Magyar Műhely(Bara Margit 1928-2016)Védtelen ártatlanság Kelecsényi László
A legszebb magyar
színésznőnek tartották, privát sorsa azonban kegyetlenül bánt vele.
Elment a színésznő, akit
a hetvenes évek közepe óta nem láthattunk filmvásznon, aki körül évtizedek óta akkora
volt a csönd, mintha már nem is élne. Korábban a betegsége, még korábban egy
politikai aljasság tüntette el a színről. Ha fiataloknak, főiskolai
hallgatóknak, filmszakos diákoknak kiejtettem a nevét, hosszas magyarázó
lábjegyzetet kellett fűzni hozzá, hogy ki volt Bara Margit, és miért beszélek
róla múlt időben, amikor még élt, amikor még itt volt köztünk. Nem tudom,
kegyes, vagy nagyon is kegyetlen volt hozzá a sors, hogy nyolcvannyolc évet
adott neki. Mit érezhetett, még egészségesen, de a hivatása gyakorlásától
visszavonulva, és mit élhetett át hosszas betegségétől tehetetlenné válva? Erre
nincs válasz, csak az, hogy csitítjuk a dühünket, amiért egy ilyen ragyogó
szépséget és tiszta tehetséget így tönkretett egy félpuha diktatúra
hírmanipulációja. Akár regényt is lehetne írni róla, azokról a
konszolidációsnak hazudott hatvanas évekről, amikor elvették Bara Margit kedvét,
nemcsak a filmezéstől, még az élettől is.
Erdélyből jött, első férjét
kísérte Magyarországra, de pillanatokon belül fordult a kocka, és ő lett a
híres, ő lett a sztár filmvásznon és színházban. Nem is a legendás módon
megkapott első filmszereppel (Ranódy: Szakadék),
hanem a Hunyady Sándor novellából filmre költött cselédhistóriával.
Forradalmi napokban forgatták a Bakaruhábant,
s azon a hírhedt 1957-es május 1-jén kezdték a mozik játszani a lázadó,
magánforradalmát megvívó fiatal nő történetét. Becsapják, megalázzák,
szerelme/szeretője nem vállalja őt a nyilvánosság előtt. Ebben a filmben
jegyezték meg a nevét, ekkor lett a közönség kedvence. Bara Margitnak az 1957
utáni évtized lett a nagy időszaka. Filmszerepek sora övezte pályafutását, s
hogy mindig valamilyen, már-már alkati szomorúság uralkodott rajta, abban annak
is szerepe lehetett, hogy ekkor veszítette el tragikus körülmények között első
férjét.
Az asszonyalakok, akiket
a mozivásznon megelevenített, jócskán hasonlítottak egymásra. Még a korai Bakaruhában főszerepe is erre a rugóra
járt. Függetlenségre vágyó, sorsába bele nem törődő, hazug kompromisszumokat el
nem fogadó, férfiuralmat nem tűrő nő – egy jó értelemben vett, korai feminista.
Akinek az a tragédiája, hogy nem szépség nélküli, a férfiaknak nemigen kellő,
érdes modorú lázadó, ellenkezőleg, nagyon is nőies, egyenrangú párkapcsolatra vágyó,
hódító szépségű asszony.
A kulcsfilm minden
bizonnyal a Zápor, melyet méltatlanul
feledett a zajos sikerekre fogékonyabb filmes krónika. A fiatal, „elsőfilmes”
Kovács András rendezte beugróként, a megbetegedett Keleti Márton helyett
1960-ban. Első pillantásra egy téesz-film, a sematizmustól éppen szabaduló
falusi történet. Ám a hősnő szabályszegő viselkedése, lázongása és kilépése a
cselekvési kényszerekből, felülírja az alig érdekes mezőgazdasági témát. Mert
nem az lett a dráma tétje, hogy a jóval fiatalabb feleségén uralkodó egyéni
gazda (Páger Antal ezt is remekül domborítja) belép-e a téeszbe vagy kívül
marad. S még csak nem is az, hogy a Bessenyei Ferenc által játszott elnök
szerelmi ostroma célt ér-e a nehéz helyzetű fiatalasszonynál. Egy vérbeli női
történet kerekedik a meglehetősen elnagyolt alapszituációból. A Bara Margit
által játszott magyar vidéki Bovaryné kezébe veszi sorsát. Nemcsak zsarnoki
természetű urát hagyja el, hanem egy másik élettel kecsegtető, lehetséges
szeretőjét is, mert a szabadulást nem a szerelemben, s épphogy nem a szexualitásban
keresi, hanem az önállóságban. Egy forradalmár asszony 1960-ban. Aki elindul
szerencsét próbálni a nagyvárosba.
