Brit bűnök

Beszélgetés Mike Hodges-szal – 2. rész

„Nem fröcsög a vér”

Győri Zsolt

Az idén 84 éves Hodges erőszakot elemző filmjeit a társadalmi-kulturális háttér, a korhangulat, a pontos karakterrajzok és a sztárszínészi alakítások teszik emlékezetessé.

Úgy gondolom, hogy Az átprogramozott ember a karrierjének következő logikus lépése volt, miközben már egy másfajta erőszakot vetített előre: a klinikai gyakorlat hideg és makulátlan erőszakosságát. Elnézve a húsz perces, mégis fantasztikus ritmusú és izgalmas agyműtétet, könnyű elfelejteni, hogy az orvosok tulajdonképpen azért hatolnak be egy emberi testbe, hogy kondicionálják azt, még ha nem is olyan durván, mint a Mechanikus narancsban látott Ludovico-kezelés esetében. Képes lesz a technológia valaha irányítani az emberi viselkedést?

A végtelen szórakoztatás és figyelemelterelés korában élünk, talán annyira, hogy fénysebességgel veszítjük szem elől, hogy mi az, ami a valóságban (és nem csak virtuálisan) történik. Mi a valóság és mi a tükörképe? Egy olyan világ jutott nekünk, ahol nincs menekvés a megfigyelés elől, ahol önként és dalolva adjuk át az összes információt magunkról, még a titkainkat is. Egyre jobban gabalyodunk bele az algoritmusok hálójába, ami majd végül a földhöz köt minket, ahogy a liliputiak tették Gulliverrel, eközben pedig (ahogy Az átprogramozott emberben látható) az emberi elme feltérképezése példátlan sebességgel zajlik. Most, hogy a bolygónkat már felfedeztük és kihasználtuk, az elménk következik, a „belső bolygónk”? Azt kérdezi, hogy képes lesz-e a technológia valaha irányítani az emberi viselkedést. Úgy sejtem, a válasz igen, de remélem, hogy tévedek (mégiscsak van öt unokám!) Ne feledje, hogy Harry Benson, a robotika és mesterséges intelligencia szakértője már 1972-ben meg volt győződve, hogy a gépek elfoglalják majd a világunkat, azóta pedig csak tovább fejlődött ez a tudományág. Ugyanakkor az emberi fejlődés a múltban már többször is tévképzetnek bizonyult.

Nagyon ritkán ábrázolja esztétikusan az erőszakot, az egyetlen kivételként csak arra a jelenetre tudok gondolni, amikor Harry Benson lassított képsorban mészárolja le a barátnőjét. Mi ihlette ezt a stilizációt?

Sosem akartam Sam Peckinpah módjára szépíteni az erőszakot, viszont Az átprogramozott ember bizonyos tekintetben a Frankenstein-történet átirata. A lassított felvétellel Harry robottá válását hangsúlyoztam: mechanikus mozgású, lassú, esetlen, amilyen a saját, korábban látott teremtménye. Talán igazam volt, talán nem, de úgy gondoltam, hogy a robot-jelleg elveszne a normális sebességű felvételen.

A Flash Gordon újrahasznosítja az archetipikusan ábrázolt hősöket, gonosztevőket és erőszakot, a narratíva mentes a csapdáktól, a történet pedig egyszerű, kevés karakterfejlődéssel. Ebben az értelemben hasonló a képregényekhez és a Csillagok háborújához, azonban míg George Lucas a speciális effektusok segítségével köti le a nézőt, az ön filmjét a mesterkéltség, a teatralitás és a nyílt túlzások, a camp stílus emeli kultikus szintre. Lehet az erőszak félelmetes egy fantasy filmben?

Erre nem tudok választ adni. Találkoztam olyan felnőttel, aki gyerekként ijesztőnek találta a Flash Gordon bizonyos részeit (például a farönkös beavatást), de hozzá kell tennem, hogy én sosem úgy tekintettem erre a filmre, mint tudományos fantasztikumra: számomra közelebb állt a tudományos fantasy-hez.

