KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/január
KRÓNIKA
• Schubert Gusztáv: Samuel Fuller

• Szilágyi Ákos: Iván árnyékában Változatok rettentőre
• Csejdy András: Hinta, palinta Az erőszak vége
• Bori Erzsébet: Tiszta sor Az ifjú Wenders
TELEVÍZÓ
• Zachar Balázs: Piac-kép Kereskedelmi televíziók
• Békés Pál: Ha az ember Scolába jár Híradó-világ

• Varga Balázs: Megszállottan Sorsfilmezés
• Kornis Mihály: Felfelé a lejtőn Töredékek a hatvanas évek filmművészetéről
• Csejdy András: Epe és lép Hatvanas évek
• Hirsch Tibor: Örök élet, sok kis halállal A kosztüm lehull
• Déri Zsolt: Klipsz: szemrevaló fülbevalók Popvideók
• Fáy Miklós: Igazságot Georges Delerue-nek! Filmzene
• Nyírő András: Házi dj Internet
KRITIKA
• Báron György: Szerelmese Tamás és Juli
• Bikácsy Gergely: A becsvágyó Filmszakadás
LÁTTUK MÉG
• Csejdy András: Szigorúan bizalmas
• Báron György: Intim kapcsolatok
• Schubert Gusztáv: És a nyolcadik napon
• Nevelős Zoltán: Alul semmi
• Takács Ferenc: Csillagközi invázió
• Ardai Zoltán: Földön egy angyal
• Kovács Kristóf: A gyűjtő
• Csordás Lajos: A holló 2.
• Hungler Tímea: Összeesküvés-elmélet
• Turcsányi Sándor: Tűzhányó
• Tamás Amaryllis: Spawn

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hatvanas évek

Epe és lép

Csejdy András

Övék volt a nyár, megnövesztették a szakállukat, és üres transzparensekkel demonstráltak a lódenszürke járókelők között – a „nemzedéki feszültség” filmhősei.

 

Nézem az apámat fekete-fehér filmeken. Meg az anyámat is. Érdekelnek. Érdekel, milyen volt az ország, ahova, úgy döntöttek, gyereket csinálnak, ahonnan nem mentek el, és ahol most már valószínűleg leélik a hátralévőt. Nézem a magyar konszolidációt videokazettára másolt nagyjátékfilmeken, nézek, mint a moziban.

Hatvanas évek, the sixties, les annees 60, Sechzigerjahren – kulcsfogalom az európai kultúrában. Mást jelent nekünk, és mást azoknak, akik egy fekete-tengeri találkozón hozott esetleges döntés következtében a háború után a világ elviselhetőbb felén találták magukat. Magyarországon a hatvanas évek akkor kezdődött, amikor egy külterületi temető sarokparcellájában hátrakötött kézzel, arccal lefelé gödrökbe földeltek néhány felnőtt férfit. Minden ehhez képest történt, minden ennek az árnyékában született. Például én. Még akkor is, ha az elkövetkező évtizedekben vidáman vagy kevésbé vidáman alibizett az egész ország, lapult és sumákolt, működött és együttműködött, fájva és félve, bölcsen vagy közömbösen, az élet rendje szerint, ki-ki a maga módján, ahogy tellett, amennyi belefért. Boldogultunk, amennyire lehetett, boldogultunk, amennyire hagyták. Ők nem sokat ártottak, mi nemigen voltunk ártatlanok. Kezelték nekünk a problémákat, levezették a feszültséget, szűrték az információt – szartunk az igazságra. Bonyolult, roppant korszak volt, most, erre a piszok nehéz szabadságra ítélve látszik, skurcban látszik csak, hogy mennyire az.

