KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
   2020/október
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Színészek pórázon Az SZFE-botrány
• Hirsch Tibor: Gyógy-pontok, gyógy-pózok Magyar film, magyar doktor
• Kránicz Bence: „Csak így szeretnék filmet csinálni” Beszélgetés Horvát Lilivel
• Báron György: Történt-e valami New Jersey-ben? Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre
• Benke Attila: A rendszerváltás nagy generációja Beszélgetés Szalay Péterrel
• Soós Tamás Dénes: Beszélgetés Herendi Gáborral Egópárbaj
• Gelencsér Gábor: Örök varázs Tóth János kinematográfus – 2. rész
FILMZENE
• Orosdy Dániel: Egy marék hangjegy Ennio Morricone (1928-2020)
ELŐÍTÉLETEK KORA
• Benke Attila: Odüsszeiák Magyarországon Idegenek és hazatérők a magyar filmben
• Békés Márton: Keleten a helyzet változatlan Orientalista filmek Közép-Európáról
KÉPREGÉNY-LEGENDÁK
• Rusznyák Csaba: Legendás álmok a hőskorból Winsor McCay: Kis Némó Álomországban
FILMTÖRTÉNET
• Radó István: A paragrafusokon túl Egy filmdramaturg emlékei
DIGITÁLIS MÉDIA
• Borbíró András: Képközösség Együtt a neten
• Varga Zoltán: Szép sárkánypulóverek A Magyar népmesék és a YouTube
FIATAL OPERATŐRÖK
• Schubert Gusztáv: A láthatatlan kamera Beszélgetés Roder Andrással
FESZTIVÁL
• Schreiber András: Multikulti anzix Szemrevaló/Sehenswert
TELEVÍZÓ
• Pernecker Dávid: Meglógni a hétköznapokból J. G. Quintel
KRITIKA
• Barkóczi Janka: Társas magány Kocsis Ágnes: Éden
• Baski Sándor: A tökéletlen trükk Tenet
• Kovács Kata: Mogyoró van az ő tetején Lakos Nóra: Hab
KÖNYV
• Kelecsényi László: A sárkányeregető Zalán Vince: Kalandozások
STREAMLINE MOZI
• Jankovics Márton: A befejezésen gondolkodom Behavazva
PAPÍRMOZI
• Kragh-Jacobsen Søren: PAPÍRMOZI

             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Előítéletek kora

Idegenek és hazatérők a magyar filmben

Odüsszeiák Magyarországon

Benke Attila

A kortárs magyar filmeknek gyakran külföldiek és külföldről (haza)érkező magyarok a főszereplői, akiket sokszor nyílt vagy burkolt elutasítással fogad a társadalom.


Török Ferenc 1945 (2017) című filmjében két zsidó férfi érkezése rémíti meg a második világháború utáni kis falu lakóit, akik 1944-ben részt vettek a helyi zsidóság vagyonának elkobzásában, és olyannyira félnek a revanstól, hogy készek lennének meglincselni a háború alatt meggyilkolt rokonaikat gyászoló apát és fiát. Habár történelmi drámáját Török nem politikai parabolának szánta, mégis sok a hasonlóság a kisközösség és a mai magyar társadalom idegenekkel szemben tanúsított magatartása között.

A 2010-es években számos magyar film készült, amelyekben fontos (fő)szereplő a külföldről Magyarországra érkező „idegen”, legyen szó a 2014–2015-re begyűrűző menekültválságra direkten reflektáló alkotásokról (Nagy Viktor Oszkár: Két világ közt, 2011, Felsőbb parancs, 2013; Meggyes Krisztina: Azok, 2015; Fatér Ambrus: Légmell, 2016; Dudás Balázs: Welcome, 2016; Banner-Szűcs Lóránd: Sandwich, 2017, Vranik Roland: Az állampolgár, 2017; Mundruczó Kornél: Jupiter holdja, 2017; Zurbó Dorottya: Könnyű leckék, 2018), a magyarok és más nemzetiségűek konfliktusoktól terhelt találkozásait bemutató játékfilmekről (Miklauzic Bence: A zöld sárkány gyermekei, 2011, Hőskeresők, 2013, Nagy Viktor Oszkár: Hivatal, 2014; Hajdu Szabolcs: Délibáb, 2014; Kostyál Márk: Kojot, 2017), vagy a hosszabb ideig vagy születésétől fogva külföldön élő magyarok (vissza)integrálódásának történeteiről (Hajdu Szabolcs: Ernelláék Farkaséknál, 2016; Antal Nimród: A Viszkis, 2017; Bodzsár Márk: Isteni műszak, 2013, Drakulics elvtárs, 2019). Formai és tematikai értelemben sem homogén filmcsoportról van szó, viszont mindegyik műre jellemző, hogy komplex módon mutatják be a külföldről érkezők és az „őslakos” magyarok viszonyát. Ezek az alkotások nem egyszerűsítik le a konfliktusokat, azaz jellemzően nem pusztán a kortárs migránsellenes kormánypropagandából vezetik le az idegenellenességet, hanem azt állítják, hogy a magyar xenofóbia a 2010-es éveknél sokkal mélyebben gyökerező, régi keletű probléma.

