KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/január
KRÓNIKA
• Schubert Gusztáv: Samuel Fuller

• Szilágyi Ákos: Iván árnyékában Változatok rettentőre
• Csejdy András: Hinta, palinta Az erőszak vége
• Bori Erzsébet: Tiszta sor Az ifjú Wenders
TELEVÍZÓ
• Zachar Balázs: Piac-kép Kereskedelmi televíziók
• Békés Pál: Ha az ember Scolába jár Híradó-világ

• Varga Balázs: Megszállottan Sorsfilmezés
• Kornis Mihály: Felfelé a lejtőn Töredékek a hatvanas évek filmművészetéről
• Csejdy András: Epe és lép Hatvanas évek
• Hirsch Tibor: Örök élet, sok kis halállal A kosztüm lehull
• Déri Zsolt: Klipsz: szemrevaló fülbevalók Popvideók
• Fáy Miklós: Igazságot Georges Delerue-nek! Filmzene
• Nyírő András: Házi dj Internet
KRITIKA
• Báron György: Szerelmese Tamás és Juli
• Bikácsy Gergely: A becsvágyó Filmszakadás
LÁTTUK MÉG
• Csejdy András: Szigorúan bizalmas
• Báron György: Intim kapcsolatok
• Schubert Gusztáv: És a nyolcadik napon
• Nevelős Zoltán: Alul semmi
• Takács Ferenc: Csillagközi invázió
• Ardai Zoltán: Földön egy angyal
• Kovács Kristóf: A gyűjtő
• Csordás Lajos: A holló 2.
• Hungler Tímea: Összeesküvés-elmélet
• Turcsányi Sándor: Tűzhányó
• Tamás Amaryllis: Spawn

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Töredékek a hatvanas évek filmművészetéről

Felfelé a lejtőn

Kornis Mihály

Az ifjú nézők szívében remény ébredt, csoda történt, őket talán nem fojtja meg a történelem, mint az előző három-négy nemzedéket. Szabad gitározni a moziban.

 

A hatvanas évek nekem 1958 – vagy 1959? – szilveszterén kezdődött, amikor az éjszaka közepén a család felvette a télikabátot, minthogy „idén már ki mertünk sétálni éjfélkor a Lenin körútra, hogy köszöntsük az újévet”. Apa napokkal előbb boldogan újságolta, idén éjszaka már vonulni is lehet, mert a múlt szilveszterkor spontán kialakult, de mégse volt kalamajka, pedig az emberek az úttest közepére gyalogoltak, hogy akadályozzák a forgalmat, mint 56. október 23-án is, de most csak azok, akik annyira be voltak rúgva, hogy mentek, mint az állatok, toronyiránt, közben dudáltak, trombitáltak, vadidegenek harsány Buék!-ot köszöntek egymásnak: Münnichék nem akartak hinni a szemüknek. Úgyhogy idén már titkos Pébé-határozat született, amely szerint éjfél utántól hajnali ötig a lakosság szabadon grasszálhat Budapesten. A rendfenntartó közegeket türelemre utasították. „Hát ezt kipróbáljuk!” – határozott a családi kupaktanács, fogtuk magunkat, lementünk…

Így kezdődött – s 1968. augusztus 20-án, Csehszlovákia „baráti” lerohanásával ért véget, legalábbis számomra, a boldog hatvanas évek. Kilencéves korom körül jártam, amikor kezdődött, és tizenkilenc is elmúltam, amikor befejeződött… Ez volt tehát a kamaszkorom. Reszket a hold a tohó vizén, színezüst lángot szohór a szél! Eszem ágában sincs politikai, morálfilozófiai szempontból megítélni. Majd a Pokol.

Klassz volt.