Asszonyok – igazi férfiak
nélkül. Ez a korai Bara Margit filmek rejtett üzenete. Akármelyik szerepét
kaparjuk meg, akármelyik film üzenetét próbáljuk dekódolni, nem is rejtetten ez
a válasz bújik elő a dramaturgiai miértre. A méltán feledett Don Juan legutolsó kalandja című
bohóságban simán lepattintja magáról a törekvő hódítót. A méltatlanul
elhanyagolt Láz (a magyar bauxit
filmregénye) egyik női főszerepében többet vár a szerelmesétől, mint amire az
erkölcsi értelemben képes, így a kapcsolatuk kudarchoz vezet. A Ház a sziklák alatt remekművé nemesült
tragédiájában is felette áll a férjének, nem csupán azért, mert az gyilkossá
válik. A Kertes házak utcája kisvárosi
históriájában is sok szabad érzelmi vegyértékkel rendelkező, épp ezért unatkozó
feleség. Bárhonnan jön egy történetbe, bármilyen szerepbe álmodják bele a
forgatókönyvírók, Bara Margit királynőként lép be a sztoriba, s minden
porcikájával szinte követeli, hogy hódoljanak neki a férfiak, s hódoljon neki
az egész világ.
Rövid ideig meg is kapta
ezt a dicsfényt. Budapesti karrierje elején évente átlag 3-4 filmben
játszhatott. Kötetet kellene már írnia róla valakinek, miért ismétlődik
ugyanaz: aki sikeres és népszerű a filmvásznon, annak nemigen lesz nagy és
hosszú színpadi karrierje. Szabályerősítő kivételek persze mindig vannak (mint Ruttkai
Éva vagy Törőcsik Mari), de ez a törvényszerűség sajnos sok sikeres
filmszínésznőnk karrierjét tette felemássá. Bara Margit is így járt.
Nem is fognánk bele
színházainak sorolásába, drámai szerepeinek katalogizálásába. Sokkal
izgalmasabb téma, még most is, hogy a nyolcvannyolcadik évében távozott színésznő
miért nem tudott igazán élni azzal a természeti adottságával, amit a sorstól
vagy a teremtőtől kapott. Tájékozott olvasók és filmrajongók tudnak erre egy
kézenfekvő, ám csak hétköznapi, mert politikai jellegű választ. Az a mocskos
ügy, amelybe 1964 táján belekeverték. Juszt se írom le a benne szereplő
politikusok és korabeli fezőrök, életművészek nevét. Bara Margitra rákentek
valamit, nem a hamis legendában szereplő csokoládéöntetet, hanem szennyes és
hamis rágalmat, ami ellen nem tudott védekezni. Ma egy efféle históriától
celebbé válhat akármilyen névtelen senki, és nyegle öntudattal bámulhat a
beszélgető show kamerájába. Akkor és ott, a hatvanas években, s még utána is,
végzetes rágalom volt. De mégsem ez a színésznő karrierjének vakfoltja.
Ennyi évtized múltán
végre föl kell tenni a kérdést: aki ilyen szép volt, aki ennyire
méltóságteljesen szexepiles volt, aki tetejébe még tehetség dolgában is
felvette a versenyt bárkivel, miért nem tudott jobban sáfárkodni ezekkel az
adottságaival? Hogy a keringő legendák szerint alkatilag nagyon szemérmes volt,
az nem megfelelő válasz. Talán tudtán kívül még mindig E. Th. A. Hoffmann
nyújtja erre a feleletet. Aki filmvásznon látható, az eladta a tükörképét – ha
nem is az ördögnek, a közönségnek mindenképp. S az ördöggel talán még meg lehet
alkudni, de az „ezerfejű cézárral” semmiképp sem.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 5 átlag: 5.2 |
 |
|