 

„Te nem turista vagy, hanem menekült”

Dencső Blanka és Sik Endre a TÁRKI rendszerváltás óta tartó híres kutatássorozatához kapcsolódó tanulmányából (Adalékok az előítéletesség mértékének és okainak megismeréséhez a mai Magyarországon, Educatio 2007/1, 50–66.) kiderül, hogy az „idegenbarátok” aránya jellemzően alacsony a magyar társadalomban, a „mérlegelők”, vagyis inkább csak a határon túli magyarok irányába nyitott látens idegenellenesek száma enyhén csökkenő, a nyíltan idegenelleneseké növekvő tendenciát mutat. 2007-ben a megkérdezettek többsége nem látta volna szívesen az arab (87%), a kínai (81%), az orosz (80%) és a román (77%) származásúakat, de a kutatás kedvéért kitalált pirézeket sem (68%), holott a 2000-es évek közepén a menedékkérők aránya még elenyésző volt az Európai Uniós átlaghoz képest. A TÁRKI 2016-os statisztikái szerint a 2007-es 29%-ról 11 év alatt 53%-ra nőtt a nyíltan idegenellenesek aránya, ezzel szemben a mérlegelőké 61%-ról 46%-ra, az idegenbarátoké pedig 10%-ról 1%-ra csökkent. Messing Vera és Ságvári Bence több európai országra kiterjedő kutatása (Looking Behind the Culture of Fear, 2018) szintén arról tanúskodik, hogy a magyar az egyik leginkább bevándorló-ellenes társadalom a térségben. Ám a TÁRKI kimutatása szerint már az 1990-es években is volt olyan év (1995), amikor kiugróan magas volt a nyíltan idegenellenesek hazai aránya (40%), így a migránsellenes kormánypropaganda csak a magyar xenofóbia katalizátoraként, de nem kiváltó okaként értelmezhető.

A 2010-es évek magyar filmjeinek többségében a társadalom inkább burkoltan, nem nyíltan idegenellenes. Kostyál Márk Kojotja abból a szempontból kivétel, hogy gúnyt űz a színesbőrű svéd befektetőkből, akik a falu kiskirályán, Szojkán keresztül „elveszik a magyarok földjét”, tehát ebben az esetben maga a film viszonyul negatívan a külföldiekhez, sőt a multikulturalizmus eszményéhez. Más miatt kivétel a Jupiter holdja, amelyben a menekülteket a határon géppuskatűz fogadja, a szír főhős, Aryan is azután tesz szert természetfeletti képességeire, hogy a migránsellenes magyar rendfenntartó, László agyonlőtte. A filmben feltárul a túlzsúfolt táborok embertelen világa, és az Aryant felkaroló bukott orvos, Dr. Stern pénzszerzés céljából kihasználja a dokumentumok hiányában kiszolgáltatott „csodatevő” fiút („Te nem turista vagy, hanem menekült” – oktatja ki a doktor), akit egyik neonáci ügyfelük sötét bőrszíne miatt romának néz, ezért ellenséges vele szemben. A cselekmény utolsó harmadának bombamerényletét követően pedig a hírekben kihangsúlyozzák, hogy a terroristák a menekültekkel együtt érkeztek az országba. Tehát a Jupiter holdjában az idegen abszolút kiszolgáltatottja a média propagandája („a migráns terrorista”) által megvezetett és előítéletektől vezérelt „őslakosoknak”.