Olyan iramban volt klassz, amilyenben a Puskin mozi mennyezete milliméterről milliméterre mind széjjelebb csúszott bizonyos augusztusi utolsó előadásokon – ha ugyan nem álmodtam azt is, mint annyi mást. A hatvanas évek első nagy filmélménye, mellesleg éppen a Puskinban, a Bagoly folyó. Kanadai kísérőfilm. Így volt kiírva a jobboldali bejárat melletti falon, a cserélhető slejfnikkel operáló MAI MŰSOR hirdetőtáblán. Szünetben odatántorogtam a táblához: mi volt ez? Azt hittem, elájulok. Valaki a szerelme felé fut, képzeletben, miközben akasztják. És azért is nem éri el, mert már agonizál… (Miért tiltotta be a korabeli cenzúra a filmrendezőnek műkedvelő Várkonyi Zoltán forradalom előtt forgatott filmjét, ha a Bagoly folyót viszont behozta az országba s forgalmazta? Ki engedélyezte? Vajon mire gondolt?)

Halálos csönd volt a Puskinban.

A film hatásához hozzátartozott, hogy az ember egyáltalán nem számított rá. Mint derült égből a villámcsapás! Amit a művészi hatásról tudok, azt javarészt ebből a filmből tanultam meg. Nem csak én. A francia új hullám is. És még sokan, sokan! A bemutatása utáni években forgatott magyar főiskolás vizsgafilmek java eszembe jut most…

Olyan sok jó film volt a hatvanas években…

Vagy csak jól hatottak?

Akkor még modern dolognak számított a filmezés. A korabeli gépek közül szerintem a legjobban megcsináltak közé tartozott egy korszerű filmfelvevőgép. Ilyen cuccal még egy Keleti Márton is majdnem jó filmeket készíthetett volna. A tizedes meg a többiek azonban, habár egyike a legnagyobb magyar mozisikereknek, a maga korában is kivívta heves undoromat. Megbocsájthatatlan bűnnek tartom ezt a habkönnyűnek látszó, valójában aljas indokból elkövetett vígjátékot, a Szent Szellem káromlásának, az egyetlen véteknek, amiről Jézus azt mondja, hogy az Idők végezetéig, sőt azután se lesz rá kegyelem. Vele mucuskodta be magát, mintegy az Országot (a gyengébbek kedvéért: Magyarországot) az aktuális elnyomók kegyeibe a megrendelésre közmondásosan flottul dolgozó szatócsművész, ez a professzionális hamistanú. Major Tamás volt a magyar inas, aki hangot talált a szovjet katonával, Sinkovits Imre, a fasza magyar honvéd, aki átállt, mert mentette a bőrét. Latinovits Zoltán is játszott a filmben. Az oroszok a filmben különben nagyerejű hülyéknek voltak beállítva, a magyarok ellenben csavaros eszű, életre való cinkosoknak, született komornyikoknak. Még ma is milyen népszerű ez a szar. Valamelyik csatornán évente egyszer levetítik.

Más utálatos moziélményem alig akadt a hatvanas években.

A Híradó, vagy a Világhíradó például… – kitűnő szórakozást nyújtott idősnek és fiatalnak. Fel se merült, hogy valaki azokat komolyan vette volna! Épp az volt a legjobb az egészben, hogy hetente, havonta cserélték bennük az anyagokat, de úgy, hogy valójában szemernyit se változtak: mindig lehetett számítani ugyanarra a hazugságra. Ez nagy szó; manapság ugyanis az e célra szolgáló hírközlési eszközök szeretnének napról-napra frisset hazudni, ami élvezhetetlenné teszi őket. Bezzeg felderült a nézőtér, ha miután állatian belekongattak a rézbe, a Ferihegy Reptér-Protokoll után második vezető anyagként feltűnt mondjuk egy téesz-zárszámadó közgyűlés, vagy az ifjú Kádár enyhén nyitott tekintetű hallgatósága a Parlament szószékén, ahogy suksükölt ragyogva egy vipla huncutot! Mindjárt jobban fogytak a perecek is…

A filmek pedig?

Ó, hát azok isteniek voltak! Nem csak a Jules és Jim, a Hétköznapi fasizmus, vagy az Egy szöszi szerelme, az Üzlet a korzón, vagy a Csodagyerekek (nyugatnémet film) is, meg a Gombháború, vagy a Babette háborúba megy, de az a sok „jól rossz” magyar film is! Amik úgy voltak rosszak, hogy azért mégiscsak érdekesek voltak, például filmen addig ritkán ábrázolt pesti tájak vagy egy-egy gyönyörű cici miatt is, mint a Fűre lépni szabadban is, vagy az Esős vasárnapban, vagy pedig ha olyan lehetetlenül hiteltelen volt a forgatókönyv, hogy azt már bizonyosan campnek nyilvánította volna az okos Sontag, mint a Tücsök (főszerepben Törőcsik Mari), vagy a Gyalog a mennyországba (főszerepben Törőcsik Mari), vagy az Alba Regia (főszerepben Tatjána Szamoljova). Az már valóságos kéj volt, Székesfehérvár – és Tatjána – küzdelmes bevétele. A hatvanas évek magyar filmjeinek első ötödében a megbízható Krencsey Mariann játszotta a főszerepet, második ötödében Bara Margit, ezek már szebb idők voltak, a harmadik ötödében az ártatlan naiva, Törőcsik Mari, negyedik és ötödik ötödében pedig Latinovits Zoltán, ugyancsak ártatlan. (Elfogytak a nők.)

Annyiféle film volt a hatvanas években!

Nem csak kétféle, mint ma: zöld, robbanó műtakony vagy alternatív unalom, hanem volt még – most vegyük csak a magyar filmeket.

1. Jókai-film

Kasírozott díszletű, kosztümös romantikus, szélesvásznú, jó politikai időjárásjelző, ám mindig erős színészektől és jámbor-hatásvadász rendezőktől mozgalmas mesemondás, kicsiknek és nagyoknak.

2. Magyar kulturális teljesítmény (fesztiválfillm)

„Az egészet egyben megmarkoló”, önmagát visszatekintve meghatóan mulatságos módon Petőfi, Ady vagy József Attila mércéjéhez mérni igyekvő közéleti filmköltemény, amely általában egyszerre szólt az ingó firmáról, de persze a dolog mélyén az ellenkezőjéről, mondjuk ki, elvtársak! a fingó Irmáról, de a jó értelemben véve, vagy még a vak is láthatja, csak a firma ingása van dialektikusan elsiratva, szóval, hogy „sajnos leállt a mechanizmus”…

3. Új hullám

(Szabótól Sárán és Kósán át a Sándor Pálig, a Gábor Pálig, a Zolnay Pálig)

Az úgynevezett „friss hangú” filmek, a „kamera mint töltőtoll”-effektus diadalmenete, az „Értünk, nem ellenünk lázadó” ifjú zsenik csillag-rajzása, a mi filmes Jevtusenkóink új tavaszi seregszemléje. Ez valami őrület volt! A Tízezer nap premierjén a bejárat előtt szabályos verekedés alakult ki, én magam a vetítés alatt a meghatottságtól többször sírva fakadtam. A Szegénylegények is hónapokig zsúfolt házakkal ment, de már a cannes-i szereplés visszhangja után, ha jól emlékszem, a Corvin moziban is (!).

3. Vígjáték

Többnyire szörnyen ügyetlen munkák voltak, de akadt mégis valami érdekes bennük. Vagy a zene volt jó – zseniális akkor, ha Ránki György írta őket –, de mondjuk Fényes Szabolcs is hangulatossá tette a zsöllyét, és a színészóriások garmadája: Páger, Latabár, Kiss Manyi, Pécsi Sándor, Gábor Miklós, Domján Edit, Latinovits, Kazal, Bilicsi, Ruttkai Éva! Vagy látni lehetett benne egy kis erkölcstelen tvisztelést legalább, vagy a Pécsi Ildikót, de még a versenysúlyában, vagy a Baksa-Soós Janit a fehérszőke hajával… Napfény a jégen, Hattyúdal, Eltávozott nap.

4. Politikai megrendelés

Munkásmozgalmi és/vagy felszabadulásunkkal kapcsolatos évfordulók kapcsán, esetleg „békés-munkás hétköznapjaink észrevétlenül gyötrődő kommunistájának aktuális problematikájáról”, de még ebben a meglehetősen piszkos kategóriában is akadt nézhető film nem egy, például a Húsz óra, mert akármilyen hazug volt, jól volt megcsinálva, s Páger, Solti, Siménfalvy zseniálisak voltak! Vagy a Fiúk a térről, igaz film volt, akkor is, ha „munkásmozgalmi”: csupaszív mese, abban még őszinte és művész volt Bujtor István, vagy a Sárika drágám (Sándor Pál volt minden idők legjobb fiatal rendezője), de mindenek előtt az Így jöttem és a Párbeszéd. Volt egy jó dal abban, szép, magas, rövid, fekete hajú színészlány énekelte, hangulatos balatoni tábortűz mellett, azután néhány hónap múlva nyom nélkül disszidált az országból. A rákövetkező két évtizedben valamiért gyakran eszembe jutott, hogy valahogy meg kellene üzennem néki: igaza volt.

„Nehéz a magányosok éje, párosan alszanak… Mit elrejt a holt tavak zöldszínű mélye.” Olvastam vagy hallottam, hogy a rendezője, Herskó tanár úr, akinek a filmes új hullámot köszönhetjük, mindmáig nem érti: mi a fenét találtak ebben a dalban, hogy lehet az, hogy baromi rossz szövegét máig is sokan tudják? Miféle mély értelmet állítottak abban? Megpróbálkozom a megfejtéssel: az az amatőr gitáros pillanat volt az egész filmben a legjobb. Bár a Kossuth Rádióban még tilos volt, az albérletekben és gyerekszobákban a kamaszok már pontosan így gitározgattak az ágyon, csak úgy maguknak, vagy a kedvesüknek, „lukszit hallgattak” és a szívük mélyén mind szerencsétlennek érezték magukat, amiért egy börtön hamis demokráciájában élnek, ám úgy vélték, nincs mese, ez már mindig így lesz, és így is kell majd megdögleniük. A rendező is így gondolhatta, hiszen ha megkésve is, szintén disszidált. (A rákövetkező két évtizedben valamiért gyakran eszembe jutott, hogy valahogy meg kellene üzennem neki: tévedett.) Hogy mekkorát tévedett, azt éppen az a snitt árulja el, ami alatt a dal szól. A fiatalok arcát vizslatja a kamera. Akik a tűz körül ülnek. Közel engedték őket a tűzhöz. Ez a svenk a magyar hatvanas évek varázsát, titokzatos, gyanús báját megidéző fuvolaszó: a prológ. Olyasmi történik, amit a rendező tán nem is tudott kiszámítani: a Gólem életre kelt. Az ifjú nézők szívében remény ébredt, csoda történik, őket talán nem fojtja meg a történelem, mint az előző három-négy nemzedéket, az apákéit és a nagyapákéit. Szabad gitározni a magyar moziban… Mintha csak Párizsban lennénk! Herskó a kádári kacsingatást a visszájára fordítva adta elő, hivatalosan dekódolhatatlan, de a fiatalabb közönség számára egyértelmű jelentéssel, melynek tartalmával szerintem maga sem volt tisztában egészen, különben nem sikerült volna ennyire elementáris erejűvé tenni a banális szituációt: „mai fiatalok” közösségben HALLGATNAK. Mindenki „Oszkár”, és „Oszkár tudja, de nem mondja”. (Erről szólt itt 33 év.) Ebben „együtt vagyunk”. Herskó kamerája sejtelmesen sétált fel s alá a jövőre várakozó kamasz arcok szakrális sűrűjében. Beavattattunk a kádárizmus teológiájának reményteli titkába: lehet azért jövő, de csak fokról-fokra, szépen, tervutasításos módszerrel, lábujjhegyen… Fő, hogy lehet. S erre a pillanatra ömlik a dalszöveg sokféleképpen érthető, dilettáns-szürrealista halandzsája, jön, mint egy falat kenyér! az üzenet, amibe mindenki azt ért bele, amit óhajt. Mint az öregebbek a Kádár elvtárs vállvonogatásaiba. „Nehéz a magányosok éje, párosan alszanak… Mit elrejt a holt tavak zöldszínű mélye.”

5. Makk-film

Külön kategória. Azzal a snittjével kezdődött a hatvanas évek magyar filmje, amikor az olajfúró mérnök Pálos György az „éjszakai-esős” pesti aszfalt közepén sétált, mint egy Chabrol- vagy Truffaut-filmben egy Jean-Louis Trintignant, de kisvártatva a puszta kellős közepén verekedett egy másik fehér ingessel, haladó magyar értelmiségivel, a Szirtes Ádámmal, a sárban. A Megszállottak. Még a pusztát is tudta a rendező, tudta, hogy egy magyar film egyszerűen nem arathat diadalt Cannes-ban a magyar puszta bemutatása nélkül, mert – ennyire bunkó a Nyugat. Ez a film valóban egyszerre volt a Nehéz emberek meg a Szegénylegények és a Falak őse! A Megszállottak volt itt a túl korán bújt hajtás, a Szerelem, a csúcspont pedig az egész „hatvanas évek magyar filmje”-ügynek a betetőzése. Katartikus hatású mű volt – de csak annak, aki járatos volt a magyar mítosz legújabbkori fejezetében. (A magyar mítosz nehéz ügy. A legnagyobbaké: Petőfi, Ady, Krúdy, Szomory, Szép Ernő, Karinthy tája, nyelve, világa ez. Kultúránk gyámköve a magyar mítosz. A történelmünk, a nyelvünk, a szenvedélyeink, az elfogultságaink, adomáink és pletykáink, izmusaink a dzsentrizmustól a Váncza sütőporig és a fontolva haladásig, a Milleneumtól az Erzsébet-híd második felavatásáig, Zöldtől Pirosig, Cserny Jóskától Pék Gyuriig, és onnan vissza Elődig, Álmosig, Ondig, Kondig… De Záhonyon onnan és Hegyeshalmon túl nem ismerik ezt, nem is értik. És ehhez még két kijelentés tartozik. 1. Aki szellemében a magyar mítoszhoz igazodik, a nagyvilág számára biztosan elvész, akárcsak viharban a hajók Bermuda térségében. 2. A magyar művészet legnagyobbjai mindenkor gondolkodás nélkül a magyar mítoszt választották, és egy életen át hűek is maradtak hozzá, bárha ez is lett légyen volna nemzetközi karrierjük akadálya. A világhírű magyar zeneszerzők, Bartók, Kodály, Ligeti, Kurtág is, hűek maradtak, de a zene nyelve nemzetközi… Káprázatos mázli. (Míg az ellenpélda Nádas Péter stílusa, akinek az Emlékiratok könyve úgy hatott rám először olvasva, mintha németből fordították volna magyarra, kiválóan.)

Így aztán Makk, a leleményes-ravasz, a honi filmgyártás balsorstépte Odysseusa megkísérelte így is, úgy is: chabrolosan és jancsósan, makkosan és mákosan és tóthosan és kadarosan és kawalerowiczosan – mert ő mindent tudott (a maga idejében). Mégsem sikerült elsöprő erejű világsikert aratnia egyik filmjének sem. Mert hű maradt a magyar mítoszhoz. Ezt szeretem benne. Élete elmondható jobb filmjeinek címével: Liliomfi, Mese a tizenkét találatról, Ház a sziklák alatt, Mit csinált felséged 3-tól 5-ig?, Szerelem.

6. Természetfilm

A Híradó mozi közönségét kellene ehhez magunk előtt látni, ott, a Lenin körúton: a lógósokat. Aki vagyok. Erről is egy fejezetet írok majd, ha már meghaltam. Egy fejezet a Híradó mozi atmoszférájáról a 60-as évek elején. Odajártam iskola helyett. A tehetetlenség sötét tengercsendje. Sára Sándor virágfilmje pereg a mozaikvakolatú filmszínházban. Magyar Híradó Kollányi Ágoston életművéből: A Gerecse lábánál, utána Mesés Turkesztán, utána A mikroszkóp csodái, színes NDK-film, majd Mesterségek nyomában: a korongozás. Percz János művészete. Utána Pihentető öt perc: Oszkár síel (hazai rajzfilmünk). Végül: Világhíradó.

