A filmforgalmazás jövőjérőlA monopólium vége?Sipos Júlia
„Xenosz: Annak idején, régen, mindenhol és mindenkor a Tervhez szóltak az ódák, hümnoszok, most pedig a Piacról szavalnak a rétorok és zengnek a kórusok. Olykor mások, de gyakran ugyanazok ajkáról s ugyanolyan hévvel.”
(Schmidt Ádám: Dialogosz a tervről és a piacról öt jelenetben című művéből)
Az év elején a filmszakma átalakításának újabb lépéseként az eddigi területileg behatárolt jogkörű moziüzemi vállalatok kérhették az országos filmforgalmazás jogát a Művelődési Minisztériumtól. A filmszakma gazdaságilag átrendeződött: a moziüzemi vállalatok eddig úgynevezett központi árkiegészítést kaptak, vagyis egy évre meghatározta a főhatóság, mennyi dotációt biztosít működésükhöz.
Ez január 1-től megszűnt, ezentúl a dotáció nem a vállalatnak jár automatikusan, hanem egy-egy film forgalmazásához kapják. Mégpedig a művészi, politikai szempontból kiemelkedő, színvonalas alkotások részesülnek e dotációból olyan arányban, ahogy egy-egy mozi vállalkozik a vetítésükre.
Minthogy az állami támogatás évről évre csökken, minthogy egy tízmilliós országban a filmforgalmazás nem lehet gazdaságos, minthogy lényeges kultúrpolitikai kötelezettségek terhelik a filmszakmát, továbbá különböző vállalati és egyéni érdekeltségek ütköznek egymással, természetes, hogy ezekről a kérdésekről az érintettek sokféleképpen gondolkodnak. A szerkesztőség célja semmiképpen nem egy „kerekasztalvita” szimulálása volt, pusztán a kérdéskör árnyaltságának bemutatására törekedhettünk. Arra, hogy ismét beleláthassunk egy furcsa és többrétegű helyzetbe, amely az elmúlt évtizedek ellentmondásos, torz gazdasági-politikai-kultúrpolitikai intézkedéseinek nyomán alakult ki, és amelyen egyáltalán nem lehet „egyedül üdvözítő igazságok” mentén változtatni.
Lugossy László, a Magyar Filmes Televízióművészek Szövetségének főtitkára
– Ön szerint valójában mit jelentett a filmforgalmazásban a monopol helyzet?
– Ezt messzebbről kell kezdeni, hiszen különféle monopóliumok egymásra épüléséről van szó. Magyarországon a filmforgalmazó és a mozitulajdonos valamikor egy országos szervezet volt, de később, a tanácsrendszer következményeként, szétvált, lett egyetlen központi kölcsönző és forgalmazó vállalat, a mai MOKÉP és lett 19 önálló megyei, illetve egy fővárosi moziüzemi vállalat. Az egyiknek volt filmje, s mozija nem, a másiknak mozija volt, de filmje nem. Tehát a filmet illetően monopolhelyzetbe került a forgalmazó, a mozit illetően viszont a megyei moziüzemi vállalatok, hiszen hiába volt belőlük húsz, egy megyében csak egy volt. Vagyis: decentralizálták a monopolhelyzetet. A vetítőhelynek nem volt vetélytársa az adott településen, kialakult az úgynevezett „egy település – egy mozi” struktúra. A forgalmazói monopólium most lassan bár, de oldódik, ám az elavult mozipark változatlanul monopol elven működik. Ez a lerobbant szerkezet a sztálini kulturális koncepció szerint alakult így, amelynek az volt az ideológiai igazolása, hogy „mi tudjuk, hogy mi az érték, és majd megmondjuk nektek, hogy mit kell néznetek”. Ennek az elvnek megfelelően központilag meg tudjuk határozni, hogy hány kópia készüljön egy filmből, mikor, melyik városba, mennyit küldjünk, sőt, ennek az ideológiai-kulturális tervgazdálkodásnak megfelelően azt is meg tudjuk tervezni, hogy milyen filmet, hányan nézzenek. Kell egy kiinduló „bázis”, amihez igazodni lehet; vagyis, ami tavaly volt.
Ez a tervutasításos sztálinista szisztéma éppúgy talált ösztönzőket céljai eléréséhez, mint ahogy a gazdaság területén.
A jegyárak pedig a mai napig is a „szigorúan ellenőrzött” árak közé tartoznak. Az államszocializmus redisztribuciós rendszerén belül állami dotációra épített filmforgalmazás eleve veszteségre tervezett. Ez hihetetlen anomáliákat szült, egyre jobban elszabadult a többi ár: a mozi büféjében már többe került a kávé, mint a másfél órás filmélményre váltott belépőjegy.
Az, hogy ez így nem működik, régóta nyilvánvaló, de sokáig csak reformoknak nevezett toldozgatások-foldozgatások történtek. A Filmművész Szövetség a 70-es évek közepén kétkötetes „átvilágítást” adott közre szakmai konzultáció céljára a filmforgalmazásról, az volt a címe, hogy A monopolisztikus séma.
– Ezek a „részreformok” mennyiben próbáltak alkalmazkodni a változó időkhöz?
– Először is a nézőszámcsökkenéssel kellett szembenézni. 1987-re 54 és félmillióra csökkent a valamikori száz milliós nézőszám. De kell-e ezen síránkozni? Hiszen Magyarországon egy statisztikai átlagember 5 és félszer megy moziba egy évben, és ez összehasonlítva nagyon magas. A nyugat-európai országokban ez átlagosan 2-3. Nálunk viszont beindult a statisztikahamisítás, fantom-nézőket „ültettek be” bizonyos filmekre, másrészt valósággal bekényszerítették őket a moziba, úgynevezett szervezéssel, elsősorban az iskolás gyerekeket – nekik nem való filmekre, amelyeket nem értettek, és amelyektől egy életre elment a kedvük. Például az egyébként kitűnő, de felnőtteknek szóló szovjet filmektől, amelyekre a november 7-i ünnepségeken bekényszerítették a kisiskolásokat. Eközben elsatnyult a reklám, hiszen mi szükség van rá, ha anélkül is megy a diák meg a kiskatona moziba.
