Fesztivál

Austin

Különc közösségek

Simor Eszter

Emberjogi aktivisták, motivációs trénerek rajongói, online mém-szörny követői. A modern ember magányos, közösségre vágyik, bármi áron.

„Maradjon ez a város mindig furcsa” – ez a South by Southwest fesztiválnak helyet adó Austin jelmondata. A város nem egyszerűen csak büszke kulturális életére, de kérkedik különcségével (látványosságai közé tartozik a „Szemét Katedrális” és a graffiti labirintus). A „tartsuk meg Austint furcsának” valóságos mozgalommá nőtte ki magát és jól kifejezi a helyiek rezisztenciáját a fősodorral szemben.

A filmes, interaktív média és zenei programból felépülő kulturális esemény – melyen előadókként Obama elnök és a first lady is részt vettek – idén ünnepelte fennállásának 30. évfordulóját.

Legyél furcsa

A filmes program egyik legjobban várt eseménye a nyitófilm, Richard Linklater Everybody Wants Some!! (Mindenki akar belőle) című munkája volt. Egy igazi texasihoz méltón, cowboy ingben megjelenő Linklater a város nagy büszkesége: ő ugyanis Hollywood vagy Los Angeles helyett Austinban csinált karriert. Legutóbbi nagysikerű filmes kísérlete a Sráckor után az Everybody Wants Some!! – lazán egymáshoz illesztett buli-jeleneteivel – a szélesebb közönségnek szánt darab. A rendező a filmet az 1993-as Töketlen idők „spirituális folytatásaként” írta le. A korábbi film tinédzser főszereplői a gimnázium befejezését ünneplik az 1970-es évek végén, míg az új film pár évvel később, a 80-as évek elején játszódik, egy csapatnyi baseball-játékos fiatal kezdi a főiskolát Texasban. Az önéletrajzi ihletésű és nosztalgiával átitatott vígjáték Linklater régóta dédelgetett projektje volt; furcsa is, hogy már befutott és tapasztalt rendezőként készített „fősulis” filmet. Az austini mottó szinte szó szerint hangzik el a filmben: „legyél csak furcsa” tanácsolja a baseball-csapat különc tagja a külsejében is a fiatal Linklaterre emlékeztető Blake Jenner által megformált főhősnek.

Jake Gyllenhaal előszeretettel játszik különc karaktereket. Jean-Marc Vallée Rombolás (Demolition) című filmjében a felesége halálát gyászolni képtelen figurát alakít, akinek mindent le kell rombolnia ahhoz, hogy újra kezdhesse az életét. A forgatókönyvet jegyző Bryan Sipe elmondta, hogy a film ötlete saját élményből született: fiatalként épületek lebontásán dolgozott. A metaforáktól terhes filmet Gyllenhaal alakítása miatt érdemes megnézni: egyszerre tudja érzelemmel és humorral életre kelteni a modern világ spleenjétől szenvedő, magányos főhőst, akinek mindene megvan, csak érezni képtelen.

Virtuális közösség

A nagysikerű Netflix sorozat, a Making a Murderer (Hogyan készül egy gyilkos) óta egyre népszerűbbek a valódi bűnügyi eseteket tárgyaló dokumentumfilmek. 2014-ben, Wisconsinban két tizenkét éves fiatal követett el súlyos bűncselekményt. A lányok az erdőbe csalták és 19 késszúrással megsebesítették barátnőjüket, majd a sorsára hagyták. Az áldozat csodával határos módon túlélte a támadást. Az eset a vallomások után vált igazán hátborzongatóvá: kiderült, hogy a gyerekek egy Slendermannek nevezett internetes mém sugallatára cselekedtek. A két lány, Anissa és Morgan, nem csak meg volt győződve arról, hogy az internetes legendákban élő, gyerekekre vadászó szörny valóban létezik, de hitték, hogy csak úgy menekülhetnek meg előle, ha áldozatot mutatnak be neki egy barátjuk meggyilkolásával.

A dokumentumfilmes Irene Taylor Brodsky Óvakodj Slendermantől (Beware the Slenderman) című munkájában kísérletet tett a rémtett mögött megbúvó okok értelmezésére. A film – a rendező szavaival – a kortárs internetes kultúra „testamentuma”: sem a démonizálás, sem a dicsőítés nem volt célja. Az aktuális problémát boncolgató dokuban Brodsky a bűnügyi thrillert ötvözi a tényfeltáró újságírással és a családi drámával; így ahelyett hogy ítélkezne, kérdéseket tesz fel. Aprólékosan mutatja be az eseményeket és széles kontextust ad azok megértéséhez. Skype beszélgetések sorozatában szólaltat meg online folklór kutatókat és pszichológusokat. E szakértői interjúk segítségével érzékelteti, hogy Slendermannek, ennek a 21. századi virtuális mumusnak – akinek történetei képek, horror-videók és mémek formájában terjednek a világhálón – mekkora hatalma van és hogy semmilyen szabály nem létezik a korlátozására. A bíróság értetlenül áll az eset előtt. Az ötletes mémek sokszorozódnak, akárcsak egy vírus. Az evolúció génközpontú megközelítéséről híres biológus Richard Dawkins a mémet egyenesen „az elme vírusaként” definiálja: Slenderman „megfertőzte” az internetet. Végül a lányokat is beszippantja a mémgyár: Slenderman rajongók által készített rajzok terjednek róluk a legendát tovább terjesztő fórumokon. Nem csak hogy veszélybe sodorta, de teljes mértékben felemésztette őket a virtuális horrortörténet.