Olyan érzésem volt, hogy a Flash Gordon inkább humoros hidegháborús allegória, amiből ugyan hiányzik az 1950-es évek politika sci-fijeire jellemző komolyság, mégsem hagyja figyelmen kívül a huszadik századot. Végső soron Ming császár egy szadista önkényúr, aki terrorra, fegyelemre és egyöntetűségre alapozza a birodalmát, míg a hatalmát megfigyeléssel, arctalan őrökkel és pszichológiai kondicionálással tartja fenn. Mint a Nagy Testvér gyerekeknek szánt verziója. Lehet ilyen olvasata a filmnek?

Néhány habókos pillanatomban képes voltam a Flash Gordon bohóckodását az amerikai külpolitika naivitásához hasonlítani: ismerősnek tűnt, ahogy figyelmen kívül hagy Uncle Samén kívül minden más kultúrát. Nem voltam igazságos, hiszen nem Flash volt, aki eldöntötte, hogy megmenti a világot, hanem rátestálták a szerepet. Viszont ha ezt félretesszük, akkor a nyolcvanas évek közel-keleti történései (a film készítésekor Irak és Irán még nem ugrottak egymás torkának) összhangban voltak azzal, ami a film alapjául szolgáló Alex Raymond képregényben zajlott. Egy rakás, Minghez hasonló, könyörtelen diktátor parádézott a vidéken. Akárcsak Ming, középkori gondolkodással basáskodtak huszadik század gyilkos tömegpusztító fegyvereivel a tarsolyukban. Akárki legyen is ez a Flash, köszönjük meg, hogy megmentette a világot. Legalábbis a filmben. De ideje visszatérni a valóságba.

A nyolcvanas évek keserűek voltak az ön számára: egészségügyi problémák, elbukott projektek, limitált terjesztés és az Ima egy haldoklóért ellenséges fogadtatása nehezítette az életét. Ebben a filmben az erőszak vég(telenség)éról beszél. Martin Fallon, az IRA-s bérgyilkos idealistaként vesz részt és vet véget az erőszaknak: egy számára igaz ügy miatt gyilkol, aztán visszavonul, hogy megváltást nyerjen. Azt akarja ezzel mondani, hogy az az elkötelezettség, ami életre hívja a terrorizmust, véget is vethet neki?

Elképesztő az a gyorsaság, amivel a vallás képes terjedni. Ha a körülmények megfelelőek (ahogy Szent Pál számára azok voltak, amikor Damaszkuszba tartott), egy szempillantás alatt végbemehet a megtérés. És ahogy Szent Pál esetében is láttuk, a megtért ember vallási láza erősebb lehet, mint a többi hívőé. Nézze meg, mi zajlik az ISIS-en belül: Azok, akik a lefejezéseket elkövetik, nagy számban frissen megtértek. Úgy tűnik, hogy a megtérésre hajlamosak lelkiismeretfurdalás nélkül váltanak irányt egyik pillanatról a másikra, és ugyanolyan hevesen kezdik el terjeszteni a másik oldal igéjét. Instabilak, mint a nitroglicerin. Az Ima egy haldoklóért főhőse, Fallon szemtanúja lesz egy tragikusan végződő rajtaütésnek (a helyzeten csak ront, hogy az áldozatok ártatlan iskolások), ennek hatására megtér, de nem az Egyesült Írország álmával szakít, hanem a szervezet által használt erőszakos eszközökkel. A film konfliktusa onnan jön, hogy a Maffiához hasonló, patriarchális alapokon nyugvó és agymosó szervezetek csápjai közül nem könnyű kimenekülni.

Mit gondol, képesek a műfajfilmek megbirkózni a terrorizmus összetett és nagyon is aktuális problémájával, illetve tudnak-e a kérdéskörről az azt megillető mélységben és intellektuális komolysággal beszélni?

Szerintem képesek, de már a szükséges pénz megszerzésénél elcsúszhat a dolog. Ugyanakkor mondhatjuk, hogy a terrorista lélektanát Martin Scorsese már sikeresen kivesézte a Taxisofőrben.