Ráadásul a filmforgalmazás olyan kötelezettségeket vállalt magára, amelyeket már rég át kellett volna másnak vállalnia, elsősorban a televíziónak. Az egyik az úgynevezett ellátási kötelezettség, elsősorban a falusi lakosság számára. Ebből a hajdan népnevelő misszióból oda jutottunk, hogy egyesek szerint már önmagában érték, ha egy szatmári moziban bármilyen filmet vetítünk. A másik ilyen „kötelezettség” a magyar filmek, illetve a szocialista országok filmjeinek terjesztése, amelyből a Magyar Televízió édeskeveset vállalt fel. Születésétől kezdve a könnyebb ellenállás felé haladva műsorrendjét túlsúlyosan a szórakoztató, kikapcsoló filmekből állította össze, ezáltal még nehezebbé vált a másfajta filmek sorsa a moziban. Ugyanis a tévével nem az a probléma, hogy elvonja a mozitól a nézőket, hanem hogy hogyan „adja vissza” őket. Mit alakított át az értékrendben? Egy biztos: az értékes filmek egyre idegenebbek a filmforgalmazásban, és ez nem kis mértékben a televízió műsorpolitikájának „köszönhető.”
– Térjünk vissza a filmforgalmazáshoz. Tehát a jegybevétel mellett most is állami dotációra van szükség.
– Igen. Az egész szervezet továbbra is „veszteségre tervezett”. Bizonyos részein képződhetnek ugyan nyereségek, az egészben viszont nem. De ne is mentsük fel az államot, a költségvetést az alól a nyíltan vállalt kötelezettsége alól, hogy a kultúrálódást támogassa. Mégpedig nem holmi jótékony felindulásból, hiszen éppen ilyen célokra fogja vissza a munkabérek nem csekély hányadát. A kérdés az, hogy mit, milyen arányban és milyen hatékonysággal támogat.
A másik változat az lenne, hogy áthárítanánk a terheket a néző zsebére, de tudjuk, hogy az állampolgárra, mint fogyasztóra már sok minden áthárul és sokan kutatnak a zsebében...
A másik nagy probléma az, hogy nem tudjuk, mi mennyibe kerül! Részletezett működési költségszámításokra lenne szükség, mert például az nem igazít el bennünket, ha azt mondjuk, hogy van az országban egy autópark, amelynek az átlagos benzinfogyasztása, mondjuk, 18 liter. Annyit tudok, hogy ez nagyon sok, de ahhoz, hogy változtatni tudjak, tudnom kell, hogy hány 6 literes fogyasztású van, és hány 50 literes, szóval mit állítsak le?!
– Milyen lényeges változások történtek a legutóbbi időben?
– A moziknál lényeges változás, hogy az elmúlt időszakhoz képest az állami dotációt nem automatikusan kapják, úgymond, működési költségek fedezésére, hanem amennyire csak lehet, az értékterjesztéshez kötötten. (Persze más kérdés, hogy ki mondja meg, mi az érték.) Itt helyes arányt kellett találni ugyanis, amíg a dotáció nagy része az értékekhez kötődik, addig a működőképesség fenntartása sem lehet utolsó szempont. Tehát az automatikus működési támogatásból az érték-támogatás felé mozdult el a rendszer. A másik fontos változás, hogy a rendelkezésre álló támogatási összeget nem kizárólag a moziüzemi vállalat kapja, hanem a forgalmazók is. Tudniillik az ezidáig egyetlen forgalmazó, a MOKÉP, nem kap közvetlen dotációt, hanem a jegybevétel százalékában számolva kölcsöndij formájában részesül az egészében véve dotált rendszer „bevételeiből”. 1987 nyarán megtörtént a filmgyártás decentralizálása, és a stúdióvállalatok saját filmjeik forgalmazására forgalmazói jogot kaptak. Ez a jogosítvány önmagában nem sokat ér, hiszen a forgalmazásnak költségei vannak: propaganda, kópiakészítés, tárolás, szállítás, feliratozás stb. Miután a magyar játékfilmek a nemzeti filmgyártás részeként a támogatandó kategóriában szerepelnek, aki ezek forgalmazását vállalja, hozzá kell jusson az állami dotáció egy részéhez. Ezt szolgálja, hogy az összállami dotációból elkülönítettek egy részt, amelyet megpályázhatnak a forgalmazók. Tehát megjelenhetnek az alternatív forgalmazók.
– Kik lehetnek ezek?
– A MOKÉP és a stúdióvállalatok mellett egyes moziüzemi vállalatok is megjelentek önálló forgalmazókként. Aztán a Filmklub Szövetség, amelyik elhivatásánál fogva is alternatív műsort kínálhat a legfogékonyabb közönség számára. Kiderült, hogy egyetlen centrum értékrendje, ha az bármilyen jó lenne is, az értékek egyre gyorsabb differenciálódása közben alkalmatlan arra, hogy a műsorkínálatot egymaga meghatározza.
– A kérdés az, hogy az alternatív filmforgalmazók miben fognak versenyezni, értékterjesztésben vagy nyereségre törekvésben...
– Ez a legaggasztóbb kérdés, amely attól függ, hogy milyen helyzetben vannak... Mert a mozipark lényegében nem változott! A fővárosban még könnyebben meg lehet oldani, hogy bizonyos mozikat bizonyos film típusokhoz „rendelnek”, de ahol csak egy mozi van? És hát az egész mozipark gazdasági sorsa párszáz jól működő moziban dől el. Nagyon szűk a versenypálya. Mindenesetre a kulcskérdés maga a mozi és a mozis.
– Itt megint az értékkijelölés kérdése vetődik fel... Mit érdemes dotálni?...
