KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
   2020/október
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Színészek pórázon Az SZFE-botrány
• Hirsch Tibor: Gyógy-pontok, gyógy-pózok Magyar film, magyar doktor
• Kránicz Bence: „Csak így szeretnék filmet csinálni” Beszélgetés Horvát Lilivel
• Báron György: Történt-e valami New Jersey-ben? Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre
• Benke Attila: A rendszerváltás nagy generációja Beszélgetés Szalay Péterrel
• Soós Tamás Dénes: Beszélgetés Herendi Gáborral Egópárbaj
• Gelencsér Gábor: Örök varázs Tóth János kinematográfus – 2. rész
FILMZENE
• Orosdy Dániel: Egy marék hangjegy Ennio Morricone (1928-2020)
ELŐÍTÉLETEK KORA
• Benke Attila: Odüsszeiák Magyarországon Idegenek és hazatérők a magyar filmben
• Békés Márton: Keleten a helyzet változatlan Orientalista filmek Közép-Európáról
KÉPREGÉNY-LEGENDÁK
• Rusznyák Csaba: Legendás álmok a hőskorból Winsor McCay: Kis Némó Álomországban
FILMTÖRTÉNET
• Radó István: A paragrafusokon túl Egy filmdramaturg emlékei
DIGITÁLIS MÉDIA
• Borbíró András: Képközösség Együtt a neten
• Varga Zoltán: Szép sárkánypulóverek A Magyar népmesék és a YouTube
FIATAL OPERATŐRÖK
• Schubert Gusztáv: A láthatatlan kamera Beszélgetés Roder Andrással
FESZTIVÁL
• Schreiber András: Multikulti anzix Szemrevaló/Sehenswert
TELEVÍZÓ
• Pernecker Dávid: Meglógni a hétköznapokból J. G. Quintel
KRITIKA
• Barkóczi Janka: Társas magány Kocsis Ágnes: Éden
• Baski Sándor: A tökéletlen trükk Tenet
• Kovács Kata: Mogyoró van az ő tetején Lakos Nóra: Hab
KÖNYV
• Kelecsényi László: A sárkányeregető Zalán Vince: Kalandozások
STREAMLINE MOZI
• Jankovics Márton: A befejezésen gondolkodom Behavazva
PAPÍRMOZI
• Kragh-Jacobsen Søren: PAPÍRMOZI

             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

J. G. Quintel

Meglógni a hétköznapokból

Pernecker Dávid

A kultikus Parkműsor felelőtlen furcsa párosának bizarr kalandjai után J. G. Quintel a családalapítás sokkoló nehézségeit veszi sorra.

Egy ellazult kék szajkó és egy impulzív mosómedve tíz éve állt munkába egy minden konkrét tér- és idődimenzióból kiszakadt névtelen városi közparkban. Mordecai és Rigby mindenesként első dögunalmas munkanapjuktól kezdve utolsó – minden értelemben kozmikus – utazásukig azon voltak, hogy a nyakukba varrt feladatokat a lehető legkevesebb belefektetett energiával tudják le, a művészi szintre emelt lógás kiskapuit minél szélesebbre tárva. J.G. Quintel 2010-ben indult, nyolc fantasztikus évad után pedig 2017-ben katartikusan lezárt kultikus Parkműsora ironikusan önreflektív eredeti címe – Regular Show – ellenére közel sem szabványos animációs sorozat. Mordecai és Rigby a mindenkori megúszás iránti keserves vágyuk (túlélni az avargereblyézést, a falfestést és egy közös randit, visszakérni egy társasjáték árát), és a hétköznapi történéseket-tetteket agyonbonyolító döntéseik (meghívó nélkül bejutni egy buliba, megküzdeni egy fülükbe tapadt slágerdallammal) következményeként ugyanis rendre természetfeletti, pszichedelikus, kvázi-szürreális események őrült szövevényébe vesznek. Az öntörvényűen örvénylő – és az animáció médiumát éltető – fantasztikum elszállt kis hülyeségei, vagy épp epikus méretű világégései Quintel kezei között a mindennapokat felemésztő rutin megkerülésének metaforájává válik. A Parkműsor 10-20 perces epizódjainak cselekménye többnyire a realitás talajába ágyazott, ez a talaj azonban Mordecai és Rigby lába alatt minduntalan megcsúszik, megsüllyed, beomlik. Ők csak le akarják győzni a legyőzhetetlen főellenséget kedvenc videójátékukban, aki azonban ügyeskedésük miatt nappalijukban manifesztálódik, majd pedig tényleges pusztításba kezd. Tanulság mindig van, de homályban marad, Quintel nem sulykol didaktikus örök igazságokat. Mordecai és Rigby nem tanulnak hibáikból, viszont tetteik teljes tudatában vannak. A Parkműsor ereje épp abban rejlik, hogy Quintel nem a szürrealitás emlékezetes jeleneteire építi sorozatát, hanem a mindenki számára ismerős, átélhető alapszituációkra és az azokat egy lustaságában is kreatív, lébecoló, vállvonogató huszonéves módjára kezelő főhőseire. Nem kell ahhoz ismerni a Kaliforniai Művészeti Intézeten végzett Quintelt, hogy nyilvánvaló legyen a Parkműsor önéletrajzi ihletettsége. Az egész sorozatot átjárja a friss munkakezdők könnyed nyomora, a diákévek lazaságának, a zavartalan láblógatásnak, a felelőtlen barmulás büntetlenségének fájóan közeli emléke (a nosztalgiát Mark Mothersbaugh ‘80-as éveket megelevenítő dallamai erősítik). Mordecai és Rigby lélekben és fejben még nem készültek fel a nagybetűs élet szívásaira, de ellentétben a karaktereiket ihlető Beavisszel és Butt-headdel, Rennel és Stimpy-vel, Rockóval és Melákkal, SpongyaBobbal és Csillag Patrikkal, ők próbálkoznak. Az már más kérdés, hogy próbálkozásaikból apokalipszis kerekedik, de hát alig akad valaki, aki nem így élte meg ezt az ijesztően bizonytalan életszakaszt. Mordecai és Rigby állat-mivolta csupán külsőség (egy szajkó, aki soha nem repül és egy a mosómedve, aki soha nem mos), első megszólalásuktól nyilvánvaló, hogy ők fiatal embersrácok, sajátos személyiségvonásokkal és gesztusokkal, valamint – ezt ki kell emelni – egyéni beszédmóddal. Érdekes ugyanis, hogy mennyire közel hozza és kézzelfoghatóvá teszi őket az a redukált tinédzseri szlengnyelvezet („dude”, „man”, „like”, „wow”), amit Pendleton Ward szintén 2010-ben indult Kalandra fel! (Adventure Time) című klasszikusának főszereplői egy fokkal cizelláltabban használtak (Ward egyébként Quintel évfolyamtársa volt). Mordecai Quintel nyugodtan búgó hangján szólal meg, mint az alkotó egyetemista énjének alteregója, míg Rigby nyeszlett sipákolásáért a szinkronveterán William Salyers felel, munkájuk nélkül pedig a Parkműsor elképzelhetetlen lenne. A sorozat „hátradőlt” és „elnyújtózott” hangvételéhez többet adnak hozzá a stoner-komédiákban és a szarkasztikus-abszurd brit tévéhumorban (a Zooniverzum és a Kockafejek hatása elvitathatatlan) gyökerező dialógusaik, valamint a bújtatott felnőtt-poénjaik (csak egy egyedülálló nő vásárolhat egy darab banánt), mint a mindezzel ellenétező, gyermekkönyveket idéző szabadkezű naiv firkarajz-stílus. Mordecai és Rigby nagy kalandja több mint 260 agyament epizód (és egy egyórás film) után 2017-ben az űrben ért véget, egy – a korábbiaktól eltérő – nagyobb cselekményívet kibontó évaddal, melynek utolsó perceiben az örök huszonéveseket Quintel felnőttként ábrázolva búcsúztatja el, egyszerre elengedve az évek során tőle, és szeretett karaktereitől is egyre távolabb került múltat. Így Quintel nem hagyja magára hőseit az animációs sorozatokban megszokott örökké stagnáló epizodikus körforgásban, amelyben a változás és a fejlődés nem létező opció. Ahogy alkotójuk, úgy ők is továbbléptek.

