KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
   2020/október
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Színészek pórázon Az SZFE-botrány
• Hirsch Tibor: Gyógy-pontok, gyógy-pózok Magyar film, magyar doktor
• Kránicz Bence: „Csak így szeretnék filmet csinálni” Beszélgetés Horvát Lilivel
• Báron György: Történt-e valami New Jersey-ben? Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre
• Benke Attila: A rendszerváltás nagy generációja Beszélgetés Szalay Péterrel
• Soós Tamás Dénes: Beszélgetés Herendi Gáborral Egópárbaj
• Gelencsér Gábor: Örök varázs Tóth János kinematográfus – 2. rész
FILMZENE
• Orosdy Dániel: Egy marék hangjegy Ennio Morricone (1928-2020)
ELŐÍTÉLETEK KORA
• Benke Attila: Odüsszeiák Magyarországon Idegenek és hazatérők a magyar filmben
• Békés Márton: Keleten a helyzet változatlan Orientalista filmek Közép-Európáról
KÉPREGÉNY-LEGENDÁK
• Rusznyák Csaba: Legendás álmok a hőskorból Winsor McCay: Kis Némó Álomországban
FILMTÖRTÉNET
• Radó István: A paragrafusokon túl Egy filmdramaturg emlékei
DIGITÁLIS MÉDIA
• Borbíró András: Képközösség Együtt a neten
• Varga Zoltán: Szép sárkánypulóverek A Magyar népmesék és a YouTube
FIATAL OPERATŐRÖK
• Schubert Gusztáv: A láthatatlan kamera Beszélgetés Roder Andrással
FESZTIVÁL
• Schreiber András: Multikulti anzix Szemrevaló/Sehenswert
TELEVÍZÓ
• Pernecker Dávid: Meglógni a hétköznapokból J. G. Quintel
KRITIKA
• Barkóczi Janka: Társas magány Kocsis Ágnes: Éden
• Baski Sándor: A tökéletlen trükk Tenet
• Kovács Kata: Mogyoró van az ő tetején Lakos Nóra: Hab
KÖNYV
• Kelecsényi László: A sárkányeregető Zalán Vince: Kalandozások
STREAMLINE MOZI
• Jankovics Márton: A befejezésen gondolkodom Behavazva
PAPÍRMOZI
• Kragh-Jacobsen Søren: PAPÍRMOZI

             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Zalán Vince: Kalandozások

A sárkányeregető

Kelecsényi László

Zalán Vince gyűjteményes kötete leletmentés: nem hagyja veszni, amit divatjamúltnak vél a hálátlan utókor.

Egy filmkritikus feljegyzéseit hirdeti az alcím, de ez a könyv nemcsak jóval több, hanem egészen más, mint valamikor már nyomdafestéket látott írások összegereblyézése. Már az a tény, hogy a tudományos igényű dolgozatokat filmes életrajzi naplóval szegélyezi, gyanút kelt a hasonló köteteket laza mozdulattal félretoló széplelkekben. Kalandozás lenne? Tartsunk vele: miféle szellemi vidékekre csal magával?

Belekötnék az alcímbe: Zalán Vince soha nem volt kizárólagosan filmkritikus a fogalom napilapi, de még folyóirati értelmében sem. Nem gyakorlatoztatta a tollát kötelező jelleggel ilyen-olyan bemutatókkal, szerencsénkre és az ő szerencséjére. Írt arról, amit szeretett, amit érdekesnek talált, amit fontosnak vélt a magyar és az egyetemes filmtörténet évtizedeiben. Filmkritikákból is lehet persze kötetet gyártani, csakhogy minek? Ennek a több mint 300 oldalas könyvnek a hátsó füléről egy boldognak tetsző, komoly férfiú mosolyog ránk. Szerintem bölcs a mosolya, mert látta és átélte azt a korszakot, amiért érdemes volt még vetítőkben üldögélni, sötétben vakoskodva jegyzetelni, elméleti tanulságokat levonni, megírni.

