Magyar Műhely

Magyar film, magyar idő – 3. rész

Múltunk a nyereg alatt

Hirsch Tibor

A régmúltba visszanéző történelmi filmjeink főhősei a forrófejű vitézek és gondterhelt, kompromisszum-kereső vezéreik.

A magyar film történelmi témáiról szóló áttekintésünk első része az éppen magunk mögött hagyott hetven esztendőre összpontosított: ebben a történelmi szakaszban az volt a tanulságos, miképpen tudja a film a távolságot nyújtani-zsugorítani, hogyan képes szívének kedves korszakokat tematikusan kizsákmányolni. A második részben a Reformkorig jutottunk: ezeknek a filmeknek ürügyén volt alkalom föltenni egy másik, még általánosabb főkérdést: Mi végre is utaztat minket az ujját a jelen ütőerén tartó avatott filmművész leninsapkás avagy huszárcsákós korokba? Elég nyilvánvaló – aki ilyen filmet készít, vagy a jelen titkos gyökereit mutogatná, vagy a jelenre vonatkozó még titkosabb párhuzamokat. Ha elég messze kirándul velünk az időbe, inkább az utóbbi marad. Mindenesetre, akár egyik, akár másik volna is a szerzői szándék, minket, nézőket, aktualizálásra biztat, így is, úgyis. Ez errefelé elvárás: a filmnéző ezen a tájon sokféle cenzúrakerülő képes beszédhez lett hozzászoktatva. A kosztümös-történelmi allegóriák nyelve az egyik legfontosabb közülük.

És akkor most induljunk tovább. Eddigi gyakorlatunkkal szakítva, nem időperiódusok szerint csoportosítjuk a filmeket, hanem egy másik, mindegyikre érvényes bár kevésbé objektív szempont szerint. Mégpedig: mennyire, milyen távolságra helyezkednek el a „Magyar Történelmi Narratívák Örökös Főtételétől”. Merthogy van ilyen főtétel. És valóban pozíciót lehet foglalni hozzá képest, akár virtuális térben, akár virtuális időben. A tételt magyarázva egy pillanatra vissza kell térnünk a Reformkorhoz, a reformkor sokat idézett jelszavához:”Haza és Haladás”. Ebből így, önmagában persze nem lesz történet, és főleg nem lesz „dramaturgiai tét”: történetet mozgató konfliktus. „Haza és Haladás – de azok ellenében, akik csak az egyiket akarják” – így már lehet vele kezdeni valamit. „Haza és Haladás – de a külső ellenség egymás ellen játszaná ki a két tábor híveit – ez így még ismertebb, irodalomból-filmből ismert megannyi hazai narratíva konfliktuskerete.

Végül – „Haza vagy Haladás”: döntési kényszer ott, ahol hagyományosan az „és” szokott állni – lehetne történet mondani ebben a gondolati keretben is, de, ki tudja miért, a magyar kosztümös mesekészletben ez ritka, mint a fehér holló. Konkrétan – látni fogjuk – egyetlen ilyen filmet sikerült találni.

Ellenséges égtáj

Legfeljebb ha kéttucat filmünk van a nyolcszáz évnyi témaregiszterben – de csak ha a művészfilmet és rockoperát, ha a moziban is forgalmazott televíziós produkciókat is beleszámítjuk. Így sejlik föl a nagy halmaz legfontosabb részhalmaza: filmek, melyekben a reformkori jelszó kettős értéke egy kalapban van. Ahol a „haladás” a szocialista történetírás aktuális tanítása szerint a nép felszabadításával esik egybe. Merthogy a nép fölemelésén kívül, másfajta progresszív érték nem létezik – természetesen a túlfinomult tárgyak, a haditechnika, építészet, a művészet progressziója sem.

És az ellenség mindig idegen. Néha rögtön megmutatja igazi arcát – amikor éppen hadban állunk vele, néha, mikor ideiglenes szövetségesünk, akkor csupán gyanús. Gyanús, ha másért nem, már csak gazdagsága, és túlfinomult tárgykultúrája okán is. És az ilyen – tágan értett – ellenség mindig nyugatról jön.