Ugyan Az állampolgár is bemutat xenofób rendőri túlkapásokat (az iráni illegális határátlépő Shirint bántalmazzák, és megzsarolják újszülött kisbabájával), ám a burkolt idegenellenességgel foglalkozik behatóbban. Egyrészt akár Nagy Viktor Oszkár művében, a Hivatalban, úgy Az állampolgárban is megjelenik a bürokrácia, amelynek „első vonalában” az ügyintézők emberségesek és empatikusak, ám a törvények és rendeletek által szabályozott procedúrák szükségszerűen embertelenek. Egyrészt a rendszert nem érdekli, hogy ha Shirint vagy Nagy Viktor Oszkár művében a török családot kitoloncolják, akkor egzisztenciájuk, sőt életük kerül veszélybe. Másrészt a Hivatalban hangsúlyos, hogy az idegenellenség intézményesült annyiban, amennyiben a külföldről érkezők mind „gyanúsítottak”, potenciálisan veszélyes elemek, így múltjukban és magánéletükben kénytelenek vájkálni az ügyintézők. Az állampolgárban pedig a főhős Wilson azzal szembesül, hogy ő „csak egy afrikai”, aki sikeres állampolgári vizsgája ellenére jó esetben is csak 4–5 éven belül válhat hivatalosan magyarrá. A férfi a rasszizmusnak nemcsak az intézményesült, de a hétköznapi változataival is szembesül. Habár a címszereplő már évek óta dolgozik Magyarországon egy budapesti üzlet megbecsült biztonsági őreként, főnöke, Éva azonban a háta mögött többször élcelődik rajta nővére, a Wilsont oktató, majd vele intim kapcsolatba kerülő Marinak. „Nem más a szaga? Nem drótos a szőre?” – kérdezi Éva gúnyosan az egyik jelenetben. Mari fiai és férje pedig már pusztán a fekete férfit látva, még a megismerkedés előtt ellenségesen viszonyulnak hozzá. „Miért nem veszi meg [az állampolgárságot], mint a kínaiak?” – kérdezi az egyik fiú, majd így méltatlankodik a másik: „Pont ide kellett menekülnie!”. Wilson és Mari házasságtörő kapcsolata pedig mintegy jó ürügy arra, hogy az egyik fiú megverje a főszereplőt.

A Délibáb és A zöld sárkány gyermekei az idegen diszkriminációját a gazdasági kiszolgáltatottsággal kapcsolják össze. Előbbiben a bundapénzzel menekülő fekete focista, Francis sodródik a magyar pusztába, ahol a modern rabszolgaság mellett a helyiek xenofóbiájával (kinézik őt a kiskocsmából) és a rendőrök brutalitásával szembesül bőrszíne miatt. Miklauzic filmjében a munkaadója által útlevelével megzsarolt, egy kínai árukkal teli raktárban lakó Wu és az ingatlanra pályázó, kiégett János kapcsolata bontakozik ki, ám barátságukat utóbbi felettesének fenyegetőzése (hogy kirúgja Jánost) mérgezi meg, a magyar férfi ezért nevezi „senki”-nek az okirata hiányában jogilag valóban „senki”-nek számító Wu-t.

A Hőskeresők azt bizonyítja, hogy az idegenellenesség nem mai keletű, valamint összekapcsolja azt a kollektív emlékezés problémakörével. 1990-ben az amerikai Fred egy kis borsodi faluba utazik, ahol édesapja és annak második világháború alatt lezuhant vadászgépe roncsai után kutat. A kocsmában eleve cinizmussal és ellenszenvvel fogadják, élcelődnek származásán és kedvességén („Egyáltalán nem értem, hogy jutottak fel ezek a Holdra!”). Ám amíg ki nem derül, hogy édesapját a falu asszonyainak elcsábítása miatt meglincselte a kisközösség, addig a polgármesteri címre pályázó ravasz Csornaival az élen a helyiek érdekből segítenek neki. A Hőskeresők egyrészt bemutatja, hogy minden korszakban van apropója, hogy a magyar szembe forduljon a külföldi jövevénnyel (a háború alatt az amerikaiak hivatalosan ellenségnek számítottak), és talán a jövő generációi is amiatt lesznek hajlamosak a xenofóbiára, mert a szembenézés helyett Csornaihoz hasonlóan nálunk sokan szándékosan elkendőzik vagy átértelmezik a más nemzetiségűekkel szemben elkövetett múltbeli bűnöket (lásd az újvidéki mészárlást, ami sokáig tabunak számított). Másrészt a film rávilágít arra, a kulturális közeg miként befolyásolhatja, hogyan bánunk az idegenekkel. A multikulturális Egyesült Államokban nevelkedett Fred nyitott a magyar kultúrára (még pár szót is megtanul magyarul), az édesapját befogadó Polyák által felnevelt törvénytelen féltestvére viszont megkeseredett, nemcsak az idegeneket, hanem mindenkit gyűlölő örökvesztes. A TÁRKI kutatásához kapcsolódó idézett tanulmány szerint is az idegenellenességre azok a hajlamosabbak, akik nem kerültek vagy kerülnek kapcsolatba külföldi származású emberekkel, illetve státuszuk, anyagi helyzetük miatt a „társadalom vesztesei”-nek számítanak.