– Erről nagyon sok vita folyt, többek között a Filmterjesztési Tanácsnak abban a bizottságában, amelyik az állami dotáció elosztásának a lehetséges szempontjait elemezte. Mit tekintsünk értéknek? Szerintem az érték: a műsorarány. Az embernek többféle vitaminra van szüksége, de külön nem tartom értéknek azt, hogy ehhez vagy ahhoz a vitaminhoz hozzájutok, hanem ezek aránya a fontos, mert ha az megbillen, akkor érzi meg az egészségem. Miután nem zárhatjuk ki a piac nyomását és az életszínvonal biztosra vehető hanyatlását, egy bizonyos egészséges arány megőrzését önmagában értéknek tekinteném. Tudom, hogy ez nem valami offenzív értékpolitika, de látva az értékes filmek, főleg a magyar filmek egyre aggasztóbb helyzetét a mozikban, én már azt is díjaznám, ha a földcsuszamlást meg tudnánk akadályozni. Ezt műsorarányban lehetne mérni, de nem mennyiségben, hanem minőségben. És itt eljutunk a szocialista országok filmjeihez, ahol hagyományosan mennyiségben mértük a műsorpolitika arányait. Pedig változtatni kell: inkább kevesebbet, de jobbat. Itt persze misztikus ellenérvekkel találkozunk, hogy egy nagyarányú elmozdulás káros politikai megítéléssel jár! De hát láttunk már ilyet, az erre való hivatkozás állította meg a 60-as évek magyarországi reformját. A másik a viszonosságra való hivatkozás, ami úgy szól: „hogyha mi sem, akkor ők sem...” De ez az érv is sántít, mert mi a szocialista országokban készült filmeknek az értékes részét igenis bemutattuk, partnereink viszont a legjobb magyar filmeket legtöbbször át sem veszik.
– A másik lényeges kérdés, hogy kiket támogat ez a bizonyos dotáció..., vagyis: mit érez ebből a néző?
– A néző, mint egyszemélyes fogyasztó, csak a jegyárban kap támogatást, de ha például egy közösséget (például egy filmklubot) lehetne támogatni, amely alternatív értékmeghatározó központ, ha ők is megpályázhatnák, hogy például speciális filmtörténeti sorozatot vetítenek, és diktálhatnák a feltételeket, ha lenne rá pénzük, az lenne az igazi támogatás.
– Akkor kérdés, hogy kell-e egyáltalán moziüzemi vállalat?...
– Kérdés, hogy ennyi kell-e, és ilyenek kellenek-e. Szerintem nem, de a legnagyobb hiba most az volna, ha valaki központilag megtervezné, hogy mi kell... Az egyetlen megoldás, hogy olyan pályákat és feltételeket kell kialakítani, hogy pluralizálódjon a szervezet, a dotáció elosztása, az értékmeghatározó központok, hogy magára a rendszerre természetes módon kezdjenek hatni azok az erők, nyomások, igények – a társadalom és nemcsak a piac – amelyek ezt a föntről való „nézitek, amit mutatok” szervezetet átalakulásra kényszeríthetik. Ez csak folyamat lehet, és ez már megindult. Én nem vagyok nyugodt, hogy milyen irányban megy, mert túlságosan erős a piac nyomása, de a régi eszközökkel ezt feltartóztatni nem lehet.
– Milyen módon lehet a gyártásba visszaáramoltatni a pénzt?
– A gyártásba eddig kétféle módon áramlott vissza a pénz. Az egyik a MOKÉP támogatása volt a magyar filmgyártás számára, tehát a jegybevételből kölcsöndíjon keresztül akkumulált eredményből a magyar filmgyártáshoz a MOKÉP hozzájárult. Ezek filmre szólóak voltak, de nem jelentéktelenek. A második lépés volt a filmforgalmazásból ‘87-ben egy összegben 70 millió forint kivonása és átcsoportosítása, amit arra való hivatkozással tett meg a művelődési kormányzat, hogy a filmforgalmazási rendszerben ilyen nagyságrendben egész bizonyosan jelen van a „kommersz” támogatása is. Ez önmagában valamelyest enyhítette a gyártás nehéz helyzetét, és bizonyos fokig kikényszerítette a filmforgalmazásban maradt állami dotáció újraelosztását is, ami ezzel párhuzamosan történt. Itt az a nagy kérdés, hogy a gyártás és a forgalmazás között létezhet-e valódi gazdasági kapcsolat. Erre sem lehet leegyszerűsített választ adni. Szerintem egy-egy akciónál lehet közvetlen összekapcsolást teremteni, de egy „veszteségre tervezett” rendszer alapjaként nemigen tudom elképzelni.
Mindenesetre a magyar filmgyártásnak is létkérdése a filmforgalmazási szerkezetének átalakulása – nem átalakítása. Most ennek a folyamatnak az elején tartunk, de máris a kínkeserveit nyögjük.
Gombár József, a MOKÉP igazgatója
– Ön szerint milyen előnyökkel, illetve hátrányokkal jár a MOKÉP számára ez az új forgalmazási gyakorlat?
– Úgy gondolom, önmagában erről a kérdésről nem érdemes beszélni. A Lényeg ugyanis nem a MOKÉP helyzetének ilyen vagy olyan változása, hanem az egész magyar filmélet, annak esélyei a további működésre, drámaibban fogalmazva: a létezésre. Ehhez azonban egy kicsit távolabbról kell elindulni.
Az államosítást követő időszakban, tehát a negyvenes, ötvenes évek fordulóján alakult ki a magyar filmszakma szervezete, amely lényegében megegyezett az egész magyar gazdaság konstrukciójával: szigorúan centralizált irányítás alatt működő, egymás mellé helyezett monopóliumok rendszerére épült. Monopol állami szervezet lett a mozihálózat, a filmforgalmazás, a filmgyártás, a laboratórium, a külkereskedelem, és így tovább. Bár belső szerkezetében, pontosabban ennek részleteiben az idők során több alkalommal módosult, lényegében mindmáig nem változott. Ez a struktúra – mint életünk más területein is bekövetkezett – érdemben nem volt képes reagálni a körülmények változásaira, s ez súlyos működési zavarokhoz vezetett. Ezeket – már hosszú idő óta – csak protekcionális beavatkozásokkal lehetett így-úgy elhárítani, vagy inkább csak elleplezni.
A reform, mint jelszó és óhaj, természetesen a filmszakmában is jelentkezett. Viták zajlanak róla évek óta, tervek, elképzelések is születtek, de ezek egyike sem bizonyult alkalmasnak arra, hogy valamiféle konszenzust hozzanak létre, hogy az átalakítás folyamata valóban megkezdődjék. Történtek persze bizonyos intézkedések, amelyek „reform lépéseknek” neveztettek, például felbontották a MAFILM konglomerátumát, különválasztva a játék-, illetve a rövidfilmgyártást és létrehozták az önálló kisvállalkozásoknak kinevezett stúdióvállalatokat. De ne feledjük, hogy majd két évtizeden keresztül, egészen a hatvanas évek közepéig a filmgyártás e két területe külön vállalat formájában létezett, korábban MAFILM és HDF, utóbb Hunnia és Budapest néven. És a hetvenes évek elején már léteztek az önálló stúdióvállalatok is, igaz, számukat akkor a központi irányítás – semmibe véve a szakma határozott kívánságát – csak kettőben állapította meg. E változások tehát – önmagukban – aligha nevezhetők „új idők új dalainak”, ha valódi önállóságukhoz nem teremtődtek meg a szükséges feltételek. Márpedig a központi finanszírozás paternalista, mindenféle beavatkozást lehetővé tevő rendszere lényegi változások nélkül fennmaradt.