Keleti ellenséget – talán az Egri csillagok színpompásan fenyegető török harci seregszemléjét leszámítva – magyar film soha nem mutat úgy, hogy a jó oldalon a néző egyszerre érezze a filmhősök komplexusait és a „csak azért is” fogadkozásait, amennyiben nem csupán az ellenség túlerejével dacolnának, hanem azok vélt vagy valós civilizációs gőgjével is. Ilyen összetett érzések magyar hősben soha nem támadnak turbános-lófarkas ellenséggel szemben, viszont rizsporos-parókás, háromszög-kalapossal szemben szinte bármikor.

Ma – egyelőre – nem készül kosztümös mozgókép, mely az „üzenjük Brüsszelnek!” aktuális hangulati-indulati foglalatban mesélné el a maga történelmi meséjét, így kötve össze múltat és jelent. Nem készül, akármennyire is benne van a levegőben, és talán azért sem, mert sok ilyen készült és nagyon más politikai kurzus megrendelésére. Amikor a Bán Frigyes rendezte Rákóczi hadnagya (1953) kuruc portyázói megjelennek a foglyul ejtett tábornokkal és hadipénztárral – az alkotók szándéka szerint egy olyan közönségben keltenek plebejus és egyben hazafias lelkesedést, akik néhány hónappal korábban még egyperces némasággal a nagy Sztálin halálát gyászolták. És akkor jön a lelkesedéshez a friss – hivatalosan is friss – korszellemhez passzoló dac. Merthogy a jobbágyból lett kuruc hős a filmben éppen a francia követtel folyó tárgyalást szakítja meg, a maga foglyával, zsákmányával. A franciák, fájdalom, nem tudják fegyverrel támogatni Rákóczit, vagyis miközben a honi bajszos vitéz jó hírt hoz, (megszerezett haditervet, fővezért, hadipénztárt), addig a nyugati piperkőc rosszat, és a fejedelem veszi is a lapot: epés megjegyzéssel szégyeníti meg az európai lornyon tulajdonosát, jó szóval, előléptetéssel jutalmazza a magyar bajusz gazdáját. Ráadásul mindezt látványként is föl van építve – a fogoly labanc generális képe a franciák csoportjára montírozódik – a barokk parókák szinte fölcserélhetőek. Osztrák és francia, ellenség az egyik, szövetséges a másik – mégis, ugyanazon a gyanús égtáj felől érkeznek, sőt, amelyik messzebbről jött, talán még díszesebb – tehát még gyanúsabb.

Ez a játék aztán megismétlődik hat évvel később Fehér Imre Kard és kocka című lényegesen gyengébb filmjében (1959). Itt a Nyugat ugyancsak két szinten képviselteti magát: ott van maga a vicces antagonista, a túlságosan is européer játékszenvedéllyel és nőcsábász galantériával jellemzett labanc őrnagy, és a kurucok, akik álruhás franciaként, és néma angol lordként mutatkoznak be, álöltözettel jelezve, hogy akad még a nyugatinál is nyugatibb – idegenebb – identitás, melyhez, lám, még a kényes osztrák is ijedt sznobsággal viszonyul. A valóságos civilizációs gőgöt legyőzi annak karikatúrája: tulajdonképpen ez volna a film végén az igazi magyaros, kurucos diadal.

 Ez mindig működik. Még Beatrix királynő reneszánsz túlfinomultságát is próbára lehet tenni a Mit csinált felséged 3-tól 5-ig? című, amúgy nagyon is divatos bohózatban (Makk Károly, 1964), mely egyébként már-már sznob módon követi a nyugati mintát, a „nagy ember papucsban” divatos vígjátéki trendet – akár álcázhatná magát az angol „Folytassa…” sorozat egy kosztümös epizódjának.

Vagy ott van A koppányi aga testamentumának (Zsurzs Éva, 1967) ugyancsak kulturális alapon kigondolt harci csele: egy ostoba osztrák zsoldos fennhordja civilizáltnak képzelt orrát a magyarokhoz képest, de máris alázatosan kúszik-mászik, ha egy itáliai sztárépítésszel, ha egy valóságos erőd-specialistával akad dolga. Parókás gőgösek, paróka előtt hajbókolók, majd a hajbókolás megtagadásának szép mikrokatarzisa – erre bizony a hetvenes évekig komplett kosztümös meséket lehet építeni. Talán még korai volna előásni a receptet.

