztói igényt, s életben tartja azt. Az emberek a posztindusztriális atomtársadalomban sem lettek szabadok, általában nem vezetik életüket, hanem elviselik azt, viszonyaikat nem választják, hanem eleve – lakóterükkel, adottságként – kapják. Mintha ott rémlene a sötétben az a „néma többség”, amely elképzelhető, hogy csak akkor láthat orgazmust, ha a videón nézi, a szabad szerelemről pedig mindössze a piaci kínálat eme szabályozott formája révén értesülhet. Nos akkor, amikor a pornóra vetettük tekintetünket, ki tudja, nem Pandora szelencéje pattant-e fel, s nem az látható-e valójában e filmeken, hogy a mezítelen és közösülő emberek milyen végtelen kiszolgáltatottak, esendőek és esetlenek.

Azt hiszem, azon a napon, amikor a pornófilmet a múzeumok és a filmtörténeti archívumok mélyéről kell előásniuk a korszak mentalitástörténetét kutatóknak, azon a napon a szexuális szabadságnál többet is kivívtunk magunknak.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1988/09 18-23. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4945

Cikk értékelése:

szavazat: 1331 átlag: 5.44