KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
   2020/október
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Színészek pórázon Az SZFE-botrány
• Hirsch Tibor: Gyógy-pontok, gyógy-pózok Magyar film, magyar doktor
• Kránicz Bence: „Csak így szeretnék filmet csinálni” Beszélgetés Horvát Lilivel
• Báron György: Történt-e valami New Jersey-ben? Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre
• Benke Attila: A rendszerváltás nagy generációja Beszélgetés Szalay Péterrel
• Soós Tamás Dénes: Beszélgetés Herendi Gáborral Egópárbaj
• Gelencsér Gábor: Örök varázs Tóth János kinematográfus – 2. rész
FILMZENE
• Orosdy Dániel: Egy marék hangjegy Ennio Morricone (1928-2020)
ELŐÍTÉLETEK KORA
• Benke Attila: Odüsszeiák Magyarországon Idegenek és hazatérők a magyar filmben
• Békés Márton: Keleten a helyzet változatlan Orientalista filmek Közép-Európáról
KÉPREGÉNY-LEGENDÁK
• Rusznyák Csaba: Legendás álmok a hőskorból Winsor McCay: Kis Némó Álomországban
FILMTÖRTÉNET
• Radó István: A paragrafusokon túl Egy filmdramaturg emlékei
DIGITÁLIS MÉDIA
• Borbíró András: Képközösség Együtt a neten
• Varga Zoltán: Szép sárkánypulóverek A Magyar népmesék és a YouTube
FIATAL OPERATŐRÖK
• Schubert Gusztáv: A láthatatlan kamera Beszélgetés Roder Andrással
FESZTIVÁL
• Schreiber András: Multikulti anzix Szemrevaló/Sehenswert
TELEVÍZÓ
• Pernecker Dávid: Meglógni a hétköznapokból J. G. Quintel
KRITIKA
• Barkóczi Janka: Társas magány Kocsis Ágnes: Éden
• Baski Sándor: A tökéletlen trükk Tenet
• Kovács Kata: Mogyoró van az ő tetején Lakos Nóra: Hab
KÖNYV
• Kelecsényi László: A sárkányeregető Zalán Vince: Kalandozások
STREAMLINE MOZI
• Jankovics Márton: A befejezésen gondolkodom Behavazva
PAPÍRMOZI
• Kragh-Jacobsen Søren: PAPÍRMOZI

             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Szemrevaló/Sehenswert

Multikulti anzix

Schreiber András

A járvány miatt a korábbiaknál szűkebbre szabott Szemrevaló kínálata szerint a német nyelvű film legégetőbb kérdése 2020-ban az integráció.

Több szempontból is érdekes az idei Szemrevaló mindössze négy alkotásra szorítkozó játékfilmes válogatása. A megszokottnál szegényesebb merítést persze részben magyarázza a koronavírus-járvány filméletet bénító mellékhatása – nemtelen is lenne sorolni a német nyelvű termés fájó hiányait (főleg, hogy a négy film közül kettőt a pandémia miatt csak idén nyáron kezdtek vetíteni a német mozik). Ugyanakkor épp a hiányok miatt kissé torzulhat a kép a német nyelvű mozgóképek iránt érdeklődő magyar nézőben, s könnyen azt hiheti, a német régió filmművészetében egzotikus-perzselő szelek fújnak, a világ állapotára és saját társadalmi jelenségeire oly érzékeny „germán film” érdeklődésének homlokterébe az integráció került. Legalábbis, ha a német-holland Berlin Alexanderplatz, a német-osztrák Gipsy Queen és a svájci Wolkenbruch csodálatos útja a siksze karjaiba tematikai hasonlóságaiból indulunk ki – még akkor is, ha utóbbi nem egy friss bevándorló beilleszkedési harcát, hanem egy már megtelepedett közösség, a zürichi ortodox zsidó diaszpóra ifjú tagjának identitásproblémáját mutatja be.

Michael Steiner – Thomas Meyer azonos című regényéből készült – komédiája egyszerre 21. századi felnövéstörténet és asszimilációs mese, amelyben ugyanakkor nem a beilleszkedés, hanem épp ellenkezőleg, a kivonulás a nehéz. Az egyetemista Mordeháj Wolkenbruch (Joel Basman) a hirtelen szerelem, az egyetemen megismert „nemzsidó” lány miatt kerül összetűzésbe a számára mindenáron „rendes zsidó” feleséget szerezni akaró, életén egyébként is uralkodó anyjával, végső soron pedig az ortodox hagyományokkal és szokásvilággal. Hol van már Sólem Áléchem Istennel és a történelemmel sodródó, identitását őrző tejesembere?! A Wolkenbruch csodálatos útja a siksze karjaiba a ma már a valódi sokszínűség ellen dolgozó, összeolvasztó multikulturalizmus nézőpontjából mesél (így válik a film meggyőződéseket egybemosó jelképévé az izraeli kényszerkiránduláson bemutatott zsidó-buddhista szeánsz), s ezért aztán – meglehet, valódi szándéka ellenére – gyakorta csúfot űz egy közösség hagyománykövető életmódjából.