Ezt az etapot, a kőbölcső körüli vajúdást kéne megtalálni, visszakeresni a tekercseken – hogy miként oldották meg filmeseink a feladatot, hogyan gondolkoztak az őket körülvevő közegről, tágították-e, s ha igen, mennyire tágították a szabadság ritka zárványköreit, mit akartak elmondani, megmutatni magukból, a problémáikról és az örömeikről, milyen képet formáltak a körülményekről, mivel vicceltek és mitől rázkódtak meg, mit hagytak örökül, milyen nyomot hagytak maguk után.

A celluloid nem hazudik, a hamisság szemet üt, a lóláb kilóg, az utókor könyörtelen.

Differenciálni viszont eminens kötelességünk.

Egy ipari tanuló hajadon villamossal igyekszik a fővárosi hajógyárba melózni, a jármű egy földutas kereszteződésben öszvér vontatta szekérrel koccan, a kamaszlány szalad, el ne késsen a Nyáron egyszerűben (Bacsó Péter), udvarlót választ magának a választékos, művelt vasipari proletárok közül, feleségül megy hozzá, nászéjszakájukat a munkásszállón töltik.

Páger Antal tevezőirodai elnök elvtársat többszintes pasaréti villájából fekete mercédesszel szállítja a munkahelyére Sinkovits Imre sofőr a napfényben úszó Népköztársaság úton egy 1960-as Makk-vígjátékban (Fűre lépni szabad), a fontos ember kasírozott arcmását május elsejei fölvonulásokon hordozzák, de otthon selyemköntösben szivarozva magázódik a szakácsnővel és a sztárszínésznő feleséget alakító Tolnay Klárival.

Koncz Zsuzsa érettségiző szépleánynak és befutott beat-énekescsillagnak rendkívül előzékenyen áll rendelkezésére a Magyar Televízió népes stábja egy Omega által előadott Illés-szám felvételén Banovich Tamás Ezek a fiatalok… című filmjében.

Amikor Tímár Péter a Csinibabában nagysikerű, fanyar és profi varieté-musicalt készített a tárgyidőszakból, azt hittem, rendezői fogás, groteszk fokozáskényszer és parodisztikus elem csupán az osztályszociológiai szempontból bajosan értelmezhető figurák szerepeltetése, a slágfertig, modern munkásfiatalok csapata, a bűbáj, ex-ávós tömbbizalmi vagy a jampec kókler erőművész például, akik szirupos slágerek dallamára andalogva bőven összefértek, a békés-egymás-mellett-élés jegyében. Tévedtem – Tímár játékfilmes eszközökkel tárta fel, karikírozta ki és tette záró/idézőjelbe elődei és kollégái akkori alkotásait. Motívumra, szófordulatra, zeneszámra megtalálható szinte minden azokban a névértéken kezelendő, szocreál munkákban.

Hiába tobzódik tekintetünk a korabeli látványvilágban, hogy a tupírozott frizurák alatt szépen szedettek voltak a szemöldökök, köröm a cipő és kaucsuk a papucs, színjátszós a csőnadrág, és a menők derékon csomóba kötötték a pálmafás ingüket. Hiába nézzük örömmel újra az évtized formatervezett tárgyait, presszógépet, villanyborotvát, táskarádiót, flippert, csocsót meg a kúpos gázbojlert. Hiába derülünk jellemző, beszélt nyelvi szófordulatokon és a szleng készletén, hogy röhög a vakbelük, pihent az agyuk és ortopédek a fejek, hogy strabancolnak, smúzolnak, fusiznak és güriznek. Hiába gyújtanak egyik Fecskéről a másik Filtolra, hiába isznak konyak-kávét, császárkörte likőrt meg száraz fehér fröccsöket árnyas kerthelyiségek bádogasztalainál, talponállókban vagy a mólón, hiába kezdjük kapirgálni a gazdasági fellendülés lényegét a pályaválasztás előtt hezitáló fiatalok tépelődését hallgatva, vagy például akkor, amikor egy bölcsész végzettségű, hátébé tévészerelőné az otépére vett víkendnyaralójukban magára húz egy tanyára kiebrudalt kezdő pedagógust. Hiába ez az egész mismásolás – ha meg akarjuk érteni az akkori állapotokat és viszonyokat, ha kíváncsiak vagyunk ennek a helynek a pontos rajzára, annak a kornak a részletgazdag képére, akkor hiába fordulunk a jelentős nézőszámokat produkáló mozifilmekhez.