– Tehát ön szerint ez a forgalmazási verseny is csak „kváziverseny”?
– A forgalmazásban a közelmúltban hozott intézkedéseknek nincs az elmondottakhoz hasonló előképe. A forgalmazási jogok kiterjesztése – formálisan valóban újdonság. De ezzel történt-e tényleges előrelépés egy valódi reform irányába? Először nézzük meg a körülményeket, feltételeket. A filmterjesztés „piaca” – a mozi. Itt jelenik meg a nézők érdeklődése a filmek iránt – a megváltott belépőjegyek formájában. Ezekből a bevételekből kell fedezni a fenntartást, vagyis az üzemeltetést, a filmbeszerzést, és a többi járulékos kiadásokat (például kópiakészítés, reklám stb.). A magyar mozihálózat azonban nem ilyen piaci struktúraként alakult. Az ötvenes évek elején egy voluntarista kultúrpolitikai koncepció meghirdette a „mozit minden lakott településen” jelszavát. És e kampány sikeres végrehajtása érdekében létrejött egy teljesen torz, monstruózus mozihálózat, amely mintegy négy és félezer vetítőhelyiséget jelentett az országban. Ám ezek többsége már létrejötte pillanatában sem felelt meg a minimális technikai és kényelmi követelményeknek, s az idővel e feltételek csak romlottak. Ráadásul ez a telepítés nem a valóságos mozibajárási igények mentén ment végbe, hiszen mozit kaptak két-háromszáz lakosú települések, ugyanakkor a városi létesítések minimálisak maradtak, sokezres lakótelepeken nem épültek filmszínházak. Sőt, a fővárosban, ahol pedig a mozibajárás gyakorisága a legnagyobb volt – a háború előttihez képest felére csökkent a mozik száma. Erre a monstruózus hálózatra épült rá, a kornak megfelelően húsz – területi elv alapján szerveződött – „közép-irányító”-szervezet, a moziüzemi vállalatok hálózata. Amíg a mozi megőrizte kizárólagosságát, s betöltötte az egyetlen tömeges és olcsó szórakozási intézmény szerepét, az elképzelés funkcionálni látszott. Hiszen a mozik számának növekedésével szinte arányosan nőtt a jegyvásárlók száma is – 1950 és 60 között majd százmillióval. Nem lett volna nehéz már akkor sem előre látni a körülmények elkerülhetetlen megváltozását. 1960-at követően azonban már a statisztikák is kellően figyelmeztettek erre. A nézőszám rohamosan esni kezdett, s természetesen ez elsősorban a versenyképtelen vetítőhelyeket érintette. Ám a struktúra mit sem változott, egy súlyos eróziós folyamat indult meg. A mozik száma előbb csak lassan, majd igen tempósan csökkenni kezdett, anélkül azonban, hogy ennek gazdasági-szervezeti következményeit tudatosan figyelembe vették volna. Mára a mozik száma már két és félezer alá esett, de a struktúra teljes torzultsága még markánsabb lett. 1987-es adatok tükrében ez azt jelenti, hogy a működő hálózat alig négy százaléka – mintegy száz mozi – adja a teljes éves nézőszám több mint negyven százalékát, a bevételnek pedig közel hatvan százalékát, az összes előadás valamivel több, mint 20 százalékát teljesítette.
A mintegy másfélezres keskenymozi-hálózat – tehát a mozipark majd kétharmada, a nézőszámnak mintegy hatodrészét, a bevételnek azonban már kevesebb mint egy tizenkettedét hozta az összelőadásszám harminc százalékával. Természetes következménye mindennek, hogy a mozihálózat egésze ily módon már az önfenntartásra sem képes és hosszú ideje jelentős költségvetési támogatásra szorul. (Az elmúlt évben félmilliárdos dotációra szorult, hogy működését fenntarthassa!) A torz mozihálózat, a rátelepült, költségigényes irányítóapparátus és a központi támogatással együttjáró permanens központi beavatkozás – amely állandóan modifikált „szempontjaival” egyenesen kikényszeríti a különböző manipulációkat mind a nézőszám alakításában, mind pedig a bevétel csoportosításában – együttesen aligha nevezhető olyan piaci környezetnek, amelyben valamiféle forgalmazási verseny kialakulhatna.
– Úgy véli tehát, hogy a forgalmazó vállalatok központi intézkedéssel létrehozott többszörözése nem nevezhető valóságos reformlépésnek?
– Úgy hiszem, olyan ez, mintha egy régi típusú, lerobbant óraszerkezetbe az eddigi egy helyett most három hajszálrugót próbálnánk beépíteni. Ettől a konstrukció aligha lesz modernebb, ugyanis azzal a mozihálózattal, amely nem tekinthető semmilyen értelemben piacnak, nincs értelme versenyhelyzetet szimulálni. Ezzel a struktúrával az egykezi forgalmazás a kompatibilis. Itt ugyanis a forgalmazónak nincs módja befolyásolni a játszási rendet, semmilyen megállapodás nem kötelezi a mozikat a filmek műsoron tartására vagy levételére – nemigen lehet másról beszélni, mint elosztásról. Ebben az esetben viszont az egy helyre befutó kölcsöndij – amelynek túlnyomó részét alig néhány úgynevezett sikerfilm szolgáltatja – fedezetül szolgál a veszteséges feladatok ellátására. így például a magyar filmek összetett támogatására, amely a gyártási hozzájáruláson vagy megváltási díjon túl biztosítja a szükséges kópiamennyiséget – és az igen költséges reklámra. De ebből futja évente 30-40 olyan film megvásárlására is, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a világ filmművészete iránt érdeklődő közönséget is kiszolgálhassuk. Persze ezt a munkánkat éri a legtöbb kritika, de itt az ízlések és felfogások is vitatkoznak egymással. Az átvételt pedig mennyiségileg aligha lehetne bővíteni, nemcsak anyagi lehetőségeink, hanem a szűk érdeklődő réteg és a mozik száma is korlátozó. S persze ebből kell fedezni azt a ráfizetést is, amely a baráti országokból kvázi kvótaszerűen átveendő filmekből származik. S mindezt elláthatja, annak ellenére, hogy nyereségét központi intézkedéssel már korábban ugyancsak megcsapolták. Ez a bevétel abból a kölcsöndíjból származik, amelyet a mozi a pénztári jegybevételből – annak a kulturális járulék tavaly több mint százmilliós elvonása után – fizetnek. A már említett félmilliárdos támogatásból, amelyet a moziüzemi vállalatok kapnak, a forgalmazás közvetett formában sem részesül.
