Kritika

Elcserélt világ

Befejezetlen múlt

Gelencsér Gábor

A jelent felkavaró múlt Von Trotta alaptémája.

Von Trottát saját, német új filmes gyökerei miatt is a múltat és a jelent történelmi, politikai összefüggésben faggató, a politikai modernizmus élvonalába tartozó alkotónak ismerjük, akinek legfőbb motívuma a magánéletbe betörő külvilág drámája, ahogy erről a Volker Schlöndorff-fal forgatott Heinrich Böll-adaptáció, a Katharina Blum elveszett tisztessége már 1975-ben tanúskodik. Az Elcserélt világ múltkereséséből azonban hiányzik a történelem tőkesúlya, így a film jóval általánosabb tanulságokkal szolgál, mondjuk, a női sorsról vagy a Z generáció érdeklődéséről felmenőik viselt dolgai iránt.

A számos motívumában előképnek tekinthető 2003-as Rosenstrasséban a háborús vészkorszakba nyúlnak a jelenbéli haláleset miatt megcibált családfa gyökerei, a rendező biopicjei pedig kifejezetten aktuálpolitikai felhangúak (Rosa Luxemburg, 1986; Hanna Arendt, 2012). A hétköznapok csendesen fáradt nyugalmát ezúttal is haláleset, illetve abból fakadó „reinkarnáció” zaklatja fel: az özvegyen maradt idős német férfi egy New Yorkban élő operaénekesnőben halott feleségének hasonmását ismeri fel. Ellentmondást nem tűrő erőszakossággal szalasztja lányát egyenesen a Metropolitan öltözőjébe, hozná el látogatóba a különös idegent – akiről, persze, kiderül, nem is annyira idegen, hanem felesége titokban megszült első gyermeke, az apa pedig az ő gyűlölt bátyja. Ennyi melodrámai fordulat nemcsak egy családban, hanem egy filmben is sok(k). Ráadásul az író-rendező nem nagyon nehezíti meg a történet kibontakozását: a nyomozóvá avanzsált leánygyermek szinte rögtön az operaénekesnő ügynökének karjába (pontosabban ágyába) fut, így azonmód hatékony segítőtársa is akad. A másik nem túl eredeti dramaturgiai motívum a sorra előkerülő dobozok felnyitásával kapcsolatos, amelyekből egyre világosabb bizonyítékokként régi levelek és fényképek kerülnek elő. S hogy ez a bizarr történet mit is bizonyít? Egyrészt a nők áldozati sorsát a férfiak önző és erőszakos bűnei miatt. A múltban az anya zsarnok férje miatt kényszerül kettős életre és egyik gyermekének elhagyására, de titkos szerelmének önző természetére is történik utalás. A jelenben a sikeres operaénekesnő hirtelen szembesül valódi anyjának emlékével, míg apjával személyesen is módja lesz megismerkedni, aki egy rövid lelki krízist követően meglátogatja őt New Yorkban, hogy együtt koccintsanak a múltra – és a jövőre. A jelen másik hőse, a nyomozásba belehajszolt lány váratlanul talál magának egy féltestvért – meg sötét titkokat az apák múltjában. Még szerencse, hogy járulékos elemként a szerelmét is megleli, aki bizonyára a történet elején akadozó énekesnői karrierjét is egyengetni fogja.

Nehéz nem iróniával felidézni a történetet, amelyet az menthet, hogy néha maga a rendező is él vele. A két idős testvér gyerekes verekedéssé fajuló nagy szembesítő beszélgetése például ilyen pillanat – a jelen lévő lány/unokahúg nem is bírja ki nevetés nélkül. A másik az operaénekesnő kamasz fiával kapcsolatos. A háttérben a maga életét élő legfiatalabb generáció hozzáállása a felnőttek zűrös múltjához a film legeredetibb mozzanata. Az operaénekesnő újólag felfedezett New Yorkba látogató apját ő engedi be a lakásba. Anyjának csak annyit mond, várja őt egy idős német férfi, s amikor az megkérdezi, tudja-e, ki az, közönyösen rávágja: a nagyapám. Ennyi.

Margarethe von Trotta rutinosabb rendező annál, hogy kitűnő színészeivel, a német új film nagyasszonyával, Barbara Sukowával és a mai kor sztárjával, Katja Riemann-nal, továbbá a különféle helyszínek hangulatával és az események jól adagolt ritmusával ne társítson némi élvezeti értéket filmjéhez. Ezen a téren legsikeresebb elem a zene: az összes nőalak énekes, s az élőket halljuk is – méghozzá a színésznők saját hangján – klasszikus operákat és dalokat, illetve Rodriguez-feldolgozásokat megszólaltatni. Ám hogy a melodráma ne lépjen át karriertörténettel fűszerezett családegyesítésbe, az utolsó snittben a kísértő feleség sötét alakja magasodik a magára maradt rémült férj fölé. S ez az árnyék mintha egyúttal a német új film figyelmeztetése is volna: Ne feledd a múltad!

ELCSERÉLT VILÁG (Die abhandene Welt) – német, 2015. Rendezte és írta: Margarethe von Trotta. Kép: Axel Block. Zene: Sven Rossenbach, Florian von Volxem. Szereplők: Katja Riemann (Sophie), Barbara Sukowa (Caterina/Evelyn), Matthias Habich (Paul), Robert Seeliger (Philip). Gyártó: Tele München / Clasart Film- und Fernsehproduction / Schenk Productions. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos. 101 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2016/06 52-53. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12756

Cikk értékelése:

szavazat: 24 átlag: 6.42