Persze karosszékünkből számon kérni a teljesség igényét egyszerűen hülyeség volna. Minden film eseti elbírálás alá esik, a gyermekded félre- és föléstilizálásokat, a hamiskás csúsztatásokat és otromba szerzői hibákat a művek egészében, valamint a kor tükörrendszerének ismeretében lehet, szabad és kell vizsgálni.

Még nincs hír rólunk, csak amit mi hozunk magunkkal, annyit tudunk, hogy kilenc hónapra születtünk, anyánknak volt teje, az iskolában megtanultuk, hogy a hírnök negyvenkét kilométert futott Marathonból, és kék volt a füzet fedele – így valahogy, többes szám első személyben kezdődik Sándor Páltól a Bohóc a falon, ez a pontos, költői és nagyon személyes hangulatjelentés egy induló nemzedék életérzéséről. A félkész, vakolatlan balatoni nyaraló egyik szobájában rekedt illetéktelen behatoló srác szorult helyzetében végigképzelgi és -álmodja az éjszakát, hogy bele ne dögöljön az unalomba. Laza mozgás, kötött izmok, ez a lényeg. Látja, ahogy levetkőzve gátlásaikat a haverjaival erőltetett-flegmán sétálgatnak egy női fodrász-kozmetikában. Látja osztálykirándulni intézetis állami gondozott társait, akikkel, gyaníthatólag nem jókedvében, ő is együtt töltött három évet. Látja magát a 71-es úton, pisztolyt formál a hüvelyk- és mutatóujjából, lövi a kocsikat. A Szerelmes biciklistákban Szikér András, a krekk, éles, konfliktuskereső történelem–magyar szakos tanár a fiatalok nevében okítgatja alkalmi lányismerőse édesapját a dörgésről, tudatosan pimaszul kötekszik, végletesen cinikus és kíméletlen a vendéglátójával. Megy haza próbáról a Koroknai, Banovich rezonőr kamaszfigurája, hóna alatt gitártok, fogalma sincs, mihez kezdjen magával a középiskola után, megtorpan egy sarkon, és épp csak a fejét nem ingatja, értetlenül bámulja, ahogy a golyólyuggatta fal előtt egy szülei-korabeli pár veszekszik, tépi, cibálja egymást.

A nemzedéki feszültségek és ellentétek egyidősek a polgárosodás történetével, az új seregek, a kis, közepes és önjelölt nagygenerációk többnyire szembe szoktak szállni elődeikkel, keresik saját hangjukat, máshogy és másról szólnak, mint a korábban születettek. Magyarországon is ez volt az uralkodó hangulat a hatvanas években, teljesen érthető okokból: az „apátlan-anyátlanok” radikálisan különbözni akartak felmenőik opportunista, értéksemleges társadalmától. A forradalmi munkás-parasztoktól, a bornírt kispolgároktól, a csellengő, csóró és nyakaszegett értelmiségiektől. A felnőtt szitokszónak számított nyelvhasználatukban, szemtelen, harsány, tekintélytesztelő kultúrát, divatot hoztak létre. Csalódottak voltak és kilátástalanok, az uniformizált, monolit, homogén közegben egyedi, személyes utakat kerestek, általában sikertelenül, kételyeiket pedig fásult lemondással vagy/és haragosan fogalmazták meg, ki, miként, vérmérséklettől függően.