A vezér homloka

A másik filmcsoport tételeit is színészi gesztus kapcsolja össze. Nem a biggyesztés – annál ide több kell. Homlokráncolás, szúrós tekintet, halk hosszú-hosszú sóhaj. Ahogy csak Bessenyei Ferenc tudta ezt csinálni, mielőtt két pogány közt éppen országmentő döntést hozott. Jó, esetleg tudta Sinkovits Imre is, magát az egri főkapitányt, vezért és politikust alakítva, aki nem biggyeszthet, akinek nyugat és kelet, Ferdinánd és Zápolya minden fenyegetését és ígéretét, pártjaik előnyét-hátrányát észben kell tartania, mielőtt elhatározza magát. De biztos, ami biztos, Várkonyi Zoltán filmjéből (1968) azért Bessenyei sem hiányzik: ott van Török Bálint szerepében, amint hajszálra ugyanezen feltételekkel ő is meghozza a maga homlokráncoló döntéseit.

És Bessenyei még csak nem is filmen kezdte! Negyedszázadon át a legfontosabb magyar drámákban roskadozott országos súly alatt – Németh László, Illyés Gyula, Szabó Magda – ki másra is bízhatták volna a felelős államférfi-szerepeket.

Mire, 1983-ban, István király, ott, a városligeti színpadon, majd nemsokára a mozivásznon is, megfontol és meggondol mindent, addigra már réges-rég regény-, dráma, és filmbéli magyar státuszférfiainak örökös imázsává jegecesedett a fegyelmezett mértéktartás.

Mert a hős lehet kurucos, a fejedelem nem. A hős megtréfálhatja a Nyugat gőgjét, a Fejedelem látszólag tiszteli. A király pláne. Megadja Bécsnek, megadja a pápának, megadja Konstantinápolynak, megadja a sztambuli Magas Portának (nyilván Brüsszelnek is megadná), ami az övé. De csak annyit, nem többet. És azt ő dönti el, mennyi az az annyi.

És ha nem király, ha csak kiskirály, akkor is. Mert lehet csak bölcs városvezető, de magyar filmben akkor is passzolnak hozzá a szokásos homlokráncolós stratégiai elvek, és a hozzávaló színész gesztusok. Lehet egy Lestyák főbíró A beszélő köntösből (Fejér Tamás, 1969), akinek csak annyi a dolga, hogy békére hangolja a Kecskemét városára szemet vető aktuális fosztogatót. Lehet Fabriciusz főbíró A fekete városból (Zsurzs Éva, 1971), ahogy a király adta városi szabadságok és a vármegyei fenyegetések között keresi a szép egyensúlyt.

Ez volna maga az örökös magyar történelmi filmfőszerep. Királynak, vezérnek, bírónak való, de talán legesleginkább erdélyi fejedelemnek, akivel kapcsolatosan a „tündéres politika” szükségszerűségét tanítják is a történelemkönyvek.

És éppen itt merül föl leginkább a kérdés: ha ezek a filmek is párhuzamkereső példázatok, akkor hol, mikor kinek, miféle jelenkori politikai személyiségnek is feleltethető meg a mindenkori kompromisszum-zsonglőr, a kelet- nyugat- és más égtájak taktikus barátja és féken-tartója?