*

Miután a Parkműsorban egyetemi éveinek emlékeit és történéseit vesézte ki a lehető legrészletesebben, Quintel idén bemutatott (de már 2017-ben elkészült) új sorozatában a harmincas életévek – szintén saját tapasztalatain alapuló – gyötrelmeit járja körbe. A Close Enough főszereplői egy viszonylag friss kiscsalád tagjai: Josh (újfent Quintel), Emily (Gabrielle Walsh) és négyéves lányuk, Candice (Jessica DiCicco), akik Los Angeles-i lakásukat két haverjukkal (akik egy elvált pár) osztják meg. Josh és Emily a hétköznapi robotolás és a számukra még rémisztően új szülői szerepkör között próbálnak meg úgy elevickélni, hogy közben ne veszítsék el józan eszüket és idealizált fiatalságuk emlékét. Struktúrájukat tekintve a Close Enough epizódjai szinte teljesen hasonlóan épülnek fel, mint Mordecai és Rigby történetei: adott egy egyszerű, mindennapi alaphelyzet, vagy banális probléma (segíteni kislányuknak egy óvodai projektben, ellátni a napközis szülők kényszerfeladatát, feszültségmentes pihenőnapot tartani), amik aztán nem evilági káoszba fordulnak, többnyire apu és anyu ilyen-olyan bénázása miatt. Abból kifolyólag, hogy a Close Enough szereplői térben és időben konkrétan elhelyezett „hús-vér” emberek (a rajzstílust a Bob burgerfalodája és a Texas királyai közé lehetne belőni), ezek a Parkműsorban látottakhoz képest sokkal erőszakosabb és borultabb metaforikus kataklizma-jelenetek látványosabban lógnak ki a valószerűből, sokkolóan megtestesítve a családvállalás rémálmait. Amikor Emily azt hiszi, hogy újra teherbe esett, Josh bejelentkezik egy csúcskategóriás vazektómia-klinikára, ahol aztán elszabadulnak a késes-lézeres műtőrobotok. Amikor pedig elmennek egy klubba, hogy ifjú korukat felidézve szétüssék magukat, kiderül, hogy a bárban – a Logan futása paródiájaként – minden 30 év feletti vendéget brutálisan kivégeznek. Az egyik legerősebb epizódban az anyai melóban összeomló Emily egy eladásra kínált üres házban piheni ki a ránehezedő stresszt, ami gyorsan rabul ejti, élete pedig egy 90’-es évekbeli szituációs komédia és egy Beckett-dráma bizarr ötvözetévé változik. Quintel a szokványos alaphelyzeteket felborító meredek fordulatokat új sorozatában koncentráltabban használja. A Close Enough epizódjaiban képes kizárólag azzal foglalkozni, amit Mordecai és Rigby utolsó jelenetében megpendített: a megkerülhetetlen változással. Josh és Emily nehezen tud mit kezdeni azzal, hogy pár év alatt mennyit változott életük, jelenük terhe elől pedig bárhova elmenekülnének. Mintha oda vágynának, ahol Mordecai és Rigby élte minden felelősségtől mentes legvidámabb éveiket. Abba a korba, mikor még könnyű volt kiutat találni a hétköznapokból. Amit éreznek, az a kapuzárási pánik távoli előszele. Ahhoz harmincvalahány évesen már elég felnőttek, hogy tudják, hogy megöregedtek, de ahhoz még elég fiatalok, hogy utálják ezt az egészet. A Close Enough a Parkműsor önfeledt gyermeki őrülete és a komoly felnőttlét közti határmezsgye, amin a jövő nehézségeitől megrettent Quintel félve próbál meg átlépdelni. Alkotói szemszögével és szereplőivel ezért egyáltalán nem nehéz azonosulni. Még akkor is, amikor magukat utcagyerekeknek álcázó aszott arcú vénséges gonosztevők üldözik őket. A felelős felnőttkor szörnyűségeinek rekeszizomgyilkos jelenetei ugyan néha már-már az Adult Swim (a Turner Broadcasting System felnőtteknek szóló rajzfilm csatornája) legjobbjainak zavarba ejtő nonszenszét idézik, azonban Quintel – ahogy tette korábban is – tudja, hogy mikor kell leállni. A menetrendszerűen érkező észveszejtő fordulatok így nem vonják el a figyelmet arról, hogy a fiatalságukat, szabadságukat, karrierjüket feláldozó kezdő szülők számára mindezek helyett ott van az, amitől hiába tartanak, ami fontosabb, amire megéri vigyázni: saját új családjuk. Igen, megöregedni senki nem akar, és igen, szívszorító látni, ahogy az idő múlásával elhalnak az álmok, de Quintel ezen nem kesereg, inkább szívvel-lélekkel teli elmebeteg kalanddá teszi a felelősségérzet és az önfeladás kialakulásának áldozatos folyamatát. A Parkműsor óta bölcsebb lett. Nem bölcs, de bölcsebb. Mordecai és Rigby büszke lenne rá.   

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2020/10 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14682