 

Odüsszeusz hazatér

Homérosz Odüsszeiájában nemcsak Odüsszeusz, de távollétében Ithaka is megváltozik, így a hős és népe kölcsönösen nem ismernek egymásra a nagy hazatéréskor. Alfred Schütz 1945-ös tanulmányában, A hazatérőben a klasszikus eposz és a frontról visszatérő veterán példáján keresztül rávilágít arra, hogy a hazájától huzamosabb ideig távollevő ember ugyanúgy átélheti az idegenség érzését az anyaországba visszatérve, mint egy eleve másik kultúrából és nyelvterületről származó külföldi, mert a távozáskor megszakadt a helyi kulturális kódok által szabályozott társadalmi érintkezések folytonossága. A Határátkelő nevű internetes portál persze erősen szubjektív beszámolói bizonyítják, hogy Schütz tézise ma is érvényes: a hazalátogató magyarok szerint megdöbbentő volt a visszatérésükkor, hogy nem az a Magyarország várta őket, ami az emlékezetükben élt, és a negatív tapasztalatok (feszült, ellenséges légkör) miatt idegennek érezték magukat hazájukban.

A kortárs játékfilmekben a külföldről visszatérő (Császi Ádám: Viharsarok, 2014; Ernelláék Farkaséknál; Drakulics elvtárs) és a Magyarországra érkező határon túli magyarok (Isteni műszak, Kovalik József: Cop Mortem, 2016, A Viszkis) egyaránt megtapasztalják, milyen magyar földön idegennek lenni. A Cop Mortem magyarországi rendőrgyilkosságok ügyében nyomozó Interpol-ügynökét, John Holdent a hazai rendőrkollégái idegen neve miatt előítéletekkel fogadják (a rendőrfőnök, Réti megfigyelteti), és csak akkor kezdenek el bízni benne, amikor kiderül, pécsi születésű, és folyékonyan beszél magyarul. A Viharsarok egykoron Németországban focizó, majd nagyapja alföldi falusi házába visszaköltöző Szabolcsának nemcsak homoszexualitása, illetve az azt nem toleráló kisközösség gyűlölete miatt megpecsételt a sorsa, hanem mert helyi szerelmét (és gyilkosát), az édesanyja és iskolatársai által egyaránt meggyötört Áront még az is összezavarja, hogy a fiúnak német barátjához, Bernardhoz is húz a szíve. Az Ernelláék Farkaséknálban a címszereplők ugyan rokonok, ám a Hajdu Szabolcs által játszott Farkas nem látja szívesen felesége testvérét, Ernellát és annak családját, akik nemrég tértek vissza Angliából, és szó szerint nem találják a helyüket Magyarországon, azaz nincs saját egzisztenciájuk. A két család konfliktusa odáig fajul, hogy Farkasék megvádolják Ernelláékat azzal, hogy eltulajdonítottak tőlük egy egész boríték pénzt. Igaz, mint kiderül, szülei tudtán kívül valóban Ernella kamaszlánya lopta el a borítékot, hogy el tudjanak költözni Farkaséktól, ám az eset felszínre hozta, hogy a hosszabb távollét elég volt ahhoz, hogy már az a kis bizalom is megszűnjön a két család között, ami valószínűleg egykoron sem volt túl erős a testvérpár rivalizálása miatt.