A Fekete szivárványban a nagytőke ellen emeli fel a hangját, a nyugati világ vulgáris liberalizmusával szemben. A filmben a vegyipar mocskos trükkjeit mutatja be, viszont a mozi elkészültének idejében ön a filmiparban találkozott hasonló tisztességtelen viselkedéssel (megszegett ígéretek, profizmus hiánya, szűklátókörű producerek). Hozzájárultak ezek a fájdalmas élmények ahhoz, hogy végül egy ennyire nyíltan politikai téma mellett döntött?

Nem hinném. Azt mindig is tudtam, hogy a filmkészítés, köszönhetően a hatalmas pénzeknek, egy kegyetlen, durva játszma. Szintén kivédhetetlen az összeütköző egók hangzavara. Akárhogy is, én mindig politikai témájú filmeket készítettem, ha nem is annyira nyilvánvalóan ábrázoltam a politikát, mint mondjuk Ken Loach. Annak idején úgy döntöttem, hogy fősodorbeli műfajjal fogok dolgozni, és megpróbálom kitágítani a határokat amennyire csak lehetséges. Köszönhetően annak, hogy egy látnokot tettem meg a főszereplőmnek, előre láttathattam vele a jövőt, azt a jövőt, amit én személy szerint sivárnak találok. „Nem tudjuk, mit csinálunk”, mondja Martha. Senki nem tagadhatja, hogy igaza volt.

A film főszereplője (Rosanna Arquette) egy látnok, aki, Fallonhoz hasonlóan szembesül a másokat kihasználó módszerei által okozott károkkal. Erőszakos látomásai sokkolják és megváltozatják Marthát, felfedezi a saját spiritualitását, szembenéz a démonaival és traumáival. Van valami jelentősége, hogy az a főszereplő, aki az összes karaktere közül a leginkább ura lesz az életének, végeredményében egy nő?

Angliában volt egy népszerű médiumunk, aki azóta már a „másik oldalra” költözött, Doris Stokes. Tanulmányoztam a technikáját még mielőtt elment, így létre tudtam hozni a saját, noha fiatalabb verziómat. Logikusnak tűnt, hogy ezek az erőszakos látomások egy nőn keresztül érkeznek, hiszen ők azok, akik – gyakran nagy fájdalmak árán – életet adnak gyerekeinknek.

A krupié talán az egyik legérettebb munkája, egy korábbi interjúban igazi alvilági filmnek nevezi a helyszínek és a természetes fények hiánya miatt, persze azért is alvilági, mert a bűn és az erőszak helyszíne a kaszinó. Ugyanakkor az erőszak itt egzisztencialista vonásokkal bír. A történet középpontjában egy krupié áll, aki estéről-estére végignézi, ahogy mások vagyonokat veszítenek. Ez szintén egy politikai kommentár a késő ezredfordulós Angliáról?

Nyolcvanhárom éves vagyok. Az elmúlt három évtizedben végignéztem, ahogy a hazámat szétveri a pénz és gazdagság bűvölete. Azelőtt kevesen beszéltek a nyerészkedésről, egyszerűen udvariatlan dolognak számított: a részvényárfolyamok változásairól nem számolt be a média, a pénzügyi trükközések még nem fogantak meg. Abban az időben a nemzet jelentős részét a nincstelen munkások tették ki. Az emberek megszállottsága nem a kamathoz, inflációhoz, tőkehozamhoz, meg a hasonlókhoz kapcsolódott, hanem az egyszerű túléléshez. Ez mind megváltozott Margaret Thatcher színrelépésével. Hatalomra került és tönkretette a közösségeket, előtérbe helyezte a mohóságot, megpróbálta elpusztítani a jóléti államot, kiárusította az otthonokat, és így tovább. A jelenlegi konzervatív kormányzat csak befejezi az ő munkáját. Amikor a kilencvenes évek végén megkaptam a lehetőséget A krupié megrendezésére, remek potenciált láttam benne a korszellem megragadására. Ha figyelmesen hallgatja, lehet hallani, ahogy a rulett kerék kattogása kiszűrődik a kinti világba, ahogy a kapzsiság szelleme is elér mindenhova.

