|
|
|
MoziNeon démonGyenge Zsolt
The
Neon Demon – amerikai-dán, 2016. Rendezte: Nicolas Winding Refn. Írta: Mary
Laws, Polly Stenham és Nicolas Winding Refn. Kép: Natasha Braier. Zene: Cliff
Martinez. Szereplők: Elle Fanning (Jesse), Keanu Reeves (Hank), Christina
Hendricks (Jan), Jena Malone (Ruby), Abbey Lee (Sarah). Gyártó: Bold Films /
Space Rocket Nation / Vendian. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos. 110 perc.
Nem
kevesebbel, mint a látható határaival kísérletezik Refn, mikor a reklámfotók és
kifutók reflektorfényében élő modellek világát teszi meg legújabb filmjének
témájává. A műfaj kliséinek megfelelően nagyon fiatal, ártatlan és szűz(ies)
vidéki lány érkezik a Los Angeles-i divatvilágba, ahol az egyik
legkompetitívebb üzletág kíméletlen szereplői közt kell megállnia a helyét. Ami
a dán film amerikanizálódott fenegyerekét leginkább érdekli, hogy ebben a
környezetben a megszokottól eltérő viszonyban van a siker és a profizmus: a
filmben feltűnő divatguruk Jesse-ben nem a remekül kivitelezett mozgást, a
tökéletesre sebészkedett testet értékelik, hanem a természetes szépséget
keresik, vagyis pont azt, amiért tenni nem lehet semmit.
„A
szépség nem minden. A szépség az egyetlen dolog” – hangzik az egyik szereplő
szájából a mottónak is beillő bonmot,
ami jelzi, hogy a Neon démon középpontjában nem a hősnő története, nem a
személyiség, hanem maga a kép áll. A képmás, a felszín maga az identitás ebben
a világban, ahol a modellnek mint önálló egyéniséggel rendelkező lénynek fel
kell oldódnia minden egyes „szerepben”, minden kollekcióban, és minden
sminkben. A jungiánus és freudi pszichoanalízis fogalmait és szimbólumait egyre
gyakrabban használó Refn ezúttal Lacan tükörmetaforájával játszik, amelynek
egyik legfontosabb vonatkozása, hogy a gyermeki fejlődés során az én
kialakulásának egyik legfontosabb állomása a tükörkép felismerésén keresztül
valósul meg. Lacan azt állítja, hogy a tükörstádium azért kulcsfontosságú, mert
a gyermek ekkor saját, oly sok mindenre még alkalmatlan, ügyetlen testét a
korábban véltnél tökéletesebbnek tűnő képben ismeri fel újra. Refn szerint
találkozásunk a modellek révén a médiában megteremtett idealizált emberképpel
ugyanezt a hatásmechanizmust lovagolja meg. Végül, ahogy haladunk előre a
történetben, és ahogy felszín és belső tartalom egyre elválaszthatatlanabbá
válik, úgy mosódik össze a valóság és a (rém)álom szintje is a filmben. Refn
legújabb mozijában a mitizáló pszichologizálás keveredik a kortárs divatvilág
Bret Easton Ellis írásaiból ismerős véres és vérfagyasztó felmutatásával.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2 átlag: 4.5 |
 |
|
|
|