– Mégis, milyen változásokat hozhat, illetve hozott már a forgalmazási licencia kiterjesztése?
– Az új forgalmazók eddig elsősorban a magyar filmek egy részének általuk való forgalmazására vállalkoztak. Mivel azonban ehhez nem állt rendelkezésükre saját anyagi bázis, ezért az ezzel járó költségeket – pályázat formájában – költségvetési forrásokból biztosították. (1988-ban ez az összeg 15 millió forint.) Ami pedig azt jelenti, a dotációs szisztéma – amelynek megszüntetése, de legalábbis jelentős csökkentése gazdasági programunk fontos eleme – a filmszakma olyan területén is megjelent, ahol erre eddig nem volt szükség. S mert a támogatást a központi irányítás osztja, ezzel növekszik a beavatkozás lehetősége, vagyis az éppen hogy feloldásra váró centralizáció erősödése. Azt gondolom, ez aligha nevezhető „reform-konform” törekvésnek. Ennyi idő alatt nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, de tény: a magyar film térvesztése, vagyis a jelentős nézőszámcsökkenés nem állt meg. S történik ez annak ellenére, hogy az új forgalmazók – bizonyos szempontból – eleve előnyösebb helyzetben vannak a MOKÉP-pel szemben, hiszen egyben moziüzemi vállalatok is (a Budapest Film a fővárosi, a Helikon a Zala megyei mozik felett rendelkezik), így az általuk forgalmazott filmek számára saját mozijaikban protekcionális helyzetet teremthetnek. Milyen területen alakulhatna ki verseny a forgalmazók között? Az évi bemutatási tervben szereplő filmszámot – ez évek óta száznyolcvan-kétszáz körül mozog – nem érdemes növelni, mert a rendelkezésre álló kópiamennyiség igen nagy része így is kihasználatlanul hever a raktárak polcain, lehetne persze változtatni a bemutatási terv belső arányain, de ehhez radikálisan felül kéne vizsgálni az érvényes „kultúrpolitikai” megkötéseket. De vajon növekedne-e a látogatottság az úgynevezett sikerfilmek számának növelésével? Éppen mozihálózatunk struktúrájából következően nem valószínű, viszont a közönség megoszlana a több film között, ami csak a forgalmazási költségek növekedését eredményezné. De ugyanígy kérdés, hogy a bevételi lehetőségek érdekében meddig engedhetjük lejjebb azt az ízlésmércét, amely bizony már – kényszerűen – így is elég alacsonyan van.
Végül fennáll az a veszély, hogy valódi versenytársakként a forgalmazók – mint vásárlók léphetnek fel a külpiacon, és ez, a Hungarofilmmel közösen folytatott évtizedes munkánkat torpedózná meg, amely a kapcsolatok építésével, szívós alkudozások eredményeképp eddig elfogadható szinten tudta tartani a beszerzési költségeket. Márpedig, ha a konkurálás árfelhajtóként jelentkezik, annak következményeit könnyű belátni.
– Ismét a kultúra és a piaci mechanizmusok bonyolult kapcsolatrendszeréhez értünk...
– Amit elmondtam, az a jelenleg érvényes helyzetet mérte fel, s a kép önmagában is igazolja egy gyökeres és az alapokig visszamenő reform szükségességét, de a hatóságilag elrendelt „demokratizálás” nem old meg semmit. Annál is inkább, mert a mozi helyzete alapvetően megváltozott a filmterjesztésben, hiszen a mozi legteljesebb virágzása idején is legfeljebb a lakosság 20 százaléka volt rendszeres filmnézőnek tekinthető, ma egy-egy szombat esti tévés filmbemutató akár az összlakosság felét is a készülékek elé ülteti. S bár ez a mozi korábbi hegemóniájának megszűnését is magával hozta, a nemzetközi gyakorlat szerint mindez nem jár a mozi végleges elsorvadásával. Csak épp a mozinak meg kell találnia a rugalmas alkalmazkodás módját. A szocialista állam éppen a film készítésének és terjesztésének olyan integrációját teremthetné meg, amelyben a rendelkezésre álló forrásokat a leghatékonyabb együttműködéssel használhatnánk fel. Itt nem egyszerűen egy piaci mechanizmusra való átállásra van szükség. A kultúrának mindenhol a világon szüksége van támogatásra, s teljesen mindegy, hogy ezt költségvetési forrásokból vagy alapítványok, sponzorálás útján kapja meg. (Persze, ahol ezek a források működnek, abban is benne van az állami támogatás, adókedvezményekkel, vagy más preferenciák útján.)
A kisebb lélekszámú országokban – s film szempontból ezek közé tartozik Franciaország vagy az Egyesült Királyság is – ez a támogatás valamilyen formában nélkülözhetetlen, csak épen nem mindegy, hogy mire fordul és milyen kondíciókkal. Ésszerűtlen például egy látszat status quo fenntartása érdekében pénzt fordítani egy olyan mozihálózat fenntartására, amely nem elégít ki reális igényeket. De ésszerű segíteni egy olyan struktúra kialakulását, hogy vetítési lehetőségeket teremtsünk mindenütt, ahol erre – állandó vagy akárcsak alkalmi – igény jelentkezik. Ésszerűtlen ragaszkodni elavult és költséges technikákhoz (például keskenymozi), de célszerű segíteni új módszereket (például videó-kivetítő) elterjedését. Mindez nemcsak aterjesztés, de a készítés folyamatára is érvényes. Értelmetlen pazarláshoz, az erők szétforgácsolásához vezet – és ez közvetve vagy közvetlenül a színvonalat is értinti – a filmkészítés nálunk kialakult gyakorlata, amely merev falat von a fotokémiai és elektronikus úton készülő, illetve közvetített alkotások közé. A filmkészítés és terjesztés olyan új módszereire, struktúrájára van szükség, amely felelni tud a századvégre kialakult helyzet minden kihívására. Alapos gondolkodással és gondos számításokkal lehet elndítani azt a folyamatot, – hiszen nem egyszerűen megoldható, varázspálca jellegű intézkedésekre van szükség –, amely ebbe az irányba indítja el a magyar mozgóképkultúra komplex szervezetét.
Port Ferenc, a Budapest Film igazgatója
– A filmszakma egyik pillére a film, a másik pedig a mozi, tehát nagyon sok múlik a mozi üzemeltetőjén és a közvetlen vezetőn. Önök mit vártak a mozi bérbeadásának kísérletétől?
– A filmforgalmazás és moziüzemeltetés megújításának talán legfontosabb kérdése, hogy a mozit hogyan lehetne jelenlegi kiszolgáltatott helyzetéből kiszabadítani, hogyan szerezhetnék vissza a mozisok azt a presztízst, amely korábban a filmszakmában megillette őket. A mozi a közönség és a film találkozási helye, és itt, a pénztáraknál fizetik be a nézők azt a bevételt, amely a filmforgalmazás és moziüzemeltetés meghatározó gazdálkodási alapját jelenti. Az utóbbi négy évtizedben azonban e fontos szerep betöltéséhez a mozi érdemben nem kapott sem műsorpolitikai, sem gazdálkodási mozgásteret. A mozinak a „végrehajtásra beállított szervezetben” már csak a végrehajtó szerepkör maradt, és eközben egyre inkább eltávolodott a közönségtől. Mi azt szeretnénk elérni, hogy a mozi közelebb kerüljön a nézőkhöz, ami egyrészt a filmkínálat, a kényelmi feltételek és kiszolgálási körülmények javítását, másrészt pedig a mozi műsorpolitikai és gazdálkodási lehetőségeinek bővítését feltételezi. És persze azt is, hogy a mozi tevékenységét ne külső, adminisztratív jellegű intézkedések, hanem kulturális piaci mechanizmusokhoz alkalmazkodó és művelődés-politikailag is megalapozott gazdasági szabályozók határozzák meg. Mindez elképzelhetetlen a mozik önállósodása nélkül, s ennek egyik formája néhány filmszínházunk bérbeadása. De erre a kérdésre kicsit később térjünk vissza, mivel nem ez az egyedüli, és nem is a legfontosabb üzemeltetési újdonság.
Másfél évvel ezelőtt a fővárosban általunk üzemeltetett filmszínházakat az úgynevezett gazdasági önelszámoló egységes modellre szerveztük át. A filmszínházvezetők nagyobb önállóságra kaptak lehetőséget műsorkínálatuk alakításában. Maguk dönthetnek gazdálkodási eredményeiket befolyásoló olyan alapkérdésekben, mint a jegyárak, létszámkeret, a létszámracionalizálás révén felszabaduló bértömeg felosztása, a mozgóbérkeret elosztása és egy meghatározott karbantartási, valamint propagandakeret felhasználása. Olyan eredményérdekeltséget vezettünk be, amelyben – legalábbis reményeink szerint – egészséges kompromisszum alakulhat ki az úgynevezett értékes filmek műsoron tartása és a gazdasági hatékonyság kényszere között.
– Esetleg még arra is joga lesz a Honvéd mozi vezetőjének, hogy a mozi nevét megváltoztassa?
– Én nagyon szeretném, ha ez végre megoldódna, de nemcsak rajtunk múlik. A múltkor megszámoltam, hogy ma egy ilyen névváltoztatáshoz 7 egyeztetési fázist kell végigfutni! A Honvéd mozi esetében a 6. akadályon elbotlottunk. Három hónapja kezdtük meg az újabb egyeztetési kört, amelyben más filmszínházak nevét is szeretnénk a mozi újonnan alakuló profiljához közelíteni, vagy az eredeti nevét visszaállítani.
– Ha már tavaly akkora mozgásterét kaptak a moziüzemvezetők, a bérbeadássalhogyan változik jogkörük?
– A moziüzemeltetés megújulása nem egyszerűsíthető le a filmszínházvezetők jogainak bővítésére, vagy a nagyobb mozgásteret biztosító szabályozóváltozásokra. Ezek fontos kérdések, de végül is csak keretek. A minőségi átalakuláshoz a forgalmazás által frissebb és műfajilag változatosabb filmeket kell az országba behozni és a moziüzemeltetőknek felkínálni; felkészült, korszerű ismeretekkel és készségekkel rendelkező szakembereket kell bevonni a moziüzemeltetésbe; korszerűsíteni kell a mozik műszaki-kényelmi feltételeit. Mivel a Budapest Film a mozik állagmegőrzéséhez nem rendelkezik elegendő pénzzel, és mert vállalatunknál az elmúlt évtizedekben rendkívül erős volt a kontraszelekció, kísérletként próbáltuk meg néhány mozi bérbeadását. Szándékunk az, hogy a mozik korszerűsítésére, átalakítására mozgósítsuk a vállalkozó szférában meglévő forgótőkét; behozzuk azt a kereskedői szaktudást és piachoz való alkalmazkodás képességét, amely előfeltétele annak, hogy a filmszínházak funkciója bővüljön, üzemeltetésük nyereségessé váljon.
– Milyen ez a bérbeadásos konstrukció, mitől lennének gazdaságosabbak ezek a mozik?
– Filmszínházaink sok kihasználatlan lehetőséggel rendelkeznek. Némelyek átalakíthatok többtermes mozivá, van olyan, amelyik alkalmas a mozihoz kapcsolódó kereskedelmi tevékenységre – például videókazetta árusítása és kölcsönzése, mozibutik üzemeltetése –, vagy vendéglátóipari szolgáltatásra, de van olyan is, amelynek adottságai élőműsoros előadások tartásához, vagy kiállítások, aukciók szervezéséhez a legmegfelelőbbek.