Azért is kedvelem A krupiét, mert miután elszállt minden remény (a menekülés, a gyógyulás, a megtérés reménye), Jack Manfred lesz az a karakter, aki mégis elér valamit – vagy legalábbis úgy tűnik. A végén persze kiderül, hogy a háttérből egész idő alatt az apja mozgatta a szálakat, Jack pedig – és ez a csodálatos az egészben – az egészet egyetlen mosollyal nyugtázza. A néma beletörődés nem is annyira a vereség felismerését jelenti, sokkal inkább egy gesztus attól az embertől, aki rádöbben, mennyire hasztalan erény a tökéletességre való törekvés, és hogy az elbukás félelmébe bukik bele a legtöbb ember.

Igen, az egy különleges mosoly. Clive egyenesen rám nézett, miközben a kamera mellett guggoltam, és már meg is volt az az arc: mindig meg tudtam nevettetni. Emellett tudta, hogy egy olyan ember szemébe néz, aki már régóta megértette azt, amit ön olyan elegánsan megfogalmazott a kérdésében.

Az eddigi utolsó játékfilmje, az Űzött vad visszatér a bosszú tematikájához, de ezúttal a főszereplő a vidéki Wales-ből érkezik Londonba. A széles képkivágások és a nevezetes épületek nélkül azonban ez nem a turisták által bálványozott, ragyogó metropolisz, mindössze annak árnyéka. Önt a jéghegy csúcsa helyett az érdekli, ami a felszín alatt van, a rejtélyek, a kimondatlan szavak, az örökre elveszett motivációk, amikre a feledés fátyla borult. Búcsúfilmnek szánta az Űzött vadat, hogy ilyen elégikus lett a hangvétele?

Nem, viszont az, hogy sem a kritikusok, sem a közönség nem fogadta jól a filmet, mindenképpen hatással volt a visszavonulásomra. Én még most is a legjobb filmemnek tartom, mert minimálisan manipuláltam csak a nézőt, és talán ennek fizettem meg az árát. A közönségnek meg kellett dolgoznia a háttértörténet összerakásával. Davey megerőszakolása túl rövid és túl visszafogottan ábrázolt, hogy végigvigye annak teljes szörnyűségét a filmen. Az erőszak oka (kicsinyes irigység a fiatalabb szexuális sikereire) túl triviális, hogy kellően megtámogassa a jelenetet. És emellett ott van a talányos befejezés, hűha! Az aztán kapott hideget-meleget. De végtére is ettől izgalmas ez az egész.

A film végén Will (Clive Owen) szembenéz Boaddal (Malcolm McDowell) és a legalapvetőbb pszichológiai terrort alkalmazza vele szemben, amikor azt mondja: „Meg fogom ölni magát. Nem most. Nem ma este. Az túl könnyű lenne. Talán jövő héten. Vagy hónapban. Nem tudhatja mikor. Gondolja csak el: egy napon, egy este újra itt leszek.” A beszéd után kimegy a garázsból, majd másodpercekkel később visszatér és agyonlövi a férfit. Ez az egyszerű és egyenes gengszterstílus Jack Carterre emlékeztet. Will döntése, hogy „őszintén” fejezi be a dolgot, mennyiben tükrözi saját elképzelését arról, hogy mit és hogyan akar erőszakként bemutatni?

Véleményem szerint nem szabad sokáig időzni az erőszak ábrázolásával, inkább legyen hirtelen, gyors, éles és ronda, ahogy az életben. A kínzás bemutatása már egészen más kérdés, de ebbe nem szeretnék belemenni, legyen elég annyi, hogy még óvatosabban kell vele bánni, mint az erőszak lefilmezésével.

Géczi Balázs fordítása

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2016/06 30-33. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12742

Cikk értékelése:

szavazat: 14 átlag: 7.14