Kirekesztő közösség

Daryl Davis speciális hobbinak hódol: Ku-Klux-Klan talárokat gyűjt. A különös kollekció minden egyes darabja szimbolikus jelentőségű. Maguk a tagok adták a gyűjtőnek, annak emlékére, hogy kiléptek a rasszizmusáról hírhedt társaságból a Davis-szel folytatott beszélgetés hatására. Az afroamerikai férfit azóta barátjuknak tekintik.

Matthew Ornstein Szándéktalan udvariasság: Daryl Davis, Rassz & Amerika (Accidental Courtesy: Daryl Davis, Race & America) című filmjének mottójául szolgáló „Hogy gyűlölhetsz, ha nem is ismersz?” kérdés ösztönözte Davist a KKK tagok felkeresésére. A rendező saját elmondása szerint ő maga is alábecsülte mennyire aktívan jelen van a Ku-Klux-Klan csoport még ma is Amerikában. Davis gyűjtőszenvedélye – mely egyszerre személyes passzió és társadalmi aktivizmus – rámutat, hogy mekkora szakadék húzódhat az ideológiai meggyőződés és a személyes emberi kapcsolatok valósága között. A film legfigyelemreméltóbb eszköze a főszereplő által felkínált nézőpont. Davisnek nincs semmilyen különleges technikája, vagy fortélya, ami más embernek ne lenne (talán csak a végtelen türelme). Egyszerűen csak hajlandó komoly erőfeszítést tenni arra, hogy meghallgassa egy másik ember véleményét.

Matthew Ornstein dokumentumfilmjében helyet kapnak olyan nemrég történt – a téma szempontjából megkerülhetetlen események – mint Michael Brown meggyilkolása Fergusonban (a 18 éves fekete fiatalt 2014 augusztusában egy fehér rendőr lőtte le és a gyilkosság tisztázatlan körülményei az afroamerikaiak megkülönbözetett bánásmódja elleni tüntetésekhez vezettek).

Az eset kapcsán Davis a feketék jogaiért harcoló BlackLivesMatter aktivistáit is felkeresi, ők azonban árulóként tekintenek rá amiért időt tölt a fehér szuprematistákkal. A film legmegdöbbentőbb jelenete ez, a valójában egy oldalon állók között gyúlt heves vita, melynek végén az aktivisták faképnél hagyják Davist. A jelenet éles kontrasztját adja a „másikon oldalon” történt nyugodt hangulatban zajló társalgásoknak. A vetítés utáni közönségtalálkozó megdöbbentő erővel érzékeltette, hogy mennyire érzékeny témát jelenít meg a film: a közönség egyik tagjának kérdése kapcsán megismétlődött a filmben ábrázolt konfliktus.

Beszippantó közösség

A dokumentarista Joe Berlinger tényfeltáró filmjeiről ismert: az Elveszett paradicsom az igazságszolgáltatási rendszer hiányosságaira világított rá, míg Az olaj ára az egyik legnagyobb olajvállalat felelősségét kutatta egy természeti katasztrófa kapcsán. A Tony Robbins: Nem vagyok a gurud (Tony Robbins: I Am Not Your Guru) azonban egy, a rendezőre egyáltalán nem jellemző, minden kritikától mentes reklámfilm Tony Robbins nemzetközileg elismert motivációs tréner munkásságáról. Berlingernek – saját elmondása szerint – a „személyiségét teljesen átformáló élményben” volt része az egyik kurzus során. Ezt az érzést akarta megosztani a közönséggel, így a más filmjeire jellemző kritikai attitűdjét feladva, egyfajta „feel good” koncert filmet rendezett „csak nem zenével, hanem emberi érzelmekkel.”

A motivációs tréninget szinte művészetté fejlesztő Robbins dinamikus és megnyerő személyiség. A világ minden pontját bejáró „segíts magadon” szemináriumait évente 200 000 ember látogatja. A hamarosan Netflixen elérhető film az egyik kurzusba enged betekintést. A „Randevú a Végzettel” egy hat napos, 5000 dolláros workshop Floridában, 2500 résztvevővel. A film teljesen részesévé teszi a nézőt a szeminárium eseményeinek.

Robbins „beavatkozásain” véletlenszerűen kiszúr valakit a tömegből. A „szerencsés kiválasztottat” (a filmben többek között egy drogfüggő apa szeretetéért küzdő fiatal lány, egy gyerekeket szexuálisan kihasználó szekta áldozatául esett nő, egy öngyilkosság gondolatával küszködő fiatal férfi) villámgyorsan pszichoanalizálja, majd „a tabu szavak tudományát” (káromkodás) alkalmazva felszólítja a változtatásra. Így például ráparancsol egy nőre, hogy ott a kamerák és a tömeg előtt telefonon szakítson a barátjával.

A semmiből jött kisember felemelkedése jellegzetesen amerikai történet, ami a rajongóinak azt sugallja, hogy nekik is bármikor sikerülhet. Robbins tömegekre ható hipnotikus ereje még a szkeptikusok számára is lenyűgöző. Aggasztó azonban, hogy a filmben említés sem esik a manipulatív hatalom negatívumairól. A stáb működéséről csak apró részleteket kapunk. A film rengeteg izgalmas kérdést felvethetne a „segíts magadon” iparról, vagy arról hogy valójában miben rejlik Robbins népszerűsége. Kételkedni azonban senkit nem látunk. Még a kamera is a megbűvöltek szemével tekint a csodatevő trénerre.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2016/06 44-46. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12735

Cikk értékelése:

szavazat: 16 átlag: 5.19