KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/január
KRÓNIKA
• Schubert Gusztáv: Samuel Fuller

• Szilágyi Ákos: Iván árnyékában Változatok rettentőre
• Csejdy András: Hinta, palinta Az erőszak vége
• Bori Erzsébet: Tiszta sor Az ifjú Wenders
TELEVÍZÓ
• Zachar Balázs: Piac-kép Kereskedelmi televíziók
• Békés Pál: Ha az ember Scolába jár Híradó-világ

• Varga Balázs: Megszállottan Sorsfilmezés
• Kornis Mihály: Felfelé a lejtőn Töredékek a hatvanas évek filmművészetéről
• Csejdy András: Epe és lép Hatvanas évek
• Hirsch Tibor: Örök élet, sok kis halállal A kosztüm lehull
• Déri Zsolt: Klipsz: szemrevaló fülbevalók Popvideók
• Fáy Miklós: Igazságot Georges Delerue-nek! Filmzene
• Nyírő András: Házi dj Internet
KRITIKA
• Báron György: Szerelmese Tamás és Juli
• Bikácsy Gergely: A becsvágyó Filmszakadás
LÁTTUK MÉG
• Csejdy András: Szigorúan bizalmas
• Báron György: Intim kapcsolatok
• Schubert Gusztáv: És a nyolcadik napon
• Nevelős Zoltán: Alul semmi
• Takács Ferenc: Csillagközi invázió
• Ardai Zoltán: Földön egy angyal
• Kovács Kristóf: A gyűjtő
• Csordás Lajos: A holló 2.
• Hungler Tímea: Összeesküvés-elmélet
• Turcsányi Sándor: Tűzhányó
• Tamás Amaryllis: Spawn

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Tamás és Juli

Szerelmese

Báron György

Az ARTE fiatal rendezőket kért fel arra, hogy rövid játékfilmekben képzeljék el az előttünk álló ezredfordulót, illetve 1999 szilveszter éjszakáját. A magyar változat Enyedi Ildikóé.

 

Hófödte tájon pásztáz a kamera. Apró bányászfalu az ország legpoétikusabb vidékén, a Bükk-fennsíkon, hol tiszta vizű patakok zuhataggá duzzadva bukdácsolnak le a sziklákon, s a völgykatlant körülölelő hegyek mélyén kihűlt kohók, elhagyott szénégető kemencék várják a föltámadást. Jégbe dermedt világ: a vízesés keményre fagyott tömbje mintha a megállt idő emlékműve volna.

Enyedi Ildikó újra a mesék földjére hívogat minket. Oda, ahol – eddigi művei tanúsága szerint – őshonos. Első játékfilmjében, Az én XX. századomban oly természetességgel sétált ki és be mese és való világ, képzelet és realitás, ébrenlét és álom tünékeny határvonalán, amilyent csak a filmtörténet kevés számú ihletett művészénél láthattunk. Aztán e pengevékony határvonalon kötéltáncolt A bűvös vadászban is, de már kevesebb keccsel és eleganciával, elveszítve biztonságérzetét: a hályogkovácsok tévedhetetlenségét.

S most egy újabb tündérmese. Tamás és Juli. Fiú és lány. Romeo és Julia. Aucassin és Nicolette. A cím árulkodó: szerelmes históriát rejt, azaz mesét. Elvégre minden románc kívül zajlik téren és időn. Mesebéli nemcsak a hely, a dátum is: ezredforduló, 1999 szilveszter éjszakája.

Ám e szerelmese az ezredvégi Magyarország ócska, viharvert díszletei között játszódik: az északkeleti bányavidék lepusztult, sivár jelenidejében. Tamás a szénbányában vájár, Juli a helyi kisdedóvóban óvónő. Nincstelenség, izzadtságszag, küszködés képzete társul e helyzethez, s telepszik rá sötét árnyékként a film tündérvilágára, makacsul, elűzhetetlenül. A mesebeli fehér falu díszlete mögött az ezredvégi zsákutcás magyar történelem számkivetettei: bányászok és óvónők. Ká-Európa, túl az Óperencián.

A föladat jószerivel megoldhatatlan. Ká-Európa itt van, lakói vagyunk. Tudjuk, amit tudunk, még ha szívesen elfelejtenénk is. Sóvárogva bámulnánk a tündérmesét a szerelmetes fiúról, csillagszemű kedveséről, s nagy-nagy bánatukról, amiért folyvást félreértik egymást, csacsin, zavartan, mint két gyermek. Ám a valóság betüremkedik a képbe, erőszakosan, zavarón. A bánya nehéz, szénporos levegője. A kopott ruhák, a barázdált arcok. A külvárosi kocsma részeg közönsége. A sivár, fantáziátlan variabútorok az óvodában. Az éjszakai munkásbusz. A két röhincsélő szertároslány, kik mintha egy cseh filmgroteszkből ugrottak volna át. A munkásgyűlés a tárnában. Az idétlen tévériport, a hülye riporterrel.

A mese világa egynemű, nem kezdheti ki semmi. Szólhatna, persze, e történet arról is, hogy világunkban nincs helye a tündérmeséknek. Az angyali naivitás és a zord valóság ellentétéről: a mese haláláról. Lehet, erről akart a rendezőnő példázatot regélni, ám ha sikerült volna neki, még akkor is búsulhatnánk némiképp, elvégre első filmjével épp ő bizonyította meggyőzően az álom, a mese legyőzhetetlenségét. De a Tamás és Juliban nem ezt a küzdelmet izgulhatjuk végig. Valóság és mese egymás mellett, egymástól függetlenül létezik, egymást hiteltelenítve. Ha a csilléken a mélybe utazó fáradt vájárok a Bartók Rádió híreit hallgatják, annak sem a valósághoz nincs köze, sem a meséhez (előbbi esetben – mondjuk – a Danubiust, utóbbi esetben a Hófehérke-adót teljesen rendjénvalónak találnám). Hogy világos legyen, miről beszélek: a valóságban a bányászok reggelenként nem a Bartók komolyzenéjére ébrednek, ilyen csak a mesében volna, ha abban volna Bartók Rádió, de nincs, mert az a valóságos magyar éterben zeng. Ugyanígy elfogadhatatlan, hogy a hős és alkalmi barátnője a nyitott buszmegállóban, az országút mentén szeretkezik, elhaladó autók zavaró reflektorfényénél, holott mögöttük ott a tágas, sötét erdő. Ez megint olyan dramaturgiai csinálmány, amely sem a valóság, sem a mese logikájába nem illeszthető. Miként nehezen hihető, hogy a szilveszteri műszakba beosztottak csak 1999. december 31-én értesülnek balszerencséjükről, s így nem értesíthetik szeretteiket. Igaz, e fordulat nélkül nem volna drámai konfliktus, tragikus filmvég, de alapozódhat-e tragédia ily suta dramaturgiai közbeavatkozásra? (Megint más lenne, persze, a helyzet, ha a beosztást kihirdető művezető nem fáradt szaki volna, hanem – mondjuk – gonosz hatalmak földi ügynöke.)

Az ilyen és hasonló megbicsaklások nem egyszerűen tévedések, melléfogások, hanem szervesen következnek az egész történet végiggondolatlanságából. Abból, hogy a rendezőnő nem tudta eldönteni, mesét vagy valóságos históriát mondjon el, s e két törekvés miként hozható egyensúlyba, ha egyáltalán…   Ezért, hogy a film világa megengedhetetlenül eklektikus: a szociofilm és a tündérmese között ingadozik, helyenként groteszkbe csap át, másutt a legszürkébb kisrealizmus lengi be. Ugyanezt a bizonytalanságot tükrözi a kísérőzene tarkasága: a téli képek alatt felcsendülő keleties motívumok, az ócska slágerek, a kocsmai cigánymuzsika, a váratlanul és indokolatlanul megszólaló Weöres-műdal. Sas Tamás tiszteletreméltó erőfeszítéssel próbálja az észak-magyarországi bányászélet képeit meseivé stilizálni, ám a dramaturgia ellene dolgozik. Emlékezetes, szép pillanat, amint Juli a szerelmét követve alászáll az elhagyott tárnába, ám a hangsúlyosnak szánt filmvégi robbanás igencsak szegényes: néhány szétrepülő fahasáb és egy tönkrement, deformálódott falióra többször bejátszott közelije fantáziátlanságra vall.

Fantáziátlanság… Nem könnyű e szót leírni Enyedi Ildikóval kapcsolatban. Az én XX. századom a fantázia remeklése volt. A büszke és szabad képzelet diadala. A képzeleté, mely legyőzte a valóságot: érvénytelenítette e végéhez közeledő – Jeles szavával – „büntetőszázadot”. Enyedinél pontosabban és szebben kevesen fogalmazták meg századunk tragikus paradoxonát: hogy hogyan, milyen eszmények jegyében indult, s hogy mi lett belőle.

Elbúcsúznia nem sikerült ily hatásosan tőle.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/01 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3578