Sokan lázadtak. Torokszakadtan és lélekvesztve visítottak parkettázott koncerttermekben. Összeházasodtak szerelemből, megfontolatlanul, idejekorán. Csónakházba költöztek, üres zsebbel indultak vakációzni a magyar tenger partjára Csepel és félverseny bringákon, kocsit loptak, előztek hajtűkanyarban, lehet, még a szemüket is behunyták. Övék volt a nyár, megnövesztették a szakállukat, és üres transzparensekkel demonstráltak a lódenszürke járókelők között. Együtt üvöltötték Kóborral a Rettenetes embereket, Szörényivel azt, hogy sikítani akarnak, a táncklubokban pedig a luxemburgi rádióból bemagolt listavezető Rolling-slágereket. Egyedül voltak, de együtt és sokan.

A már említett biciklizős tézis-drámában Káldy Nóra kegyeiért verseng az örök elégedetlen főszereplő fiú a gépkocsi-tulajdonos, szemüveges fotoszintézis-kutatóval. Mi a programod, kérdezi a puhány tudós a szangvinikus izompacsirtától, aki erre felkeni a nála mindössze pár évvel idősebb vetélytársát a szürke kupé motorházára. Sovány kis program, de program, ironizál a reális alternatívát képviselő, antipatikus fiatalember, miközben ráncba szedi magát, a bombácska pedig szepegve fut el az összecsapás színhelyéről.

A lázadás végére legradikálisabban a Fejlövésben jutnak el. Bacsó itt is három, egyre kijjebb sodrodó deviáns fiatalt, Kovács Katit és két priuszos fiút roadoltat keresztbe-kasul az országon. Előbb egy Opel Kadettben Kecskemétre, a parasztlány családjához, a volánnál ülő ölében stukker, padlógázzal nyomnak le egy VW-kabriónyi önfeledt, életvidám nyugati társaságot. Később egy meglovasított Volvóval tartanak a visegrádi erdőbe, ahol fogadalmuk szerint öngyilkosságot kellene elkövetniük. Egytől egyig, kivétel nélkül. Húzzák az időt, írnak búcsúlevelet, végül az egyik srác forrásvizet vesz a szájába, nekitámaszkodik egy őstölgy törzsének, és fejbe lövi magát. Az életben maradtaknak nincs választásuk, nekivágnak a határnak.

Túloldalt a vágyak netovábbja, a szabadság tetőfoka.

Áll az idő, Pierre-nek is sikerült.

1968-at írunk, Prágában egy Jan nevű kölyök lemegy gyufáért a trafikba.

Kovács András tényfeltáró, oknyomozó dokumentumfilmjében, az Extázis 7–10-ig-ben egy haladó, nyugati szakirodalmon is pallérozott ifjú szociológus, Vitányi Iván teltokos mondatokban értelmezi a beat-jelenséget. Árnyalt, ma is vállalható véleményét világösszefüggésbe helyezi, a kérdéskör összetettségéről beszél, arról, hogy az akkori ifjúság, amely már nem tinédzser, de még nem felnőtt, önállósodik, helyet és teret követel magának a nap alatt. Tömegkulturális ikonjaik, a zenészek, egyszerre rebellis rosszfiúk és nemes szívű idealisták, művészek és tehetségük révén kiemelkedett, átlagos fiúk-lányok a környékről, a liverpooli prolinegyedből, vagy valamelyik pesti belkerületből.

