FilmzenePrince (1958-2016)A herceg hagyatékaGéczi Zoltán
Korai lemezei komoly
sikert hoztak, de szupersztárrá a filmvászon tette.
Korlátokat nem ismerő
zsenialitása legfőképpen a stúdióban és a színpadon tobzódott, ugyanakkor a
vásznon vált szupersztárrá, saját forgatókönyvből rendezett két
nagyjátékfilmet, elkészítette minden idők egyik legsikeresebb soundtrack
albumát, egyaránt nyert Oscart és Arany Málnát, miközben letörölhetetlen nyomot
hagyott a videóklip-korszak vizuális kultúrájában.
*
Prince Rogers Nelson
pályafutása során kérlelhetetlen makacssággal érvényesítette a szerzői
szemléletet: alig 18 évesen vált a Warner Brothers legfiatalabb szerződtetett
művészévé, akinek – korábban példa nélkül álló módon – teljes körű produceri
jogosultságot is biztosított a kontraktus. Korai lemezei komoly sikert hoztak,
de szupersztárrá a filmvászon tette. Első nagyjátékfilmjének koncepciója
1983-ban, az 1999 album turnéján
öltött alakot: a látványos színpadi showt akarta dramatizált formában vászonra
vinni. A Bíboreső (Purple Rain, 1984) szörnyen kockázatos
projektnek indult – a direktor, Albert Magnoli, bár a szakma zseniként
tekintett rá, korábban nem rendezett nagyjátékfilmet; Prince semmilyen színészi
tapasztalattal nem bírt; s általában véve: buktak meg csúful popsztárvezérelt
filmprodukciók ebben az évtizedben –, de a Warner Brothers filmdivíziója
biztosította az akkoriban közepesnek számító, mai szemmel nézve komikusan
alacsony költségvetést (7,2 millió USD). Magnoli felhasználta Prince
forgatókönyvvázlatait, több ízben is leült interjúzni a zenésszel, így alakult
ki a végleges szkript, amely a stúdió igényeihez igazodva jóval könnyedebb
hangvételű, dramaturgiailag kevésbé komor, mint az eredeti verzió.
A Bíboreső javarészt önéletrajzi ihletésű mozi; Prince karaktere,
Kölyök egy önnön zsenialitásával maradéktalanul tisztában lévő, becsvágyó
fiatal zenész, akinek egyszerre kell megküzdenie családi problémáival, az eleve
ingatag pozícióját fenyegető konkurens zenekarral, egy szakmai vonatkozásokkal
terhelt magánéleti válsággal, legfőképpen pedig: önnön túltengő egójával. A
film merészen exponálja apjával való ambivalens viszonyát (aki egyébiránt
társszerzőként működött közre a lemezen), vállaltan önterápiás jellegű,
ugyanakkor a főszereplő gátlástalanul kérkedik túlfűtött szexualitásával.
Prince ekkor alkotta meg a tökéletes színpadi perszónát, amely ragyogóan
egyesíti James Brown, Sly Stone, Jimi Hendrix, George Clinton s még megannyi
kivételes muzsikus vonásait. Az ingatag dramaturgiai szerkezetet csakis a
főszereplő karizmája tartja össze: a film – Prince szándékával szemben – valódi
one man show, a szemérmetlenül tobzódó zsenialitás mozgóképes dokumentuma.
Jóval közelebb áll a klasszikus koncertfilmekhez, mint a hagyományos drámákhoz,
zenei produkcióként telis-tele van innovatív megoldásokkal, bizarr
hangszerelésekkel, nem utolsó sorban: sziporkázóan rafinált popslágerekkel. A
lemez nem kevesebb, mint 22 hetet töltött a Billboard lista #1 pozíciójában
(holtversenyben Michael Jackson Thriller
albumával), 13 milliós példányszámban kelt el, illetve megkapta a legjobb filmzenének
járó Oscar- és Grammy-díjat. A jegybevételek hasonlóan örvendetes adatokkal
szolgáltak: bár a mozit a Warner Brothers vezetői a nyílt szexuális utalások
sokasága miatt elsőre „botrányosnak” titulálták, a 68 milliós bevétel láttán
gyorsan revideálták álláspontjukat, és mesterműként méltatták.
A szenzációs szakmai és
financiális eredmények mellett a Bíboreső
saját érdemein túlmutató hozzájárulást is tett a kortárs popkultúrához: az
explicit szexualitás miatt felháborodott szenátorfeleségek a „morális többség”
nevében agitálva terelték politikai síkra Prince dalszerzői tevékenységét.
Ekkorra datálható a Parents Music Resource Centert (PMRC) felállítása, amely azóta is cenzori
hivatalként vindikálja magának a popzenei dalszövegek minősítését, bőszen
ragasztgatva a „Parental Advisory: Explicit Lyrics” („Szülői figyelmeztetés:
szókimondó szövegek”) matricákat az általuk kifogásolhatónak vélelmezett
lemezekre. A felháborodott washingtoni feleségek” vakbuzgalma, miként az
hasonló esetekben történni szokott, éppen a kívánt hatás ellentettjét váltotta
ki: mindamellett, hogy különösen szórakoztató szenátusi meghallgatásokat
eredményezett (mindenképpen érdemes elolvasni Frank Zappa tárgyalótermi
jegyzőkönyveit!), oly radikális mértékben emelte a felcédulázott albumok eladási
mutatóit, hogy a nagy kiadók körében nem hivatalos elvárássá vált ilyetén
szövegeket igényelni a szerződtetett zenekaroktól.
