KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/január
KRÓNIKA
• Schubert Gusztáv: Samuel Fuller

• Szilágyi Ákos: Iván árnyékában Változatok rettentőre
• Csejdy András: Hinta, palinta Az erőszak vége
• Bori Erzsébet: Tiszta sor Az ifjú Wenders
TELEVÍZÓ
• Zachar Balázs: Piac-kép Kereskedelmi televíziók
• Békés Pál: Ha az ember Scolába jár Híradó-világ

• Varga Balázs: Megszállottan Sorsfilmezés
• Kornis Mihály: Felfelé a lejtőn Töredékek a hatvanas évek filmművészetéről
• Csejdy András: Epe és lép Hatvanas évek
• Hirsch Tibor: Örök élet, sok kis halállal A kosztüm lehull
• Déri Zsolt: Klipsz: szemrevaló fülbevalók Popvideók
• Fáy Miklós: Igazságot Georges Delerue-nek! Filmzene
• Nyírő András: Házi dj Internet
KRITIKA
• Báron György: Szerelmese Tamás és Juli
• Bikácsy Gergely: A becsvágyó Filmszakadás
LÁTTUK MÉG
• Csejdy András: Szigorúan bizalmas
• Báron György: Intim kapcsolatok
• Schubert Gusztáv: És a nyolcadik napon
• Nevelős Zoltán: Alul semmi
• Takács Ferenc: Csillagközi invázió
• Ardai Zoltán: Földön egy angyal
• Kovács Kristóf: A gyűjtő
• Csordás Lajos: A holló 2.
• Hungler Tímea: Összeesküvés-elmélet
• Turcsányi Sándor: Tűzhányó
• Tamás Amaryllis: Spawn

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A kosztüm lehull

Örök élet, sok kis halállal

Hirsch Tibor

A történelmi filmeknek véget vetett a hollywoodi nézők infantilizmusa. Az elmúlástól rettegő századvég örök jelenben akar élni. Kosztümöt már csak a halottak viselnek.

 

Múltat idézni évszámmal, de legalábbis évszázad-számmal – ez a régi jó szórakoztató mozgókép egyik kezdetektől működő nagy szolgáltatása. Örömszerző és borzongató szolgáltatás: hiszen halottak kelnek életre a vásznon, akik természetesen annyira élők, hogy halotti állapotuk szükségszerűségére a film egyetlen pillanatában sem kell gondolnunk: nem kell felidéznünk a valóságos Krisztina királynő porladó tetemét valamely svédországi cinterem szarkofágjában, nem kell az amúgy is kitalált Scarlett O’Harához fű benőtte alabamai sírhantot fantáziálnunk, helyette élvezhetjük Garbo és Vivien Leigh női varázsát – tehát a legélettelibb életet. Vajon ezzel együtt ott van-e a gépi halott-feltámasztás öröme és élménye a hagyományos kosztümös film élvezetében?

Valószínűleg igen. Ha nem azé, akkor az időutaztatásé. Hiszen ha nem a halott jön el ilyenkor a mi mozizó jelenünkbe, akkor bizonyára mi látogattunk el hozzá. Mehettünk messzire, a Cabiria és a Türelmetlenség óta utazhatunk legalábbis évezredeket: a meglátogatott régi élet akkor is teljes értékű a vásznon, a processzus, ha sikeres, miként az Evangélium ígérte feltámadás, nem tesz különbséget tógás, rokokó parókás és bukjel-szoknyás tetemek közt: a film kötelessége, hogy halálukat – halott állapotukat – hulla koruktól függetlenül feledtesse.

Így volt ez sokáig. Már régen megszületett – azaz megneveztetett – a művészfilm/szerzői film, és még mindig így volt.

Mert még akkor is magától értetődőnek tűnt, hogy ami kosztümös történet, az, ha mással nem, legalábbis a sokkmentes (végig sem gondolandó) halott-feltámasztás gesztusa révén szórakoztat. Ennyiben populáris érték, mi is lehetne más. Kell, hogy szórakoztasson, s még a legszomorúbb történet foglalataként is alapvetően optimista. Hiszen mi lehet optimistább a feltámadásnál, különösképpen, ha bizonyos ünneprontóan becsületes középkori ábrázolásokkal ellentétben nem emlékeztet arra, miféle állapotból is történik a feltámadás?