Tovább kötözködve – már a szerzővel együtt gondolkodva – kérdezhetjük, miért ezeket az írásait válogatta bele ebbe az életművét mustrázó nyomtatványba. Aki ismeri a munkásságát, tudja, össze lehetett volna rakni akár egy másikat. Ám készséggel elhisszük, mégiscsak ő ismeri legjobban a dolgozatait, s ha ezt az irodalmi asztalt terítette meg nekünk, ne csak gusztáljuk, falatozzunk is a választékból. Kalandozások – ez talán a magyarázat, nem is talán, hanem egészen biztosan. Olyan felfedezőutakra hív, amely ösvényeket általában elhanyagoltak a mindig is divatok után menetelő, magukat mégis felfedezőnek vélő esztéták. Mindjárt az elején, a kötet első harmadában a magyar film képíró mesterei sorakoznak Makk Károllyal kezdve, Huszárikkal, Fehér Györggyel, Bódyval folytatva a sort, a sejtetésnél többet elárulva arról, szerinte mi köti össze ezeket a többségükben félreismert és ugyanúgy félre interpretált magyar rendezőket. Makk visszatérő alakja Zalán munkásságának, kismonográfiát írt róla egykoron, most titkot fejt, ha nem is nagyot, de fontosat. Az életművész rendező álcájában bujdokló rendező modernista trilógiája (Megszállottak, Elveszett paradicsom, Az utolsó előtti ember) a hazai új hullám, filmművészetünk megújulásának előfutára, amit kevesen tudnak. Az első darab robbantó hatását még csak-csak elismerik, de rögtön félre is értik. Nem csupán gazdasági újítók ezek a férfiak – a szocializmus korának értelmiségi válsághősei, akiket a rég halott, rég feledett Sarkadi Imre (a trilógia második darabjában) írt meg máig világító érvényességgel. A korszerű filmnyelvet kereső és birtokló Makknak a hatvanas évek közepére elvették a kedvét a folytatástól. Az ő pályája nem tört meg, vagy nem úgy tört meg, mint Zalán többi alanyáé. Huszárik, Tóth János, Fehér és Bódy, csak surranó-pályákon tudtak versenyben maradni, stúdiókkal, elfogadó szervekkel, közönségbefolyásoló ítészekkel küszködve. Van életművük, méghozzá nem is akármilyen, de mennyivel termékenyebbek lehettek volna, ha csak saját démonaikkal kellett volna gyürkőzniük.

A magyarok után az európai (e jelzőt kétszer aláhúzva) film kiválasztottjai sorakoznak. Itt sem valami kontinensi trend diktál. A „reménykeresők” számára fontos alkotók, élükön Federico Fellinivel jönnek, szinte kézen fogva, mint egy nagy fináléban, s közben Nino Rota halhatatlan, agyonjátszott zenéje szól – semmi Star Wars-muzsika. Vidékiek vagyunk – szól a szerző üzenete, ha úgy vesszük, mi európaiak valamiképp mind azok vagyunk. Bár becsúszik a mintába Nicholas Ray és a Johnny Guitar, de hát a Hollywooddal szemben végül is marginalizálódó rendező is ezt a vidékiséget hozta a vászonra, nem véletlenül rajongott érte André Bazin útmutatásával a nouvelle vague-os ifjak francia serege. Lindsay Anderson és Steven Soderbergh szintén a kinn és benn is egeret fogni akaró macskához hasonlatos. Fassbinderrel és Wendersszel pedig végre magunkhoz, Kelet-Európához közelítünk, nem szólva Angelopulosz Jancsó-hatást mutató palackpostáiról.

A terített asztal desszertjei megint a magyarok, egyetlen szóval a nem-játékfilmes mezőny háttérbeszorult jelesei. Dokumentaristák és animációsok sorakoznak, s ekkor látjuk pontosan, milyen gazdag is a honi filmpaletta. Sára Sándor, Gyarmathy Lívia, Reisenbüchler, Jankovics magasodnak fölénk – kapkodjuk a pillantásunkat munkáik magaslati pontjairól, az alkotói felemelkedés „kilencedik emeletéről”.

A kötet zárójelei okozzák a legnagyobb meglepetést. Bár igazán nem kellene álmélkodnunk, hogy Zalán Vince a személyesség bizalmasságával avat be a filmművészettel kötött hosszú viszonyába. Első ifjúságában, valamikor még a hetvenes években, a fekete borítós Filmkultúrába írt egy érzékletes portrét, az e kötetből hiányzó, új trendek számára poros Bo Widerbergről – A sárkányeregető címen. Ez a rang őt is megilleti.

 

Gondolat Kiadó, 2020


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2020/10 55-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14690