A mocsár.

Az igazi mozinéző ott ájuldozott már reggel kilenckor a sötét és oxigénhiányos Híradó moziban; ott volt látható a szocialista film- és embergyártás „teljes palettája”, gyöngyvirágtól lombhullásig. Azok a hátraesett arcok! Az a kataton üresség! (Vesd össze még: Barlang mozi, Állatkert, barlang-atmoszféra).

8. Elsőfilmes magyar rendezők filmjei.

Bohóc a falon, Ezek a fiatalok, Ismeri a szandi-mandit? Ha a hatvanas évekbeli magyar filmgyártás teológia volna (lásd: „ha a föld Isten kalapja”), akkor az elsőfilmek aurája nyilatkoztatta ki a Nézőnek a Mai Magyar Reményt. „Majd alszom én, ha véget ér a kín…” dörmögte apám a Vörös Csillagban, a mi szokásos bal ötödik sorunkban, és békésen elszunnyadt az Álmodozások kora első tizenöt perce után, amikor én már bőven felizgultam, mert máris szimmantottam az újat, a jót, a meghatót, a megrázót. Ugyanígy volt ő Gábor Pál első filmjénél – Tiltott terület – is, gyógyíthatatlanul elaludt rögvest, még a munkáshősök ki se szálltak a drótliftből, már horkolt ő, horkolt a Sziget a szárazföldön Puskin-premierjén is, hiába a Kiss Manyi és minden, de így aludt el ő már a Gyalog a mennyországba bemutatóján még az ötvenes években – ám én mindig kitartottam helyette is.

Nekem a Tízezer napnál nem kellett jobb film.

Én azt bizony szerettem, azt a megvágatlan, öt és fél órás első változatot! Vagy a Sodrásban. Apám persze nemcsak A harangok Rómába mentek (1959), de az Oldás és kötés megtekintése közben is hortyogott! Filmőrült kispolgár. Pedig az ellenzéki szubkultúra, amely a hetvenes években éli majd fénykorát, itt mutatkozott be, itt adta le első, nem épp öntudatlan morze-jelét az Oldás és kötésben. Mert ha eztán nem a Vida-tanács, csak a Pándi Pál meg a Rényi Péter ítél meg a Népszabadságban… Van remény! Ámulj, cenzor, jön az atomkorszak, a felvilágosodás betetőzése, általános amnesztia és amnézia. Apámat ez untatta, akár egy búbánatos élc, vagy egy hangzatos hazugság…

Engem izgatott.

 

*

 

Szeretem a hatvanas évek filmművészetét. Ahogy múlnak az évek, egyre erősödik bennem a gyanú, ez a pár év annyit fog jelenteni az egyetemes filmművészetnek, mint ma a reneszánsz a szobrászatnak. Aranykor volt. A csúcs.

Több ilyen nagy időszak nemigen lesz. Hiányozni fog hozzá, mást ne mondjak, az alkotók naivitása, hogy még ők maguk se tudták, csak megélték, hogy a szívdobbanásuk ütemére mozog a világ, „halad a fejlődés…”.

Az Édes élet sikere bombaváratlan volt.

Európa kíváncsi volt a tükörben láthatóra! „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem…” Jó, ha ilyesmi egy évszázadban egyszer előfordul.

 

*

 

Godard.

A pali, aki felrúgta az asztalt. Jó, hogy megtette, de ugyanakkor helyrehozhatatlan is. Szükségszerű volt, tragikus, igaz, de játékrontás. Minden tragikus hős játékrontó. Utána már semmi sem következhet…

Ha csak nem a gépek.