A Szörényi-Bródy megálmodta, Koltay Gábor rendezte István, a király (1983) címadó hőséről ma már illene elhinni – bizonyos szerzői nyilatkozatok alapján –, hogy dehogyis őt kell szeretni, hanem ellenségét, Koppányt. Hogy dehogyis a túlélés, csakis a forradalom barátja volna az igazán jó fej. Azért azt, aki tényleg ott volt a Királydomb tövében nyolcvanhárom nyarán, nehéz utólag meggyőzni, hogy véletlenül sem az öregecske Kádár Jánost vélte hallani, amikor Varga Miklós hangját fölemelve a fájdalmas döntéséről tépelődött a fináléban… Mindegy, ez nem bizonyítható, hiszen Bessenyei Ferenc nem is szerepelt a stáblistán. A Vitézy László rendezte Érzékeny búcsú a fejedelemtől (1987) című, nagyon is világos példázatot kínáló mozidarabban viszont szerepelt. Adva van a török kézre adott Lippa vára – politikai kompromisszum véráldozatokkal –, és van Bethlen Gábor, a szigorú tekintetű Bessenyei, aki bűnt követett el. Szégyelli, de meg tudja magyarázni. Ahogy az első titkár is magyarázna megtorlást, felakasztott Nagy Imrét. Lassan beszélne, homlokot ráncolna. A filmben a külhoni krónikás – bizonyos Don Diego – csak bólogat. Először csak gépiesen, aztán megértéssel. Ez volna a paradigma utolsó darabja, magyar film, benne a magyar fejedelmi belső konfliktus, világos áthallásokkal. Megkésett tisztelgés, Bessenyei-sóhajjal. Ami – nagy színészről lévén sző – annak, akivel azonosítják, majdnem kitüntetés. Akárki nem szokta megkapni.

Csataidők, harci idillek

A nemzeti panteonból ismert alakok tehát a bocsánatos és megbocsáthatatlan erkölcsi besározódás szküllái és kharübdiszei közt hánykolódnak, kerülgetve a gyanús politikai barátot és a gyanú felett álló ellenséget. Mindez lehet nagyon tanulságos, lehet nagyon magyar, de nem éppen mozgóképes örömforrás. Következik-e ebből, hogy ha a kosztümös film hazai termék, akkor – hiába harcos, kardozós – soha nem képes szimplán szórakoztatni? Lehetséges volna?

Ez természetesen túlzás. A Főképlet – a „haza és haladás” kötelező diszkussziója – mindig ott munkál ugyan a háttérben, de attól még lehet (lehetne) egy-egy hazai történelmi darab is szimpla akciómozi.

De nem mindegy, mikor. Mert hiába hömpölyög az idő a maga véres gazdagságában végig az érintett századokon, azok ott mind följegyzett események, melyekhez nem lehet csak úgy kitalált kardozós meséket rendelni! Hát még, ha ezen belül dicsőséges témát keresünk! Pozsonyi, nándorfehérvári, egri, isaszegi diadal – a konkrét csata lehet jó filmtéma, de nem holmi végtelen epizódhalmaz, melyből író-rendező merít, amennyit kedve tartja!

Harcos-kardozós mese-rezervoárja végül is ez idő szerint kettő van csupán a magyar történelemnek. Az egyik volna a Rákóczi-szabadságharc bő évtizede, a másik a végvári háborúskodás szűk évszázada. Két olyan időperiódus, melyeken belül a fentebb emlegetett kardozós epizódokat bármikor lehet szaporítani, eggyel több soha nem kezdi ki a korszakok hitelességét, ahogy a western, a karibi kalózok, az angol lovagkor tematikus bőségszarujából is büntetlenül lehet meríteni bármikor.

Nyilván ezen evidens felismerés után kapott zöld utat Robin Hooddal konkuráló sorozat írására Örsi Ferenc, és születhetett meg A Tenkes kapitánya (1963).

Ami a másik, jóval hosszabb történelmi tématermő időszakot illeti, abból régi írófejedelmeink – Jókai, Mikszáth, Móra sorra kivették a maguk, általában fiatal olvasóknak szánt epizódtörténetét – ugyanakkor a filmre is álmodható irodalmi alap – legalábbis a hatvanas évektől – mégiscsak a Gárdonyi Géza, Fekete István, Kolozsvári Grandpierre Emil által kijelölt értékes adaptációs háromszögre szűkül.

Ennek a kosztümös filmfajtának tehát egységes korszak-kritériumai vannak. Alkalmasnak tűnhet a múlt minden olyan szelete, melyben a hősies erőszak rutinja szerint telnek az évek, váltakozó szerencsével folynak a harcok, és a történelmi évszámokkal konkretizált kezdetet a moziban éppen úgy nem emlegeti senki, mint a győzelem, vagy bukás dátumát, még ha amúgy mindkettő érettségi tétel is.  Ha ez az idő elég hosszú – ilyen volna a török hódoltság korának középső száz esztendeje – akár még békeidős mesék is ideférhetnek, békeidőhöz passzoló műfajjal – lásd Kalmár László rendezésében a Gábor diák című 1956-os operett filmet, a Zenthe Ferenc alakította magyar ifjúval, a belészerelmesedő török leányzóval, hozzá Gül Baba politikailag semleges rózsatöveivel.