Az Isteni műszakban és A Viszkisben az „anyaországban” egyaránt bűnbe sodródnak a határon túli magyar főhősök hátrányos helyzetük miatt. Előbbiben Milán a délszláv háború elől menekül Magyarországra, és itt kénytelen csatlakozni egy menthetetlen betegeket jó pénzért a halálba segítő mentős csapathoz, amennyiben át akarja csempészni a határon a háborús övezetben ápolóként dolgozó szerelmét. Utóbbiban Ambrus Attilát alapvetően barátsággal fogadják az „őslakosok”, egy hokicsapat és annak segítőkész edzője, azonban nem tud megélni az itt keresett kevés pénzből, és Az állampolgár hőséhez hasonlóan ő is elvész a bürokrácia útvesztőjében, így illegális úton (egy arrogáns és korrupt politikuson, illetve bankrablások révén) igyekszik hozzájutni a dokumentumokhoz, amelyek hivatalosan is elismerik, hogy magyar. Szerelme édesapjával találkozva viszont szembesülnie kell azzal, hogy van, aki szerint származása miatt ő soha nem lehet „teljes értékű magyar”, ugyanis az apa „lerománozza” Ambrust.

A Drakulics elvtárs az 1945-höz és a Hőskeresőkhöz hasonlóan történelmi perspektívába helyezi az idegenellenesség problémáját. Ahogy a Viharsarokban a homoszexualitással és a Nyugattal, úgy Bodzsár szatirikus kémhorrorjában szintén a Nyugattal és a vámpírizmussal kapcsolódik össze az idegen karaktere. Címszereplő hőse, Fábián Béla egykoron Kádár János jóbarátja és hithű kommunista volt, ám az 1956-os hazai eseményeket látva, a kubai forradalmat átélve és a vámpírlétet, illetve az amerikai kapitalizmust megízlelve kiábrándult a rendszerből. Mivel Fábián megőrzi fiatalságát, nyugati ruhákat hord és egy vörös Ford Mustanggal érkezik haza, majd később kifejezetten lázító kijelentéseket tesz (például ötvenhatot „ellenforradalom” helyett „forradalom”-nak nevezi), így az állambiztonság folyamatos megfigyelés alatt tartja Fábiánt, aki ráadásul elcsábítja Laci, a titkosügynök kollégáját és szerelmét, Marit is. A hajdani elvtárs a puha diktatúra hivatalos ideológiája szerint többszörösen is idegen ellenségnek számít: az „átkos Nyugat” megfertőzte, „reakciós” és nem utolsó sorban vámpír, egy fantasztikus lény, amelynek létezését a materialista világfelfogás elutasítja (a rendszer persze elvtelen, így Brezsnyev épp a vámpírizmustól reméli életben maradását, sőt az örök életet).

A Drakulics elvtárs mellett az Isteni műszakban, a Hőskeresőkben, a Délibábban és Az állampolgárban is hangsúlyos, hogy hőseik a cselekmény végén tovább utaznak, a Délibáb kivételével mindegyik említett példában egyértelműen elhagyják Magyarországot, de A Viszkis címszereplője is majdnem átkel a határon az utolsó nagy bankrablást követően. A cikkben elemzett alkotásokban közös, hogy főszereplőiket szinte megfojtja a többek között az idegenellenességtől és az előítéletességtől áporodott hazai légkör, amelyen – mint Az állampolgár Wilsonja vagy a Drakulics elvtárs Fábiánja –, ha akarnak, sem tudnak változtatni, mivel a politikai rendszerek által manipulált „őslakosok” erősen ellenállnak bárminemű pozitív irányú változásnak, „bezárják a kapukat” az újító jellegű, idegennek, tehát veszélyesnek tartott áramlatok előtt. Mint arra a Hőskeresők, az 1945 vagy a Drakulics elvtárs felhívja a figyelmet, a történelem során több olyan hatalmi rendszer (a nacionalista, antiszemita és antikommunista Horthy-rezsim, a nyugatellenes és antikapitalista kommunista diktatúrák) állt fenn Magyarországon csak a 20. században, ami előítéletességre és az „idegen” vagy annak titulált csoportok tagjai ellen hangolta az embereket. Az efféle propaganda mérgező voltát mutatja, hogy a gyűlölködés azt is elpusztítja, aki felhasználja: miközben a „nemzeti egység” nevében támadja az idegeneket, hamarosan a sajátjait is célba veszi.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2020/10 26-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14673