Francia könyvek

Luc Jacamon – Matz: A gyilkos (Le Tueur)

A befogadás szabadsága

Demus Zsófia

A „mozgó képregény” nem csak egy megálló a film felé.

Film és képregény kapcsolata, egymásra gyakorolt hatása hosszú múltra tekint vissza, a képregény önállósodása és médiummá válása részben a filmművészetnek is köszönhető, aminek szintén ki kellett vívnia helyét a huszadik században. Minden tudományterület saját szempontrendszere alapján vizsgálta a képregényt, és a saját médiumához hasonlította. A filmtudomány felől érkező összehasonlító vizsgálatok több közös vonást is találtak, a jelenetek, plánváltások, montázsok használata mellett a beállításokban is. Ugyanakkor számos különbség is felfedezhető, hiszen amíg a film egy összetett hang- és vizuális rendszerrel dolgozik, addig a képregény „néma” marad, azaz a hangokat is egy vizuális jelrendszer segítségével fejezi ki.

Filmek vizsgálata során nem vitatható multimediális jellegük, ugyanis több információs csatornát használnak, több érzékszervünkre hatnak. A képregények esetében ez nem annyira egyértelmű, de Dunai Tamás tanulmányában (Dunai Tamás, A képregény multimedialitása = Olvasható kép, látható szöveg) amellett érvel, hogy a képregény is egy multimediális médium: kép és szöveg kombinációjának segítségével kommunikál, elbeszélőrendszere tehát mediálisan összetett. Habár a papíralapú képregények valóban csak egyetlen érzékszervünkre hatnak, a „mozgó képregény” már túllépi ezt a kritériumot is, hiszen többféle mozgás jelenik meg benne, hangokkal kísérve: a multimediális platformra való átállás forradalmasítja azt a módot, ahogyan történetmesélő médiumként olvassuk és vizsgáljuk a képregényt.

Film és képregény egymásra gyakorolt hatása és a kettő közti átjárhatóság nyilvánvaló, ami a rengeteg képregény-adaptációból is jól látható, elfeledtetve akár az eredeti alkotást is. Azonban vannak olyan adaptációk, melyek egyfajta megállót képeznek képregény és film között, nem elnyomva egyik médium jellemzőivel a másikéit, hanem egyedi módon élve a két médium számos előnyével. A „mozgó képregény” (motion comic vagy animated comic) – mint neve is mutatja – két tudományterülethez, médiumhoz kötődik, ezért meghatározását befolyásolhatja, honnan közelítünk. Egyfelől a digitális animáció feltörekvő formájának tekinthető, amely jellemzően kisajátít egy létező képregénytörténetet és -grafikát, amit egy képernyőalapú animációs narratívává alakít át (bővebben: Craig Smith, Motion comics: Modes of adaptation and the issue of authenticity). Másfelől viszont a képregény egy olyan formájának is tekinthető, mely nemcsak a film, az animáció elemeit ötvözi a képregény elbeszélésével, rajzaival, hanem gyakran az internet adta lehetőségekhez nyúlva interaktívvá is teszi (teheti) a művet, ezzel továbbgondolva a film/animáció és természetesen a képregény hagyományos értelemben vett kereteit.

A „mozgó képregények” az 1960-as években jelentek meg először, a Marvel Comics Animation használta ezt a technikát a The Marvel Super Heroes televíziós műsorához. Ez már egy hanggal, zenével és némi animációval kísért „mozgó képregény” volt, habár akkoriban még nem ezzel a megnevezéssel illették, ahogyan a Norman Pett Jane (1982) című képregényéből készült „mozgó képregényt” sem. A 2000-es évektől azonban sorra jelentek meg ilyen alkotások, mint a Saw: Rebirth (2005), Watchman (2008), Buffy the Vampire slayer (2010). Ezekben már nagy szerepet játszott a mozgás, például egy-egy képkockán belül a karakterek vagy a háttér mozgatása. A szövegdobozokat és a hangeffektus-buborékokat, vizuális jeleket általában eltávolítják ezekből a művekből, hogy több animált grafikát jelenítsenek meg, mindezt zenei kísérettel vegyítve. Előfordul az is, hogy a párbeszédeket is felolvastatják, és ebben a formában rögzítik. Azonban a „mozgó képregény” elsődleges megjelenési formája a webképregény, és ez rendkívül sok olyan interaktív lehetőséget kínál, amikkel a „mozgó képregény” internet nélkül nem tudna élni. Megváltozik a befogadás ideje és módja, többféle választási lehetőség adódik, általuk nem feltétlenül a történet végkifejlete változik, hanem az elbeszélés befogadásának sorrendje, felrúgva a lineáris történetvezetés elvét. A képregény, a film és a „mozgó képregény” passzív befogadóját aktivizálja, és jóval nagyobb szerepet ad számára a történetben. Ez a digitális képregények újabb fajtája, amely egyesíti az olvasást (képregények) a mozival (nézéssel) és az új médiával (interakcióval). A következőkben éppen egy ilyen jellegű művet, az egyik első interaktív „mozgó képregényt” fogom bemutatni.

*

A gyilkos (Le Tueur – The Killer), Luc Jacamon és Matz (Alexis Nolent) 12 kötetes képregénysorozata a Casterman kiadó gondozásában jelent meg, első kötete 1998-ban. A képregényből Fons Schiedon illusztrátor, animátor és rendező 2001-ben készített interaktív „mozgó képregényt” (mivel ez a verzió meglehetősen régi, elérése is bonyolulttá vált: a http://killer.submarinechannel.com/ oldalon csak több régi szoftver letöltésével érhető el, de érdemes időt szánni rá), majd 2021-ben kezdték forgatni a filmadaptációt David Fincher rendezésében. Habár A gyilkos „mozgó képregény” több mint 20 éve készült mű, filmes aktualitása miatt érdemes újra elővenni, és rajta keresztül az itthon kevésbé ismert, interaktív „mozgó képregény” műfaját bemutatni.