A Wolkenbruch csodálatos útja a siksze karjaiba főhőse – ha nagyon akar és képes hátrahagyni családot, neveltetést és örökölt értékrendet – még könnyen betagozódhat a szabad szerelem és szabad fogyasztás világába, csupán új szemüveg, fiatalos hajviselet, némi borotvahab és divatos ruhák kellenek hozzá. A Burhan Qurbani rendezte Döblin-adaptáció, a Berlin Alexanderplatz Bissau-Guineából a német fővárosba illegálisan vándorolt hőse, és Hüseyin Tabak drámájának, a Gipsy Queen Hamburgban beilleszkedni igyekvő romániai roma hősnője a sötétebb bőrszín miatt sokkal nehezebb helyzetben van. Tegyük hozzá, a két rendező nem csupán szolidáris a beilleszkedési trauma sújtotta bevándorlókkal, mindvégig megélt tapasztalatokról szólnak: mindketten Németországban születtek ugyan, de messziről érkeztek, Qurbani szülei a szovjet invázió idején menekültek el Afganisztánból, Tabak családja a kurd-török konfliktus kirobbanása előtt érkezett Észak-Rajna-Vesztfáliába. Kettejük közül Qurbani a harcosabb: a Sahádában (2010) három muszlim fiatal sorsán keresztül mutatja be az egyéniséget (vallási meggyőződést, értékrendet) kikezdő multikulturális Berlint, az Ifjak és erősekben (2014) az idegengyűlölet fűtötte 1992-es rostocki zavargásokról emlékezett meg – és az Alfred Döblin 1929-es regényét fel- és átdolgozó Berlin Alexanderplatz tökéletesen illeszkedik a sorba. A börtönből szabadult Franz Biberkopfból egy Francis (Welket Bungué) nevű nyugat-afrikai menekült lesz, aki miután sikeresen partot ér Dél-Európában, megfogadja, hogy tisztességes életet fog élni – csak hát a feketemunka, az eseti rasszizmus, a nagyvárosi éjszakai élet és a rossz pártfogók, a kilátástalanság és a hontalanság érzete egyre mélyebbre taszítják. Qurbani átír, sűrít és kevesebbet, de egyoldalúan pszichologizál – így a háromórás, öt nagyobb fejezetre és a költői igazságosságnál optimistábbra hangszerelt epilógusra osztott Berlin Alexanderplatz nem tud kilépni Döblin és Fassbinder árnyékából, és az ígéretes új keret ellenére egyre homályosabbá válik a tükör, amelyben a rendező a kétezres évek berlini valóságát láttatni kívánja.

Bár végül költői stilizálással zárul, mégis egy fokkal hitelesebbnek tűnik Tabak hamburgi meséje a romániai cigánytelep ökölvívó-edzőjének lányáról, aki egyedülálló kétgyermekes anyaként próbál talpon maradni az északi kikötőváros sűrűjében. Tabak a klasszikus bokszfilm metaforáját alkalmazza, miszerint a felkészülés, majd a szorítóban folytatott harc mindig önfeltérképezési folyamat és társadalmi küzdelem is: a beszédes nevű Ali (Alina Șerban) a megélhetési nehézségek és a gyámügyesek akadékoskodása miatt végül beteljesíti az őt kitagadó apa óhaját és pártfogója-edzője (Tobias Moretti kifejezetten meggyőző a lezüllött sportbár-tulajdonos szerepében) ringbe száll a világbajnoki címért. Csak helyenként pontatlan vagy épp sematikus szociológiai tanulmány, olykor kifejezetten izgalmas sportjelenetekkel – a Gipsy Queen akár a német-osztrák Millió dolláros bébi is lehetne, ha épp a finálé feszültségét nem ügyetlenkedné el. Aligha véletlenül. A nagy mérkőzés totyogósra sikeredett ökölvívó-balettját egy hirtelen vágás, a magányos árnyékboksz költészete teszi helyre (ennek átélését nagyban segíti Tabak állandó komponistája, Varga Judit lágy harmonikazenéje).

Steiner, Qurbani és Tabak a kisebbségi beilleszkedés három variációját mutatják be – egészen másfajta (mondhatni: homogén) társadalmi közegben játszódik az elsőfilmes Mariko Minoguchi Végzet és kezdet című, thrillerben meghempergetett müncheni melodrámája (s bár mellékes, de mégsem érdektelen, hogy a japán-német rendezőnő filmjének egyik főszereplője, Edin Hasanović anyja a boszniai háború elől menekült Németországba). A relativitáselméletet és a kvantummechanikát (Einsteint és Schrödinger macskáját) a melodráma narratívájába emelő Végzet és kezdet végső soron az eleve elrendeltetés kérdésével foglalkozik – és ha direkt nem is érinti a bevándorlók beilleszkedési nehézségeit, ebben a tekintetben köze van a sztereotípiák önbeteljesítő jóslatához – egy szupermarket pénztárosnőjének két, különös módon összemosódó románcán keresztül. Nora (Saskia Rosendahl) szerelmét, Aront (Julius Feldmeier) lelövik a rablók egy bankban, később viszont Natannal (Edin Hasanović) kezd viszonyt, akinek, miután kirúgták az állásából, sürgősen sok pénzre lenne szüksége, hogy leukémiás kislányát kezeltetni tudja. Nora véletlenszerűen találkozik mindkét férfival – a fizikus Aron hisz abban, hogy az életben minden eleve elrendeltetett, Natan pedig nagyon ismerős valahonnan Norának. Múlt, jelen, jövő – a Mementót vagy a Mullholland Drive-ot idéző időjátékot Aron filozofálása vezeti fel, mintegy bevezetőként Minoguchi idősíkokat kártyapakliként keverő narratívájához. Az utóbbi évek legígéretesebb német rendezői (és forgatókönyvírói) indulása nem csupán témája, de minősége okán is leválik az idei Szemrevaló három másik filmjéről – ugyanakkor felemás filozófiai lábjegyzettel is szolgál azoknak, akik nem tudják, a 21. századi tömeges bevándorlással kapcsolatban melyik politikai narratíva felé mozduljanak: két állapot egyidejűsége mindaddig fenntartható, amíg nem kényszerülünk választani. A moziban pedig még mindig csak megfigyelők vagyunk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2020/10 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14685