Amit a kosztümös művészfilm (eleinte fából vaskarika) hozott, az éppen csak ez az ünneprontás: például ahogy Pasolini csak azért is megmutatja, hogy a kora-reneszánsz emberének életörömmel teljes bujálkodás közben rohad a foga, és ezzel kimondja, hogy a világi szépség ama nagy korszaka előtt e nem elhanyagolható apróság képi megmutatásával (is) kötelességünk tisztelegni.

 

 

A gyűlölt idő

 

A múltidéző illúziórombolás, a kosztümös pszeudo-dokumentarizmus fonala a művészfilm külön történetében persze ma sem szakadt meg. De hová lett a történelemidézés és tömegfilm régi szép, magától értetődőnek látszó kapcsolata? Miért nem érvényes az egyszerű recept: holtat idézni, időutazni – ismert, iskolában tanult úti céllal – önmagában is tiszta és egyszerű örömet okoz?

Az amerikai filmipar már legalább két évtizede alig gyárt olyan kosztümös mozidarabokat, melyek bizonyos években a szezon legelső és legdrágább filmjeinek számítottak, szürkébb korszakokban pedig legalábbis a választékot színezték.

Történik pedig mindez olyankor, amikor a szórakoztató mozgókép egész birodalma Új Hollywood csoda- és fenegyerekeinek hatalomátvételétől számítva hatalmas hányadában kosztümös mozit jelent. Kosztümös filmet: szó szerinti fantasztikus kosztümök és díszletek, továbbá komputer preparálta fejek és testek, hátterek és előterek végtelenül változatos világát.

Nem arról van szó, hogy ma divatosabb a jövő, mint a múlt, hogy kelendőbb a sci-fi technicizált világa a kardos-pajzsos miliőnél. A mozgóképes szórakoztatás mai bőségszaruja kínálja ezt is, azt is, és a kettő hibrid változatait is. Ez utóbbi – a kardos, pajzsos, de gépesített – a fantasztikus mozivilágok között is a leggazdagabb, legváltozatosabb, miközben a legújabb is: ez a világ nagyjából akkor született meg, amikor egy másik filmfajta haldoklása megkezdődött, vagy nyilvánvalóvá vált…

Mert mi is az, amit a hollywoodi bőségszaru mégsem kínál? Évszámokat.

Persze vannak kivételek. Kivételek az évfordulós filmek: kivétel Amerika felfedezése, kivétel a Függetlenségi Háború. Kivételeket szállít, esetenként kétségbeesetten, az európai filmgyártás is. Újabban, ha a saját fegyvereivel legyőzendő Hollywood ellen tömegcsalogató, de mégiscsak európai filmes eszköz kerestetik, gyakran jönnek szóba az „évszámos” filmtervek, legalábbis azonosítható történelmi korszakok tetszetős tablói, a francia forradalomtól a magyar honfoglalásig. Amerika esetenként maga is ad ehhez muníciót: a skót nemzeti érzés hirtelen fellángolását sokan A rettenthetetlen ottani sikerével magyarázzák, aminek azután valóságos politikai következményei lettek. A helybeliek készséggel elismerik, hogy Hollywood ezúttal nekik és a világ négy sarkában élő skót-származékoknak szállított reprezentatív kosztümös mozidarabot, ami természetesen más, mintha maguk csinálták volna, de még így is méltányolandó bátorságnak számít történelmet kínálni dekonjunktúra idején: szép az Óhazának szóló gesztus, melyet értékelni kell.

Bizony, az amerikai naivitáson és történelemegyszerűsítéseken valamikor a Kleopátra idején, 1963-ban nevethetett utoljára könnyedén a művelt európai: ma a dicséretes szándék eredménytől függetlenül magával a művészfilmes ambíciókkal rokon, és ennyiben becsülni kell, mert ritka itt is, ott is. Kevés ok volna mondjuk Roland Joffe 1986-os filmjét, az amúgy Oscar-díjakkal értékelt Missziót Herzog fél évtizeddel korábbi Fitzcarraldójához mérni, mégis, mintha a művészfilm már abban a némileg túlhaladott korszakban szállást csinált volna – európai szállást is – a szórakoztató mozinak.

A rettenthetetlen, 1492, Misszió. Ezek a kivételek. Pedig két olyan rövid periódus is van Hollywood történetében, amikor még cégeket lehetett alapítani a nagy filmgyárak mellé, mondjuk kizárólag ókori óriás-díszletek építésére szakosodva. Ilyen volt a húszas évek eleje-közepe, ilyen volt az ötvenes évek vége. Meglehet, ma nem a díszletmonstrumok látványosságát hangsúlyozva szokás étvágyat csinálni egy-egy szuperprodukcióhoz, de ez nem magyarázat a változásra: amit a komputer preparálta kép a harcoló dinoszauruszok valósághűsége érdekében nyújtani tud, azt valószínűleg egy történelmileg hiteles tengeri csata felidézésében is nyújtani tudná, csak éppen nincs rá kereslet.

Nincs, mert a szórakozni vágyó néző egyszer csak gyűlölni kezdte az időt.

Nem lehetetlen, hogy az elmúlást kezdte gyűlölni, a halál bizonyosságát, amit a mozgóképes halott-feltámasztás magától értetődőnek feltételez. Majdnem ugyanazt, mint ami eredetileg vonzotta.

 

 

Az erő velünk van

 

Az amerikaiak riadt infantilizmusa a halállal szemben régi, sokszor megfogalmazott, bizonyított közhely, de ma már nyilvánvalóan a világ örök-serdülő moziközönségének olyan közös fogyatékossága, mely egyben követelés, amihez egy teljes média-univerzum alkalmazkodik.

Semmi sem lehet többé olyan messze és olyan régen, hogy ne juttassa eszünkbe a szellemidézést, feltéve, hogy a messzi hely, a rég elmúlt idő valóságos.

Sok filmtörténeti pillanat kínálkozik, ahonnan a régi kosztümös mozi végének kezdetét számíthatjuk. Szinte találomra: Spielberg 1982-es Poltergeistje után talán nem lehet többé olyan filmet csinálni, melyben ha az ük- és dédapák nemzedéke szerepel a maga jazzkorszaki kelléktárával, ne jutna eszünkbe: temetőre épül a világ, és ezek a gyűlölni, szeretni, szeretkezni képes alakok valójában a mozgókép-faló kortárs kertvárosok csendes sírkertjeiben nyugszanak. Filmre álmodásuk maga is egyfajta veszélyes szellemidézés: mintha Kubrick 1980-as Ragyogásában a szálloda elegáns és halott közönségét maga a hős veszélyes közelségben folyó „írói munkája” – amúgy egyszerű, professzionális alkotói képzelgés, kosztümös fikció: „történelmi film” – keltette volna életre. Ha biztos, kivétel nélkül szabály nincs is, az ajánlott hollywoodi recept ma már szinte megfogalmazható: ami kosztümös, az legyen egyben fantasztikus is, korszakkijelölés, évszám-sejtetés nélkül. Ha ez nem megy, akkor viszont nyíltan vállalni kell a horror-tényezőt: bárkiről legyen is szó, a történelmi figurához lehetőleg mai kísértetek, reinkarnációs szertartások kellenek, valamiféle „memento mori” jelzés, amely lehet vicces, lehet komoly, lehet vérfagyasztó. Ez járható út, ha már a filmcsináló evilági időfoglalatot akar kanyarítani a maga mégoly fantasztikus meséjéhez.