A gyilkos brutális, véres és egyben stílusos noir történet, ami egy magányos és együttérzéstől mentes, hivatásos bérgyilkosról szól, aki elszigetelten él, következő célpontját várva. Ebben a várakozással és megfigyeléssel teli magányában egyre inkább azt hiszi, hogy elveszti az eszét és a hidegvérét. Az interaktív „mozgó képregény” a 12 részes képregénysorozat első kötetének egy részét adaptálta, bevonva a befogadót egy bérgyilkos jéghideg monológjába. A „mozgó képregény” egy intróval indul, az alkotó neve és a mű címe látható zenével kísérve, majd a következőkben egy íróasztalt látunk, rajta hamutartó, asztali lámpa (ami természetesen felkapcsolható), egy újság és egy akta. Az újságcikk röviden bemutatja a történetet, az aktában pedig 12 fejezet található, melyek tetszőlegesen kattinthatók, nem írva elő a sorrendben haladást. Egy-egy epizód után mindig megvan a választási lehetőség, hogy az íróasztalhoz térjünk-e vissza, vagy folytassuk a következő fejezettel.

A „mozgó képregények” esetében elmondható, hogy sokkal inkább támaszkodnak az eredeti műre (a képregényre), mint egy filmes adaptáció, ugyanakkor A gyilkosnál is megfigyelhető, hogy valamennyire rövidít, tömörít, és habár több a lassabb, monologizáló rész a műben, amit finom animációval dinamikusabbá tesz, az akciódúsabb jelenetek még látványosabbak lesznek az animáció segítségével és a képkockák váltakozásával. Ahol a mondanivaló a hangsúlyos, ott pedig a hangulat megragadására koncentrál, és a parallax technika segítségével mélyíti a jelenetet a különböző rétegek mozgatásával. A háttérben található rétegek lassabban mozdulnak el a befogadó számára, mint az előtérben találhatóak. A karakterek és a tárgyak is különböző rétegekre oszthatók – kialakítva ezzel egy „harmadik teret”, mellyel a történet tér-ideje még bizonytalanabbá válik, ami jól reflektál a gyilkos állapotára is, és amit még a „mozgó képregény” befogadója is bármeddig kitolhat. Sok esetben azzal vonja be a befogadót, kiléptetve az időtlenségből, hogy a rétegek csak az egér mozgatásával mozdulnak meg, melyet hangeffektekkel kísér. Ezeket a képregény szavakkal, vonalakkal jelöli, itt az utcazajt vagy a jégkocka csörgését is halljuk a pohárban. Ezenkívül a zene újabb réteget ad a történethez, mely illeszkedik a noir hangulathoz, zsigeribb olvasási élményt nyújtva.

A gyilkos interaktivitását a befogadás kötöttsége is fokozza. A papíralapú képregényeknél megszokhattuk, hogy előre látjuk az adott oldalt, panelstruktúrát, és ezáltal a történet végkimenetele is akár spoilerszerűen látható. A gyilkos „mozgó képregény” esetében nincs meg ez a veszély, nem kapunk betekintést az adott epizód végéről, csak az adott képkocká(ka)t látjuk, melyek némely esetben automatikusan cserélődnek, vagy csak kattintással tudunk továbblépni. A „lapozgatás” élménye valamilyen szinten megmarad, de a befogadó döntésére van bízva, mikor akar többet tudni, és azt is eldöntheti, milyen mozgást szeretne látni az adott kockában: cigarettafüstöt, a tömeg vibrálását, a redőnyön beszűrődő napfényt vagy a célpont bemérését. Ezzel az alkotó lehetőséget ad, hogy a befogadó saját maga is alakítson a részleteken, ha azok nem is kifejezetten befolyásolják a történet menetét és a végkifejletet, mégis a gyilkoshoz és környezetéhez engednek közelebb. Sok esetben az is meghatározott, hova kattinthatunk, mivel csak bizonyos pontokra kattintva enged tovább a történetben. Ezzel részben irányítja, részben felfedezőmunkára bíztatja a befogadót, más fejezeteknél viszont sokkal nagyobb szabadságot enged a kockák befogadásának sorrendjében. A szövegdobozok automatikusan jelennek meg, de elegendő időt kapunk az olvasásra, ha pedig hosszabbak a szöveges részek, akkor megint csak kattintással léphetünk tovább, így igazodva a befogadó olvasási sebességéhez. Ettől függően az adott epizód befogadása 10-20 perc is lehet. A párbeszédek „némák” maradnak, nincsenek beszédhangokkal kísérve, ugyanakkor nem is feltétlenül hiányzik több hang a műből.

A gyilkos „mozgó képregény” 12 epizódja remek átvezetést kínál a majdani filmhez, reklámként is funkcionál. A köztesség azonban, amit képvisel, új perspektívákat nyit meg film és képregény eszközhasználatának és jelrendszerének felhasználásával, és újfajta befogadói magatartást is indukál – interaktivitása révén pedig eléri, hogy saját keretrendszerében váljon értelmezhetővé és kezelhetővé, és így nemcsak egy megálló lesz a film felé, hanem saját maga is kivívhatja médiummá válását.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2023/01 40-42. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15630

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -