KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
   2016/július
MAGYAR MŰHELY
• Stőhr Lóránt: Széthulló kisvilágok sodrában Tolnai Szabolcs
• Stőhr Lóránt: Széthulló kisvilágok sodrában Tolnai Szabolcs
• Szalkai Réka: Belső késztetésből Beszélgetés Tolnai Szabolccsal
• Hirsch Tibor: Múltunk a nyereg alatt Magyar film, magyar idő – 3. rész
• Soós Tamás Dénes: A belső kép Beszélgetés Nagy András operatőrrel
• Varga Zoltán: Macskaszem és párducmosoly Magyar animáció: A nyalintás nesze; Love
NŐI SZEREPEK
• Vajda Judit: Párosával a pokolba Kelly Reichardt
• Pernecker Dávid: A nő is ember Paul Feig hősnői
• Tüske Zsuzsanna: Nők a keverőpult mögött Pénzes cápa
MACSÓ MITOLÓGIA
• Szabó Ádám: Istenek hajnala Nicolas Winding Refn és a heroizmus
• Dunai Tamás: Comic noir Shane Black buddy-filmjei
KÍNAI SÁRKÁNYOK
• Vincze Teréz: Tér, idő, nosztalgia Tsai Ming-liang meditációi
• Varró Attila: Égi törzsek Az új kínai film
• Baski Sándor: Beszivárog a valóság Udine
FESZTIVÁL
• Gyenge Zsolt: Szalmaláng vagy erdőtűz? Cannes
• Buglya Zsófia: Önismereti leckék Graz / Linz
FILMZENE
• Géczi Zoltán: A herceg hagyatéka Prince (1958-2016)
VIDEÓJÁTÉK
• Herpai Gergely: Orkazmus a multiplexben Warcraft
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: Jób a lakóparkban Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak
• Kovács Kata: Kertvárosi átlag Hannes Holm: Az ember, akit Ovénak hívnak
KRITIKA
• Jankovics Márton: Feszített víztükör A Bigger Splash
• Árva Márton: Kulcsra zárt szobák A klán
• Horeczky Krisztina: Látszani kell Nőügyek
MOZI
• Gyenge Zsolt: Neon démon
• Forgács Nóra Kinga: A hegedűtanár
• Nevelős Zoltán: Emlékezz!
• Varga Zoltán: Alice Tükörországban
• Szatmári Zsófia: Életem nagy szerelme
• Hegedüs Márk Sebestyén: Démonok között 2.
• Andorka György: Szemfényvesztők 2.
• Kránicz Bence: Tini Nindzsa Teknőcök: Elő az árnyékból
• Sepsi László: X-Men: Apokalipszis
• Alföldi Nóra: Mielőtt megismertelek
• Varró Attila: A modell
DVD
• Pápai Zsolt: Annie Hall / Manhattan
• Gelencsér Gábor: Szegénylegények
• Soós Tamás Dénes: A program: Egy legenda bukása
• Benke Attila: Nyugaton a helyzet változatlan
• Géczi Zoltán: A sas és a sárkány
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmzene

Prince (1958-2016)

A herceg hagyatéka

Géczi Zoltán

Korai lemezei komoly sikert hoztak, de szupersztárrá a filmvászon tette.

 

Korlátokat nem ismerő zsenialitása legfőképpen a stúdióban és a színpadon tobzódott, ugyanakkor a vásznon vált szupersztárrá, saját forgatókönyvből rendezett két nagyjátékfilmet, elkészítette minden idők egyik legsikeresebb soundtrack albumát, egyaránt nyert Oscart és Arany Málnát, miközben letörölhetetlen nyomot hagyott a videóklip-korszak vizuális kultúrájában.

 

*

 

Prince Rogers Nelson pályafutása során kérlelhetetlen makacssággal érvényesítette a szerzői szemléletet: alig 18 évesen vált a Warner Brothers legfiatalabb szerződtetett művészévé, akinek – korábban példa nélkül álló módon – teljes körű produceri jogosultságot is biztosított a kontraktus. Korai lemezei komoly sikert hoztak, de szupersztárrá a filmvászon tette. Első nagyjátékfilmjének koncepciója 1983-ban, az 1999 album turnéján öltött alakot: a látványos színpadi showt akarta dramatizált formában vászonra vinni. A Bíboreső (Purple Rain, 1984) szörnyen kockázatos projektnek indult – a direktor, Albert Magnoli, bár a szakma zseniként tekintett rá, korábban nem rendezett nagyjátékfilmet; Prince semmilyen színészi tapasztalattal nem bírt; s általában véve: buktak meg csúful popsztárvezérelt filmprodukciók ebben az évtizedben –, de a Warner Brothers filmdivíziója biztosította az akkoriban közepesnek számító, mai szemmel nézve komikusan alacsony költségvetést (7,2 millió USD). Magnoli felhasználta Prince forgatókönyvvázlatait, több ízben is leült interjúzni a zenésszel, így alakult ki a végleges szkript, amely a stúdió igényeihez igazodva jóval könnyedebb hangvételű, dramaturgiailag kevésbé komor, mint az eredeti verzió.

A Bíboreső javarészt önéletrajzi ihletésű mozi; Prince karaktere, Kölyök egy önnön zsenialitásával maradéktalanul tisztában lévő, becsvágyó fiatal zenész, akinek egyszerre kell megküzdenie családi problémáival, az eleve ingatag pozícióját fenyegető konkurens zenekarral, egy szakmai vonatkozásokkal terhelt magánéleti válsággal, legfőképpen pedig: önnön túltengő egójával. A film merészen exponálja apjával való ambivalens viszonyát (aki egyébiránt társszerzőként működött közre a lemezen), vállaltan önterápiás jellegű, ugyanakkor a főszereplő gátlástalanul kérkedik túlfűtött szexualitásával. Prince ekkor alkotta meg a tökéletes színpadi perszónát, amely ragyogóan egyesíti James Brown, Sly Stone, Jimi Hendrix, George Clinton s még megannyi kivételes muzsikus vonásait. Az ingatag dramaturgiai szerkezetet csakis a főszereplő karizmája tartja össze: a film – Prince szándékával szemben – valódi one man show, a szemérmetlenül tobzódó zsenialitás mozgóképes dokumentuma. Jóval közelebb áll a klasszikus koncertfilmekhez, mint a hagyományos drámákhoz, zenei produkcióként telis-tele van innovatív megoldásokkal, bizarr hangszerelésekkel, nem utolsó sorban: sziporkázóan rafinált popslágerekkel. A lemez nem kevesebb, mint 22 hetet töltött a Billboard lista #1 pozíciójában (holtversenyben Michael Jackson Thriller albumával), 13 milliós példányszámban kelt el, illetve megkapta a legjobb filmzenének járó Oscar- és Grammy-díjat. A jegybevételek hasonlóan örvendetes adatokkal szolgáltak: bár a mozit a Warner Brothers vezetői a nyílt szexuális utalások sokasága miatt elsőre „botrányosnak” titulálták, a 68 milliós bevétel láttán gyorsan revideálták álláspontjukat, és mesterműként méltatták.

A szenzációs szakmai és financiális eredmények mellett a Bíboreső saját érdemein túlmutató hozzájárulást is tett a kortárs popkultúrához: az explicit szexualitás miatt felháborodott szenátorfeleségek a „morális többség” nevében agitálva terelték politikai síkra Prince dalszerzői tevékenységét. Ekkorra datálható a Parents Music Resource Centert (PMRC) felállítása, amely azóta is cenzori hivatalként vindikálja magának a popzenei dalszövegek minősítését, bőszen ragasztgatva a „Parental Advisory: Explicit Lyrics” („Szülői figyelmeztetés: szókimondó szövegek”) matricákat az általuk kifogásolhatónak vélelmezett lemezekre. A felháborodott washingtoni feleségek” vakbuzgalma, miként az hasonló esetekben történni szokott, éppen a kívánt hatás ellentettjét váltotta ki: mindamellett, hogy különösen szórakoztató szenátusi meghallgatásokat eredményezett (mindenképpen érdemes elolvasni Frank Zappa tárgyalótermi jegyzőkönyveit!), oly radikális mértékben emelte a felcédulázott albumok eladási mutatóit, hogy a nagy kiadók körében nem hivatalos elvárássá vált ilyetén szövegeket igényelni a szerződtetett zenekaroktól.

A Bíboreső igazi star vehicle-nek bizonyult, így a stúdió ezüsttálcán nyújtotta át a biankó csekket a multimilliós eladásokat produkáló művész számára: Prince 360 fokos kreatív kontrollt igényelt és kapott. Első saját rendezése, A telihold alatt (Under the Cherry Moon, 1996) különös filmes kísérlet – egy elbizakodott auteur vakmerő vállalkozása. Hommage-okkal telizsúfolt formai bűvészkedés, kidolgozott cselekmény és karakterek híján bolondos gegek és videóklipszerű jelenetek önfeledt halmozása, pehelysúlyú ego-trip ez a film, amely kultstátuszba kizárólag Kristin Scott Thomas jelenléte (ez volt a színésznő első egészestés szerepe), fekete-fehér kivitelezése és kivételes zenei anyaga által emelkedhetett. Nagy kár, hogy direktori debütálása nem a Sign ‘O’ the Times lemezt jellemző, komolyabb és intelligensebb alkotói koncepció határozta meg, hanem az 1950-es évek romantikus vígjátékait jellemző attitűd, és kortárs Howard Hawks imitátorként kívánt bemutatkozni – az eleve alultervezett vállalkozás szükségszerűen kudarcra volt ítélve.

 

*

 

Merőben érthetetlen, hogy a rövid zenés videók terén oly innovatív zenész éppen a nagyjátékfilm műfajában bizonyult konzervatívnak, holott sorozatban, irigylésre méltóan magas színvonalon termelte az aktuális kislemezek mozgóképes változatait (Alphabet Street, Sign ‘O’ the Times, I Wish You Heaven, Kiss), illetve koncertfilmjei (Sign ‘O’ the Times, Sacrifice of Victor, Live at the Aladdin Las Vegas) is magasan kiemelkednek az iparági átlagból. Filmzenék terén nemkülönben zseniális dolgokat tett-vett: már az 1980-as évek elején kipróbálta magát ebben a bizniszben, de eredeti anyagot sokáig nem komponált más rendező számára. Eme szokásjognak megfelelően Tim Burton is korábban kiadott Prince dalokat kívánt felhasználni a Batman (1989) produkciós fázisában, de a zenész – bár kereskedelmi szempontból a stúdió által preferált konstrukció is életképesnek ígérkezett – ez alkalommal meglepő gesztust tett. Bekérte a film workprint kópiáját, bezárkózott Paisley Park nevű hipermodern stúdiókomplexumába, és hat hét alatt egyes-egyedül megírta és feljátszotta a kilencsávos soundtracket (csupán a dalok végleges formába öntéséhez kért fel külső közreműködőket, mint Sheena Easton vagy Eric Leeds). A filmes dialógusokat és hangeffekteket bőven felhasználó soundtrack 11 millió eladott példánnyal az 1980-as évek legsikeresebb filmzenei albumává vált, és friss lendületet adott Prince karrierjének. A lemezt kísérő, Tim Burton korszakos Batman-interpretációjának stílusában leforgatott Partyman (rendezte Albert Magnoli) minden idők egyik legnagyszerűbb videóklipje: a Joker szerepét játszó Prince a rá jellemző lazasággal konkurál Jack Nicholson alakításával, a kivitelezés – díszletek, kosztümök, kameramunka, stb. - ugyancsak nagyszabású, a hangnemen kívül játszott zongoraszóló példa nélkül állóan pimasz húzás az MTV-s slágeripar történelmében.

Nagyjátékfilm terén azonban ismételten elhibázott döntést hozott, amikor saját rendezésben, önnön forgatókönyve alapján forgatta le a Bíboreső folytatásának szánt, valójában inkább annak vérszegény klónjának tekinthető, vészesen inspirációhiányos Az irkafirka hidat (1990). Pompás sztárgárda (The Time zenekar, George Clinton, Mavis Staples, Tevin Campbell), nagyszerű zenék és érthetetlenül roskatag dramaturgia jellemzi a mozit, így a hat évvel korábbi sikerfilm szemérmetlen reciklizálására már nem volt vevő a nagyközönség. Az irkafirka híd kudarca megtörte Prince filmes karrierjét, a rákövetkező évek jogi csatározásai közepette már nem a mozis jelenlét, hanem puszta alkotói függetlensége, szakmai túlélése volt a tét. (Ekkorra már ugyancsak megromlott a viszonya a Warnerrel, emiatt 1993-ban példátlanul radikális gesztusként megtagadta korábbi nevét, de a szerződésben vállalt kötelmei alól csak három évvel később nyert felmentést.) Legfontosabb filmes munkáját baráti szívességből vállalta: zenei szerkesztőként dolgozott, illetve dalokat adott Spike Lee Girl 6 – A hatodik hang cím filmjéhez (1996), amely a stúdió reményeivel szemben pénzügyi és kritikai szempontból egyaránt kellemetlen fiaskónak bizonyult.

Három film, 53 lemez, mintegy 150 zenés videó, közel 180 filmzenei album adja ki az elképesztően termékeny karrier katalógusát, amelyhez utóiratként minden valószínűség szerint csatlakozni fog egy életrajzi dráma – reménykedjünk benne, hogy méltóképpen állítanak mozgóképes emléket a kortárs popkultúra meghatározó ikonjának.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/07 46-48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12803