A Bíboreső igazi star vehicle-nek
bizonyult, így a stúdió ezüsttálcán nyújtotta át a biankó csekket a
multimilliós eladásokat produkáló művész számára: Prince 360 fokos kreatív
kontrollt igényelt és kapott. Első saját rendezése, A telihold alatt (Under the
Cherry Moon, 1996) különös filmes kísérlet – egy elbizakodott auteur
vakmerő vállalkozása. Hommage-okkal telizsúfolt formai bűvészkedés, kidolgozott
cselekmény és karakterek híján bolondos gegek és videóklipszerű jelenetek
önfeledt halmozása, pehelysúlyú ego-trip ez a film, amely kultstátuszba
kizárólag Kristin Scott Thomas jelenléte (ez volt a színésznő első egészestés
szerepe), fekete-fehér kivitelezése és kivételes zenei anyaga által
emelkedhetett. Nagy kár, hogy direktori debütálása nem a Sign ‘O’ the Times lemezt jellemző, komolyabb és intelligensebb
alkotói koncepció határozta meg, hanem az 1950-es évek romantikus vígjátékait
jellemző attitűd, és kortárs Howard Hawks imitátorként kívánt bemutatkozni – az
eleve alultervezett vállalkozás szükségszerűen kudarcra volt ítélve.
*
Merőben érthetetlen,
hogy a rövid zenés videók terén oly innovatív zenész éppen a nagyjátékfilm
műfajában bizonyult konzervatívnak, holott sorozatban, irigylésre méltóan magas
színvonalon termelte az aktuális kislemezek mozgóképes változatait (Alphabet Street, Sign ‘O’ the Times, I Wish
You Heaven, Kiss), illetve
koncertfilmjei (Sign ‘O’ the Times, Sacrifice of Victor, Live at the Aladdin Las Vegas) is
magasan kiemelkednek az iparági átlagból. Filmzenék terén nemkülönben zseniális
dolgokat tett-vett: már az 1980-as évek elején kipróbálta magát ebben a
bizniszben, de eredeti anyagot sokáig nem komponált más rendező számára. Eme
szokásjognak megfelelően Tim Burton is korábban kiadott Prince dalokat kívánt
felhasználni a Batman (1989)
produkciós fázisában, de a zenész – bár kereskedelmi szempontból a stúdió által
preferált konstrukció is életképesnek ígérkezett – ez alkalommal meglepő
gesztust tett. Bekérte a film workprint kópiáját, bezárkózott Paisley Park nevű
hipermodern stúdiókomplexumába, és hat hét alatt egyes-egyedül megírta és
feljátszotta a kilencsávos soundtracket (csupán a dalok végleges formába
öntéséhez kért fel külső közreműködőket, mint Sheena Easton vagy Eric Leeds). A
filmes dialógusokat és hangeffekteket bőven felhasználó soundtrack 11 millió
eladott példánnyal az 1980-as évek legsikeresebb filmzenei albumává vált, és
friss lendületet adott Prince karrierjének. A lemezt kísérő, Tim Burton
korszakos Batman-interpretációjának stílusában leforgatott Partyman (rendezte Albert Magnoli) minden idők egyik legnagyszerűbb
videóklipje: a Joker szerepét játszó Prince a rá jellemző lazasággal konkurál
Jack Nicholson alakításával, a kivitelezés – díszletek, kosztümök, kameramunka,
stb. - ugyancsak nagyszabású, a hangnemen kívül játszott zongoraszóló példa
nélkül állóan pimasz húzás az MTV-s slágeripar történelmében.
Nagyjátékfilm terén
azonban ismételten elhibázott döntést hozott, amikor saját rendezésben, önnön
forgatókönyve alapján forgatta le a Bíboreső
folytatásának szánt, valójában inkább annak vérszegény klónjának tekinthető,
vészesen inspirációhiányos Az irkafirka
hidat (1990). Pompás sztárgárda (The Time zenekar, George Clinton, Mavis
Staples, Tevin Campbell), nagyszerű zenék és érthetetlenül roskatag dramaturgia
jellemzi a mozit, így a hat évvel korábbi sikerfilm szemérmetlen
reciklizálására már nem volt vevő a nagyközönség. Az irkafirka híd kudarca megtörte Prince filmes karrierjét, a
rákövetkező évek jogi csatározásai közepette már nem a mozis jelenlét, hanem
puszta alkotói függetlensége, szakmai túlélése volt a tét. (Ekkorra már
ugyancsak megromlott a viszonya a Warnerrel, emiatt 1993-ban példátlanul radikális
gesztusként megtagadta korábbi nevét, de a szerződésben vállalt kötelmei alól
csak három évvel később nyert felmentést.) Legfontosabb filmes munkáját baráti
szívességből vállalta: zenei szerkesztőként dolgozott, illetve dalokat adott
Spike Lee Girl 6 – A hatodik hang cím
filmjéhez (1996), amely a stúdió reményeivel szemben pénzügyi és kritikai
szempontból egyaránt kellemetlen fiaskónak bizonyult.
Három film, 53 lemez,
mintegy 150 zenés videó, közel 180 filmzenei album adja ki az elképesztően
termékeny karrier katalógusát, amelyhez utóiratként minden valószínűség szerint
csatlakozni fog egy életrajzi dráma – reménykedjünk benne, hogy méltóképpen
állítanak mozgóképes emléket a kortárs popkultúra meghatározó ikonjának.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 5 átlag: 6.8 |
 |
|