A bérbeadás konstrukciójának lényege egyébként nagyon egyszerű: a bérlet meghatározott időre, 3 vagy 5 évre szól, és a bérbevevő – a mozi adottságai szerint differenciált – havi bérleti dijat fizet számunkra. A mozi kezelője továbbra is a Budapest Film, felügyelője pedig az illetékes kerületi tanács. Így a tervezett átalakításokat vagy funkcióbővítést előzetesen velünk, illetve a kerületi tanáccsal kell a bérbevevőnek egyeztetnie. Amennyiben a moziban olyan átalakítás, vagy korszerűsítés történik, amely a bérleti viszony megszűnése után is hasznosítható, akkor ezt a bérlőnek a szerződés felbontásakor megtérítjük.
A bérlő köteles a moziban hetente az általunk meghatározott számú előadást tartani, de filmet bármelyik jogosítványnyal rendelkező forgalmazótól beszerezhet. Természetesen csak olyan filmet tűzhet műsorra, amelyik rendelkezik az MM Filmfőigazgatóság bemutatási engedélyével. Ha olyan filmet vetít, amely után az állami moziüzemeltetők támogatást kapnak, akkor bérleti díjkedvezményt biztosítunk a vállalkozónak.
– A moziüzemeltetés azért szaktudást feltételez, különösen akkor, ha vállalkozóiformában történik.
– Igen, ezért a bérbeadás előfeltétele, hogy a bérlőnek legyen moziüzemeltetői képesítése és a kiegészítő funkciók is általában képesítéshez kötöttek, azt, hogy ezek a képesítések milyen szaktudást takarnak, majd a közönség minősíti.
– A vállalat nyújt-e valamilyen szolgáltatást a bérbevevőnek?
– Igen, de nem kötelezzük ennek igénybevételére. Például a filmszállításnál, amennyiben igényli a bérbevevő, vállalatunk szerződik vele. Épp így a propagandára, a dekorációra, a kinotechnikai karbantartásra is szerződhet velünk, de a piaci viszonyoknak megfelelő áron.
– Miért, van piac? Van más lehetősége?
– Hogyne. Ha akar, filmet vagy dekorációs anyagokat szállíttathat a taxivállalattal is, vagy lehet, hogy inkább vesznek egy megfelelő gépkocsit, és a gépész délelőtt megoldja a szállítást, délután pedig vetít... A dekorációt is megrendelheti másnál, például a MAFILM-nél, de a kinotechnikai karbantartást is elvégeztetheti másokkal.
– Most tehát Önök ebben a bérbeadásos formában bíznak leginkább?
– Nem. A fő iránynak az elsőként említett gazdasági önelszámoló egységes modellt tartjuk, így kívánjuk üzemeltetni a műsorpolitikai és/vagy gazdálkodási szempontból meghatározó jelentőségű, mintegy 35-40 filmszínházunkat. Ha a mozik bérbeadásával elindított kísérlet beválik, akkor a vállalkozói formát kiterjesztjük még további 10–15 filmszínházra, és az így befolyó bevételt saját hálózatunk fejlesztésére fordítjuk. Az önelszámoló modell mellett ez év őszén indul a Felszabadulás moziban az úgynevezett autonóm munkaszervezéssel kapcsolatos kísérletünk, a Vörösmarty moziban pedig egy kulturális egyesülettel kötünk szerződést. De lehetővé tesszük, hogy más filmszakmai vállalatok is bekapcsolódjanak filmszínházaink üzemeltetésébe. Épp ezen a héten állapodtunk meg a MAFILM Mozgókép Innovációs Társulásával a Kinizsi mozi közös üzemeltetéséről.
– Ezek a változtatások feltételezik azt, hogy a Budapest Film hagyományos vállalati központját is átszervezzék...
– Pontosan. A vállalati központban azokat a részlegeket, amelyek a moziüzemeltetés kiszolgálói (dekoráció, kino-technika stb.) szintén vállalkozó részlegek között megrendelő-szolgáltató viszony alakuljon ki, és persze azért is, hogy külső piacról is hozzanak megrendeléseket.
Marx József, a Magyar Filmintézet igazgatója
– Önöket, vagyis a Magyar Filmintézetet mennyiben érintette az új forgalmazási gyakorlat?
– A Magyar Filmintézet nem jókedvéből forgalmaz, hanem mert az intézet – benne az egyik leglényegesebb egység, a filmtár – fenntartási költségeit harmadában az országos forgalmazói tevékenység és a Filmmúzeum termeli meg. A reform? Nos, a Filmmúzeum Budapest egyik legnépszerűbb mozija, ennek két oka van. Az egyik, hogy jó helyen van (furcsa módon a belvárosban kevés a mozi), a másik, hogy monopolműsorral rendelkezik, így a budapesti és az országos átlagot jóval meghaladó, 70–75 százalékos kihasználtságot érünk el. Bevétele fokozható lenne, ha megszüntetnék a műsorrend körülbelül 20 százalékát kitevő önköltség alatti előadást (ezek a nyugdíjas bérleti vetítések, amelyekkel évi 20 ezer ember mozizását finanszírozzuk), de a mi áraink egyébként is alacsonyabbak, mint például a Budapest Film mozijaiban. Az egész forgalmazási reformnak nevezett dolgot a Filmmúzeum nem érzi meg, eddig is működött, ezentúl is fog, de nyilván a műsorpolitikának is változnia kell, ahogyan a közönség igénye változik. Hacsak azt nem „érzi” meg, hogy a környéken a Budapest Filmforgalmazó Vállalat – nyilván a reform jegyében – megszüntette a délelőtti előadásokat (például Uránia, Vörösmarty).
–Arra nem gondoltak, hogy több vetítőhelyet is igénybe vehetnének?
– De, szerettük volna, és voltak is erről tárgyalások. A FÖMO-val (Budapest Film) szerettük volna közösen üzemeltetni a Tinódit, de megakadt az ügy... Egyrészt mert nagyon sokba került volna a rendbehozatala, másrészt úgy lett volna igazi filmcentrum, ha kialakítottunk volna egy klubot, csakhogy az ottani Cipőjavító Szövetkezetet a Budapest Film nem tudta a Nagymező utcából „kifúrni”. Ezenkívül – mi tudjuk kötelezni magunkat arra, hogy bizonyos filmeket csak ott mutatunk be, de a Budapest Film erre nem vállalkozott. így pedig az ügy féloldalas.
– Mi a hasznuk a forgalmazásból?