Az elmúlt harminc év filmes fejlődése számomra mindenek előtt a hangközvetítő eszközök fejlődésében mutatkozik. Mármint én ezt találom benne, ha még egyáltalán, értékelhetőnek. Luc Besson is csak egy minden eddiginél különb Méliès-epigon: szellem és forma, de nem művészet. Elbájoló masinéria. Most a film alighanem újra egy akkomodációs fázisát éli, képtelen a valóságot magához asszociálni, így a technikáját csiszolja és a gépparkját fejleszti; vajúdik. Egyszer nagy lesz megint. De lehet, hogy nem is a következő évszázadban! Az Európa – valóban, szerintem is az utóbbi idők legjobb európai filmje – úgy hatott rám, mint egy elkésett Szabó István-elsőfilm vörös farok, költői hitvallás és szentimenti nélkül, gondolatilag konzekvensen, most már majdnem igazi cselekménnyel, mégis, semmi igazán újat nem találtam benne a hatvanas évek nagy filmjeihez képest. Az alap modern, az alap még mindig Kafka, megbolondítva ezzel-azzal, divattal, droggal, Zónával, vízzel és némi egészséges, fassbinderi embergyűlölettel… (A posztmodern az a fajta vicc, amin sose lehet elnevetni magunkat, mindössze meg lehet állapítani, ez vicc volt.)

 

*

 

A hatvanas évek filmes világának aurája: „Kirakatban vagyunk. Mi vagyunk a kirakat.” Az európai film az idevalósi értelmiség osztályhatalmának parazsán sütötte szaftosra a maga pecsenyéjét, nem csak a kommunista országokban. De Gaulle félt Godard-tól, vagyis tisztelte, ahogy csak egy politikus képes tisztelni valakit. A hatvanas évek reprezentáns figurája a filmrendező volt. A hoppmester, az udvari fényűzéssel megbízott és „váratlan hatásokra képes” Mókuci, akivel vigyázni kell. Akármilyen röhejes, de a filmrendező volt az európai kulturális hagyomány utolsó tiszteletes ura. Őket még megsüvegelték a miniszterelnökök, az első titkárok és más tömeggyilkosok, akkoriban még a pénzes palik is olyan óvatosak voltak, hogy azt hitték, a kultúra nem vehető meg csak úgy lábon, mint a gabona, hogy abban még van valami megzabolázhatatlanul önálló. Hogy a műveltség valami külön élet, titkos tanítás ereje van, hogy a tudás hosszú távon nem tűri majd, hogy csak úgy árulják őt is, mint a gumióvszert. Számunkra a legfontosabb a film. Ezt a mondatot Truman is mondhatta volna, nem csak Lenin, vagy Kádár. Sztálin már sejtette, hogy „értelmiség-ügyben” mi a helyzet, de felismerését a maga mélységében és világszínvonalon először Ronald Reagen emberei aknázták ki. A hetvenes évek végére a szabadság európai (!) hagyománya a kutyáké, agyatlan republikánus bankár-bulldogok martalékává lett.

1967-ben a világ egyik leghíresebb embere Federico Fellini volt.

1997-ben kicsoda az a filmrendezők közül? Spielberg hányadik? O. J. Simpson nem előzi meg? Hát Monika Szeles? Vagy hol van a Jeles? Hol van az a hogy híjják, az a finn, a Herskó tanítványa, akit a Szabó István is felkarolt? Ki hol van? Hol van a tanító tekintélye? Ki a sztár a „fejek” közül? Nincsenek fejek? Csak Pándy András magyar származású, Belgiumban élő református tiszteletes-jelölt családjának általa és egyik leánya által levágott fejei vannak meg? Vagy már azok sincsenek meg? Mit jelent Cannes? A filmkultúra elzüllesztésére szakosodott Oscar-díj-bizottság európai előzsűrije? Az olvasó, a játék kedvéért, amikor ezt olvassa, azonnal mondjon öt európai (egy lehet magyar) filmrendezőt – ja, hogy nem tud ötöt? Miből tud ötöt? Mondjon öt európai tudóst. Mondjon öt színészt. Öt írót! Öt… – „Elég! Terpeszállás. Kezeket a csípőre. Pihenjünk.”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/01 29-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4343


előző 1 következőúj komment

Ulpi#1 dátum: 2006-10-31 08:48Válasz
Szerző aligha láthatta a Tizedest, melyet oly elegánsan arapít miszlikbe. Latinovits Zoltán ugyanis nem szerepelt a filmben.