És néha bizony akar. Ez az akarat olyan filmeket rokonít, melyeknek első látásra kevés közük van egymáshoz. Csupán egyetlen apró azonosság a történet időviszonyaiban: kell lennie két pontnak, melyek közül egyik a jelen, a másikat pedig megnevezik vagy kikövetkeztethetjük. A Ragyogás hasonlít a Hegylakóhoz. A Vissza a jövőbe a Poltergeisthez, és még a Jurassic Parknak is helye van a sorban: az évmilliós pontossággal meghatározható múlt dinoszaurusz-génekkel a jelennek üzen. Nem ősember-szellemek hadakoznak ősállat-árnyakkal. Hogyisne, egy örökre befejezett, jelentől elszigetelt mese a mai gyereknézőben horror-elemek nélkül is szorongást keltene. Talán ötven évvel ezelőtt is keltett ilyesmit, de producer-tanácsadói minőségben a mai pszichológus ezt ki is tudja mutatni…

A kérdés a „dramaturgiai tét” kissé poros fogalma felől is megközelíthető. Mert hiába győz Blood kapitány és Robin Hood szemünk előtt száz kard-párbajban, mi azért tudjuk, hogy már mindketten halottak. Éltek, sokszor győztek, és végül veszítettek. Ha úgy vesszük, maga Errol Flynn, a színész is. Érdemes-e akkor az ezredvégi nézőnek empátiával követni egy ilyen bizonyítottan szomorú végű történet rövid, bár diadalmas epizódját?

Az újsütetű nézői elmúlás-tudattal szemben a másik – egyszerűbb – figyelemelterelő technika a történelmi idő teljes és következetes kikapcsolása. Amikor megjelent a szélesvásznon A csillagok háborújának semmibe úszó híres nyitó-felirata, és minden mást megelőzve tájékoztatta a nézőt, hogy a következő történet annak összes előzményével és folytatásával valahol nagyon messze és nagyon régen játszódik, bizonyosan új korszak kezdődött annak a kosztümös-időnek külön történetében, mely azzal szórakoztat, hogy a jelennel nem azonos.

Az új, módosított szabály: az ilyen filmidő akkor és csak akkor szórakoztat, ha a múlttal sem azonos. És mellékesen a jövővel sem.

Ez utóbbi legalább ilyen fontos, hiszen az új sci-fikből vagy hiányzik az évszám, vagy a „két időpontos” receptet követik: A Star Trekben a még megélhető jelen ott utazik a jövő űrhajóján: tömeges pusztulást mutat ugyan a kép, a nyomorult emberi test sebezhetőségéről fecseg a felszín, ám mindez nem fontos. „Sose halunk meg!” – súgja a mély, az igazi populáris üzenet, mely ténylegesen, minden véres látványosságnál inkább segít megtölteni a mozitermek széksorait.

A másik módszer talán ennél is biztosabb: idő és tér nyomainak teljes eltüntetése a gyerek és a soha föl nem növő felnőtt kívánsága szerint. „Nagyon régen és nagyon messze”– olvassuk, és rögtön utána az óriási filmvásznon elsuhan felettünk a jövő űrcirkálója. A kép azt mondja: ez nem halott ősök meséje. A szöveg azt mondja: ez nem boldog utódok meséje, akik kalandokkal múlatják majd az időt, „mikor mi már nem leszünk”. Mi mindig leszünk, és lesznek ők is. Az Erő velük – és velünk van.

A hosszú mese örökké tart, tehát most is. A jelen légi csatája, a múlt kardpárbaja, a jövő űrinváziója – így együtt – időn kívüli akciószférát telepít egy hatalmas szórakoztató glóbusz – halálcsillag helyett életcsillag – köré.

 

 

Minden van

 

Keresni sem érdemes, ki és mi hová, melyik időbe tartozik. Valaha a serdülő sci-fi néző – nem is feltétlenül jó előmenetellel a reáliákban – teljes bizonyossággal tudta a filmvásznon felbukkanó technikai csodákról: ez már van, ezzel kísérleteznek, ezt az örök optimista tudomány-népszerűsítők a távoli jövőbe képzelik. Ma fogalma sincs róla.