Török idők, kuruc-idők – biztos, hogy más korok nem felelnének meg a „kardozós hétköznapok” minimum feltételének? Dehogynem. Csak nem felelnének meg egy másik magyar filmes hagyománynak. E hagyomány szerint ugyanis a hazai közönség nem általában kíván látni véres kergetőzést, hanem kifejezetten Jó és Rossz véres kergetőzését kívánja látni – és leginkább a jók – konkrétan a magyarok – győzelmével. Ezzel magyarázható, hogy például Rózsa János több tekintetben is izgalmas kosztümös filmje A Trombitás (1979) annak idején nem lett siker – hiába a rutinszerű gyilkolás, melyhez pedig még az ezt hitelesítő történelmi korszakot is sikerült kiválasztani. Hiszen a Thököly-felkelés körüli-utáni évtizedek tudják ugyanazt, amit Rákóczi évtizede. A XVII. század vége éppen olyan magától értetődően rakható össze véres hétköznapokból, mint a XVIII. század eleje. Csak éppen, amíg a Fejedelem meg nem érkezik végre Tokaj-Hegyaljára, nem igazán lehet tudni, ki is áll a jó oldalon, ahogy ezt Rózsa filmje, benne egy kuruc-haramia identitású csapat véres tündöklésével és még véresebb bukásával, gyönyörűen meg is mutatja. Ebből a helyzetből, és a helyzet mögötti sötét időkből viszont – legalábbis 1979-ben – még nemigen lehetett népszórakoztató kalandhangulatot gerjeszteni. Populáris mozira jegyet váltó néző akkor még nem lelte örömét értékek és erkölcsök játékos keveredésében.

Ma már másképp van. Vagyis elképzelhető, hogy a magyar történelem távoli századai, mint tematikus szűzföldek – egy új populáris divatra tekintettel – fölfedezésre várnak. Vagyis mindenféle trendi sorozatok, melyeket angolszász feudális anarchiák, fehér és vörös rózsák százévnyi kardozós hétköznapjai ihlettek, mintát kínálhatnának a hazai kosztümös mozinak is, feltéve, ha az lemondana róla, hogy igaz magyarként különböztessen meg a véres kavargásban szerethető hősöket. Helyette inkább Csák Máté és Zách Felícián életepizódjaival kellene házalnia, bátor naturalizmussal mutatva meg azt, ami a kései Árpád-ház és a korai Anjou-kor illeszkedési pontjainál mégiscsak a Trónok harca sorozat divatosan értéksemleges univerzumához hasonlít.

Vagyis túl kurucokon, túl végvári vitézeken – vannak nekünk még titkos századaink, vannak még használható véres évtizedeink. Oda is jól illene a filmhős, aki egyszerűen csak kardozik. Ez pedig, akármikor is történjék, a maga kosztümös lényege szerint szórakoztató moziélményben részesíti a nagyérdeműt.

 „Életem kezembe tartom, mint a kardom, mint a kardom…” - halljuk rögtön, már a főcím alatt, a Koppányi aga testamentuma ifjú vitézének credóját. Hallgatjuk, dúdoljuk, és más hazai történelmi üzenetekhez képest jó kedvünk lesz tőle.