– Hasznunk elsősorban a Filmmúzeum műsorától függ, attól, hogy az általunk vásárolt film a saját mozinkban hogyan fut, hiszen a költségek bennünket terhelnek, a bevételek bennünket illetnek. A teljes joggal vásárolt filmekkel 1987-ben kísérletinek is mondható forgalmazási szisztémába kezdtünk: előadásokra és fix összegekre kötöttünk szerződést a megyei moziüzemi vállalatokkal. Tevékenységünk még csak csírája egy alternatív forgalmazásnak, hiszen ahhoz határozott arcél és megfelelő filmszám szükséges. A Filmintézet összeállított egy olyan kétszáz darabból álló listát, amelyben a filmtörténet és a kortárs filmművészet legértékesebb művei találhatóak meg, kelettől nyugatig, életművek, műfajok legjobb példái. Ezek körülbelül három év alatt fordulnának meg úgy az országban, hogy jelentős „nyomot hagynának” a mozikban. Úgy gondoltuk, hogy a 200 filmet átlagosan öt kópiával kéne forgalmazni, ez annyit jelent, hogy 700 ezer dollárért lehetne valóban jól kereskedni, ezt a 700 ezer dollárt a három év végén körülbelül 50 százalékos haszonnal vissza is lehetne adni. Csakhogy ennyi importengedélyt nem fogunk kapni. Amikor a MOKÉP kap körülbelül évi 200 ezer dollárt... Úgyhogy a probléma az importengedély..., hiszen a devizaegyenleg pozitívumát nem tudjuk biztosítani... És ez egészen odáig így lesz, amíg a forint nem lesz konvertibilis. Majd ha tudok vásárolni a forintomért devizát bármelyik bankban, azzal a devizával azt hozok be, amit tudok...,nos, akkor beszélhetünk majd igazán forgalmazói versenyről, reformról és más hangzatos dologról.
– Most mennyivel tudnak gazdálkodni?
– Most ez körülbelül 40 ezer dollár, de azért is minden évben külön Canossát kell járni... Végül is a mi alternatív forgalmazásunknak ez a felső határa. Végül van egy igazi alternatív forgalmazási csatornánk, igaz, ez nem kereskedelmi jellegű: a filmklub forgalmazás. Ez évente körülbelül 6000 filmet, 10 ezer előadást jelent, amit ha kétszáz fővel számítunk, akkor ez már jelentős tétel. A filmklubnak a klubszerűséget kell garantálnia, amelynek lényege, hogy a filmeket „feldolgozzák”, megvitatják, valamilyen tematika szerint moziznak, amelyben a filmtörténet értékei megjelennek – és végül garantálni kell a zártkörű jelleget, hiszen ezek nem nyilvános forgalmazási jogosultság alapján vetített filmek. A Filmintézet ezzel szemben vállalja, hogy csekély kölcsöndrj ellenében biztosítja a filmeket. Ez 300–1500 forint kölcsöndíjat jelent, de ez számunkra az örömteli része a forgalmazásnak, hiszen ez profilba vágó. De sajnos idáig rablógazdálkodást folytattunk, nem tudtunk a filmek karbantartására költeni, tavaly sikerült központi keretből erre ötmilliót fordítani, idén szó volt erről, de még nem valósult meg.
– Akkor semmiképp nem várhatnak plusz lehetőségeket az új forgalmazástól?
– Ez a reformnak nevezett dolog bennünket két szempontból érint hátrányosan. Egyrészt a megyei partnereinktől levonják a 10 százalékos járulékot olyan filmek után, amelyekre a Filmfőigazgatóság azt mondja, hogy az járulékos, tehát a mi bevételünk ezzel csökken. A korábbi időszakban a Filmintézet a járadékfizetés alól mentesült. Ezenkívül a klubforgalmazásra elkülönítettek ugyan 10 millió forintot, de ezt a megyei vállalatok kapták meg, úgyhogy ebből a klubforgalmazás nesztora, az Intézet még egy fillért sem kapott, holott tavaly ugyanebből a keretből kópiafelújítást tudtunk végezni. Mi beadtuk ugyan a pályázatot a filmforgalmazás támogatására, de ennek eredményéről még nem tudok...
– Ha jól tudom, az Önök alaptevékenysége elsősorban tudományos munka...
– Nyilvánvaló, hogy a forgalmazás számunkra elsősorban bevételi forrás, amiből csak a klubforgalmazás méltó a hivatásunkhoz, de ez nullaszaldós. A többire, miután az Intézet önfinanszírozó – rá vagyunk kényszerülve, bár ez a kényszer sok tekintetben hasznos is lehet egy olyan sokfunkciós Intézet számára, mint a mienk. Egyetlen dologra kaptunk az évek során állami támogatást: a nitrát alapanyagú filmek átírása biztonsági filmre, ebből még 4-5 évnyi adag vár feldolgozásra... Most a legfontosabb feladatunk a nemzeti vagyont jelentő filmállomány megvédése. A forgalmazásról egyébként azt tartom, hogy a filmforgalmazói jogosultság monopóliumának a megszüntetése csak akkor lesz hatékony, ha a moziüzemeltetés monopóliumát is felszámolják. Az itt működő területi elv és a centralizmus hibridje már nem felel meg a mindennapoknak! Csökken a mozik száma..., például Budapesten a Bethlen, a Nap... Vagyis létre kellene hozni a mozipiacot is, amelyben a néző diktál, az értékpreferenciáknak pedig a gyártónál kellene jelentkezni, nem a közbeiktatott szféránál, tehát nem a forgalmazásnál.
– A koncepció kidolgozásánál nem kérdezték meg a véleményét, javaslatát?
– De, elmondtam, és azután a különböző bizottságokban született négy verzió, majd létrejött – az ötödik... A reform demokratikus elemei és a létrehozás illegális körülményei viccesen kontrasztáltak. De a forgalmazás folyamatos izgalmi állapotban van, a szintetikus mutatórendszer bevezetésétől kezdve már nagyon sok mindenhez kellett igazodnia... Most a kérdések kérdése, hogy ki tűzi ki a kultúrpolitikai célokat?... Ugyanis a magyar filmforgalmazás többnyire támogatott filmmel dolgozik most. Támogatott, ami nem járulékoltatott. A támogatottnak van egy kiemelt kategóriája, a „kiemelten támogatott”. Lehet ennyi filmet támogatni? Szerintem nem lehet, ez csak annak az eszköze, hogy hogyan jusson a szegény moziüzemi vállalat a pénzéhez, amivel az apparátusát
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 973 átlag: 5.57 |
 |
|