Ha a lézerfegyver virtuálisan létezhet, ha komputer-szimulációja működik, akkor miért ne létezhetne a valóságban is? Amit egy mai csúcsrobot tényleg tud, azt a valóságban ugyan szakadéknyi távolság választja el attól a tudástól, amivel egy fantasztikus filmben rendelkezik, de ez a különbség a mozikép látszatvilágában elhanyagolható. Csápok, karok, kameraszemek vannak, alak- és szövegfelismerés, beszélő szoftver létezik: ez mind naponta népszerűsített számítástechnikai valóság.

Meglehet, a műszaki lényeg a részletekben lakozik, de a média-lényeg ennél nagyvonalúbban keresendő. Ami például itt nincs, az valahol messze, egy titkos katonai bázison még lehet. Ha pedig ott sincs, akkor van a rendszeresen idelátogató földönkívülieknél. A néző nem kér efféle sugallatot: „most nincs, de majd lesz”. Hogy a mi nemzedékünk vesztesként kimarad belőle, de a jövő majd részesül…

Újabban megbocsáthatatlan, mert nincs rá közönség visszaigazolta ok, hogy egy szórakoztató film bármilyen aggályos menetrendhez igazodjék a tudományos-technikai felfedezések dolgában, hogy rombolja a „minden van” illúziót, és a régi tudományos-fantasztikus szüzsék ünnepélyes fontoskodásával odavigyen minket, ahol majd „minden lesz”, csak éppen mi nem leszünk.

És mintha még ez sem volna elég, a posztmodern szétzilálta a jövő tárgykultúrájával kapcsolatos régi szép képi sztereotípiákat. A jelenbe oltott jövő gépezetei ma már olyan jelmez- és kulisszavilágban teszik a dolgukat, mely ezer év múlva, de akár már holnapután is valóság lehet. E holnaputáni látványvilág pedig magán a konkrét mozidarabon is múlik, a jövőt a divatos sikerfilmek (is) formálják.

Ami igaz előrefelé, az visszafelé még inkább így van: a mai gyerek, ha nem moziban kap technicizált jövőképet, nem a moziban tanul történelmet sem. A „történelem végéről” még senki sem írt könyvet az első Mad Max-film idejében, és ami az akkor formát kereső sci-fi irányzatot illeti, az Apokalipszis utáni bolygónyi roncstelep víziójának látszatra nincs is sok köze a derűlátó elmélethez. A populáris film látnoki előrejelzése egyébként is kicsit más: e szerint a történelemnek lehet hogy nincs vége, de az eleje már biztosan nem érdekes. És mellékesen éppen annyira valóságos, amennyire bármely más mozgóképre preparált világ, amely amúgy sincs.

Alom, ábránd, jövő, történelem. Miért kellene éppen ezzel az utóbbival szigorúbban bánni, mint a többivel? Miért ne szerepelhetne együtt római kori ballista világháborús aknavetővel? Kora-középkori számszeríj páncélököllel? Miért kellene megkülönböztetni azt, ami van, ami volt, ami lesz – ha egyszer úgyis játékfilmi fikció mindegyik tárgy, mely ugyanakkor felidézni képes az igazi elmúlás valóságát, tehát vigyázni kell vele…

A tinédzser az egyik égi csatornán adventure-nek nevezett kosztümös-hibridet néz, nem rémiszti többé sem a valóságos csontváz, sem a sosem volt szörnyeteg, sem a lehetséges, de sosem látott földönkívüli. Büszke magára. Bátornak gondolja magát, és átkapcsol egy másik csatornára, ahol a karcos kópián a mindig mosolygó Gérard Philipe korhű dragonyos mundérban kardpárbajt vív a fűzős-pruszlikos Lollobrigida kedvéért. Nézi, és rosszkedve lesz.

Egy sokkal kisebb, óvodáskorú gyerek mesét hallgat. Figyel szépen, de köszöni, nem kéri az „és boldogan éltek, amíg meg nem haltak” befejezést.

Mi az, hogy éltek? Mi az, hogy addig? Mindig!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/01 39-42. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3574