Például az Illésék, a hazai könnyűzene büszkesége, a BartókKodály módszeren és Little Richardon egyként nevelkedett, progresszív formáció. Ők voltak azok, akiknek zenéje és szövegei ugyanúgy elértek három műszakban robotoló olvasztárokhoz és igényes, vájtabb fülű, értelmiségi fiatalokhoz. Koppintottak a Beatlestől és fogyaszthatóvá hangszerelték a magyar népzenei folklórkincset, bátorkodtak, utalgattak, és minden adandó alkalommal elpanaszolták, mennyire méltánytalanul mellőzik őket a hivatalos kultúrcenzorok. Ami, innen a karosszékből, szimpla hazugságnak tetszik. A SzörényiBródy tandem okosan promotálta magát és kovácsolt mitológiát az együttesből a nagynyilvánosság szeme láttára, az Elegancia Ipari Szövetkezet egyedi tervezésű kosztümjeiben keménykedtek a színpadon meg állami stúdiókban, közben pedig vándormotívumként, személyesen, hangban és az utófőcímekben feltűntek a legtöbb akkoriban készült magyar filmen. Húzták, vonták a talpalávalót fényes nappal balatoni KISZ-táborban, külvárosi gyárak művelődési otthonaiban, vagy például, dramaturgiailag tökéletesen indokolatlanul, egy adriai teraszon a szocialista James Bond-variáns szatírában, Az oroszlán ugrani készül című, szórakoztatónak szánt koloratúr blődliben. A Kovács-dokumentumban ők viszik a prímet, a kevert műfajú Ezek a fiatalok…-ban ők játsszák magukat és őket játsszák mások, a gitáros nemzedék formálódását firtató hivatkozott tanulmányok, a szocialista erkölcsvédők állampolgári bejelentései és a rajongótábor elvakult imádata rájuk vonatkozik, róluk szól. Nem csak és nem kizárólag, de főleg.

A hatvanas évek a magyar filmtörténet aranykorának számít. Jelentős rendezőinket – elsőül is Jancsót – Európa-szerte ismerték és elismerték, az újbalos nyugati értelmiség ízlésének és értékvilágának megfelelő avantgárd törekvéseket láthatott viszont ezekben a munkában. Ehhez a nimbuszhoz képest és ebből a távlatból tűnnek vizuálisan meglehetősen erőtlennek, többnyire konvencionálisnak a kommersz- és sikerfilmek. A hagyományosan világított, közhelyesen vágott epizódok, a cselekményt alázatosan kiszolgáló formai megoldások bántóan sematikusak. A kivétel ritkaságszámba megy, ezért az a néhány invenciózus, ihletett jelenet kiugrik a képfolyamból, nem is szervül a középfajú látványvilágba. Kivételes, megengedem, itthon forradalmian úttörő törekvés például Banovich néhány proto-klipes kísérlete, mikor zeneszámokat ütemre vág, amikor egy szimbolikus árnyékról szóló, szürreálisba hajló vizionárius betétet visz vászonra, szép, statikus beállítás továbbá, amikor az alteregó-gyanús rendező bizalmaskodik bogárhátújában a harapnivalóan hamvas énekesnővel, és már majdnem ott tart, de az álló képet az utcáról két gyűrt arcú, mrożeki koldus figyeli. Hasonlóan festői Sándor Pálnál a homoki vihar, és műfajilag indokoltak Kovácsnál az extázis pillanatait rögzítő, arcbamászó, közvetlen közelik és kapkodó kaszálások.

Mondom, ezek a ritka kivételek, mert a tendencia és a főcsapás ugyanolyan prűd, mint sokszor a választott téma kidolgozása, az amatőr vagy képzett színészek esetlen vezetése. Olyan az egész, mintha feszült emberi helyzeteket és felfokozott érzelmeket, az animális indulatokat és zsigeri tapasztalatokat képtelenek lettek volna hitelesen visszaadni. Talán az elfojtás az oka, talán csak az, hogy a filmrendezők maguk is ismeretlen területre tévedtek, az erotikusnak szánt jeleneteiket belengi az unalom, a kakaskodó fiatal férfiak dühkitöréseit, a verekedéseket jelzik csupán – a dulakodások börleszk-szerűnek hatnak.

1961-ben alapították a Balázs Béla Stúdiót, ahonnan számos, később meghatározó filmes indult. Magyar Dezső, Huszárik Zoltán és Bódy Gábor például. Ami abban a műhelyben történt, engem jobban érdekel, de más lapra tartozik. Én az apámékat kerestem a Mokép által forgalmazott, hozzáférhető mozifilmeken. Ismerem őket, nem találtam rájuk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/01 35-38. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4344