Történelmi értékrend, ha fejre áll

Leginkább háromféle történelemlátás van tehát, háromféle hős, közeghangulat, tanulság, filmvégi érzelem-konglomerátum. Plusz a kivételek és kakukktojások. Mert hát hogyan másképp értelmezhető például az 1964-es Hintsch György rendezte Rab Ráby, mely, szabadon interpretálva az eredeti Jókai-szöveget, rokonszenvesnek mutatja a liberális, de civilizációs gőgtől sem mentes külföldet, melyet maga a minden nemzeti indulatra érzéketlen pragmatista-kozmopolita uralkodó, II. József képvisel a történetben. És közben ugyanez a film ellenszenvesnek mutatja a pesti vármegye urait, akikben egyszerre munkál hazafiúi sértettség és alantas betyárbecsület, amikor az ártatlan Ráby Mátyást, üzelmeik leleplezőjét tömlöcbe vetik. 1964-es mozi-idényből való tanulság, melyet 1786-os történelmi allegória mesél el, és mely 2016-os aktualizálásért kiált. Láng betűkkel (jó, enyhe didaxissal) a filmvászonra írt tanulság: Bizony-bizony, kurucos dac korrupciós érdek járhatnak kéz a kézben. Kiegészítés: idegeneknek árulkodni (konkrétan egy Habsburg császárnak!), nem mindig azonos a nemzetárulással. És ha még azonos is volna – árulónál lehetnek rosszabbak az elárultak. Vagyis a mesét egységbe rántja a szokásoshoz képest fordított szimpátia iránya – ilyen magyar történelmi film nincs több. Igaz, talán hasonló szellemiségű Jókai-regény sem.

„Haza vagy haladás?” – kérdezhetné a filmbéli jó Ráby Mátyás és koronás (valójában csak kalapos) barátja. A kérdés így föltéve - mint tanulság-provokáló kivétel - persze csak a szabályt erősíti.

A Tréfa

„Tessék, lovakat hoznak ide!” – Ez a leleplező felkiáltás már Jancsó Miklós filmjében, a Zsarnok szívében (1982) hangzik el, és többek között azért is leleplezés, mert sok más politikaértelmező feladata mellett ez a Jancsó-opusz arra is vállalkozik, hogy az általunk számba vett kosztümös-történelmi attitűdöknek is tükröt tartson. Merthogy ott van mind a három hős és szerep a filmben. Mindhárom, melyekről eddig szó esett. És mindhárom karikatúra.

Van hagyományos nemzeti egyensúlykeresés, csakhogy annyi az egyensúlyozni való a taktikus-politikus kényszer, hogy akik a hagyományos, Bessenyei-féle homlokráncolós szerepet játsszák, sorra belezavarodnak. Van a filmben gőgös nyugati tekintet, konkrétan reneszánsz méregkeverőé, csak mielőtt még hazafias magyar hősök megsértődnének rá, kiderül, olasz csepűrágók a törzsökösök is. És persze legtöbb a harmadik fajtából, az egyszerű „kardozósból” van, olyanból, aki – hol Madaras, hol Cserhalmi játssza – mindig résen van, mindenütt összeesküvést sejt, aki bennfentes jól értesültséggel emleget törököt, pártütőt, árulót császárt, vadkant, de ettől még a tőr is, a golyó is megtalálja.

Vagyis mondjuk ki: annak, amiről fentebb szó eset – a magyar történelemnek – létezik gyönyörűséges halandzsa-változata is.

Fölidézve mostani és régebbi tipológiánkat: van kurucos halandzsa, homlokráncoló halandzsa, gyökérkereső halandzsa, múlttal példálózó halandzsa.

 Cseh Tamás is fölbukkan a Zsarnok szívében, és történelmi-politikai szerepjátékokról énekel. Jancsó-filmben nem először. A Még kér a népben (1971) például egy meghalni készülő grófot kísért. Az a kosztümös Jancsó-darab még századfordulós történelmet idézett, időben jól azonosítható balos agrármozgalmat, aratósztrájkot, de a történetben fölbukkanó rokonszenves gróf mégis azért volt az, aki, hogy méltóságos személye körül az ezer éves magyar történelem kavaroghasson. Kavargott is. És ami ennyire régi – ezt utána még több filmben bizonygatta Jancsó – az egyszerre halálosan komoly (Tudjuk: lehet gyökér, lehet párhuzam) de közben valahol jól hangzó halandzsa is.

A halandzsa szép. A halandzsa veretes.

Gróf érkezik, Kobzosnak barátsággal int: egy arisztokrata mindig jóban van a történelemmel. Cseh Tamás pedig a húrok közé csap.

Jó reggelt Corvin Mátyás, szava hihető!

Jó reggelt szép Zsuzsanna, pompás az idő!

Vacsista-yatapi!

Pezsuta-vicsasta!...

Valahogy így. Fiatal rendező, ki a múltról filmet csinálsz, folytasd innen.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2016/07 10-13. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12784

Cikk értékelése:

szavazat: 4 átlag: 6