Animáció

Kecskemét – KAFF

A víztükör túloldalán

Varga Zoltán

A kecskeméti animációs filmfesztivál premierjeit nézve a magyar rajzfilm újabb száz éve is izgalmasnak ígérkezik.

Szerencsés egybeesés, hogy a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál és a magyar animációs film egyaránt jubilál: az előbbi 30 évre tekinthet vissza, az utóbbi a 100. évét töltötte be. Ennek tiszteletére a KAFF-on is megtekinthetővé vált a Vigadóban már megrendezett kiállítás a hazai animációról (lásd Filmvilág 2015/5.), ami kiegészült a fesztivál évtizedeit bemutató tárlattal, melyben tárgyi emlékek és fotók sokasága gondoskodott az előző 11 alkalom felidézéséről. A magyar animáció eredményeinek méltatására egy konferencián is sor került: részt vett rajta a fesztivál díszvendége, a nagyvilág animációs filmtörténetét megíró Giannalberto Bendazzi, az ugyancsak animációtörténész Olivier Cotte Kovásznai György A napló című filmjét elemezte, az emigráns magyar alkotók életművét kutató Orosz Márton bemutatott egy elveszettnek hitt, de nemrég előkerült korai George Pal-tárgyanimációt, e sorok írója pedig a magyar animációs film tendenciáinak körvonalazását kísérelte meg.

A 12. KAFF és a vele együtt megtartott 9. Európai Animációs Játékfilm Fesztivál több száz rövidebb-hosszabb film megtekintését kínálta a látogatóknak – igazi kuriózumnak bizonyultak a Latin-Amerika animációs művészetét bemutató blokkok. A magyar alkotások pedig ezúttal a világ bármely tájáról érkezhettek, nem szükségszerűen kellett itthon készülniük. S bár a hazai animációs filmművészet meghatározó alkotói is új filmmel jelentkeztek (Keresztes Dóra: Eszterlánc; Orosz István: A rajzoló; Cakó Ferenc: Dózsa 1514), az elismeréseket javarészt a fiatalok munkái kapták: legkivált a MOME animációs tanszékéről érkező alkotók, illetve a BKF animációs képzésének rendezői kerültek reflektorfénybe.

A sorozatok és a rövidfilmek áttekintése előtt azonban figyelmet érdemel a ma már sajnos igazi ritkaságnak számító egészestés magyar animációt képviselő Manieggs – Egy kemény tojás bosszúja című film is, ami a nemzetközi mustrában mérette meg magát. Miklósy Zoltán CGI-animációja az alkotói koncepció szerint a bűnügyi és akciófilmek legelcsépeltebb kliséit – az ártatlanul bebörtönzött keményfiútól kezdve a jó zsaru/rossz zsaru párosán át a balsikerű bankrablásig – parodizálja. Ez alapján az ugyancsak a műfajparódia alapjaira épített Macskafogó tekinthető patinás előképnek, a Manieggs azonban közelebb áll a Nyócker! amerikai rajzfilmszatírákon edződött provokatív humorához – annak valóban felforgató erejét viszont nélkülözi. Miklósy filmjén eluralkodnak a hamar üressé váló káromkodások, a gyakorta öncélú ízléstelenségekbe torkolló, főleg erőszakos és szexuális tartalmú poénok, s a sztori felesleges elnyújtottsága is ront az összképen. De a Manieggs mindezzel együtt is markáns példa az animáció szuverén világalkotó lehetőségeire: a sima felületekkel teli, monokróm színsémákat alkalmazó CGI-látvány, a lufiszerű tojásfigurák és nem utolsó sorban a helyenként lehengerlő zenekíséret olyan stilizáltságot eredményeznek, ami nem csupán a műfajkliséknek, de a jelenkor visszásságainak is görbe tükröt tarthatna. Kár, hogy ez a Manieggsben sokszor csak háttérelem – akár szó szerint, utalva a háttérben feltűnő plakátokra és intézménynevekre –, nem pedig főtéma. Mindazonáltal a film így is új színfolt a szintén állami támogatás nélkül készült egészestés magyar CGI-animációk (Egon & Dönci, Cycle) palettáján.

A magyar animációs versenyprogramban örvendetesen sokféle műfajjal képviseltette magát az alkalmazott animáció: a reklámfilmektől kezdve a divatos könyvtrailereken át a klipig és „imázsfilmig” terjedt a skála. A klipek közül említést érdemel a KAFF-fődíjas filmet is jegyző Ducki Tomek absztraktba hajló, festményanimációs műve (Zhu – Paradise Awaits), a Nyuszi és Őzzel elhíresült Vácz Péter bábanimációs sámánutazása (James – All I’m Saying), imázsfilmként pedig Ruska László és Ringeisen Dávid Papírvilág című CGI-animációja, a WWF-es mottó („Mindannyian össze vagyunk kötve”) érzékletes megjelenítése aratott sikert. Hasonlóképpen változatosnak bizonyultak a sorozat-animációk. Gyulai Líviusz bájos rajzfilmsorozata, az Egy komisz kölyök naplója újabb megmosolyogtató epizóddal (Betty néninél) bővült; Horváth Mária pedig nemcsak A Négyszögletű Kerek Erdő újabb részével képviselte a Kecskemétfilmet, de a Doja, a cigánytündér című Cigánymesék-epizóddal is, melynek míves 3D-s látványvilága Orsós Teréz festészetét veszi alapul. Gauder Áron indián bölcsességeket tolmácsoló élvezetes meséje, a Kojot és a szikla, illetve Glaser Kati groteszk humorú szériaepizódja, a Városi legendák mellett meglepetésként hatott a Gyurmók, Kapitány Frigyes sorozata (a Van köztünk egy színes című epizód szerepelt a versenyblokkban): a hazai sorozat-animációs palettáról jóideje hiányzó, egykoron szebb napokat-éveket megélt gyurma-animációs formát használja. A stop-motion animáció más közegben is feltűnt: a diákfilmes kategóriában díjazott Peron – Ottlik Anna és Hertelendi Amanda munkája – csattanós, minimalista pantomim-paródia. 

A rövidfilmes blokkban vetített animációk közül két fontos tétel sorozat-kezdeményezésként is számon tartható. A Candide nem csupán a kortárs világ kaotikusságának láttatására vállalkozik egy regényklasszikus átértelmezésével, hanem vizuális és zenei fogalmazásmódjában programszerűen fordul Kovásznai György művészetéhez: a magyar animáció nagy renitense maga is tervezte a Voltaire-mű rajzfilmes feldolgozását (lásd Filmvilág 1993/6.), s ezt az ambíciót a Bera Nándor és mások rendezésében megvalósuló sorozat váltja valóra, egyszerre lenyűgöző és hátborzongató módon. Candide, Pangloss doktor és Kunigunda viszontagságos kalandjait a legváltozatosabb képi stílusok jelenítik meg (a pop-arttól az expresszionisztikus torzításokig), beleértve a stop-motion és a kollázs eszközeit is – ekként pedig, pláne ha az apokaliptikus hangvételt is hozzávesszük, a Candide nem idegen a Reisenbüchler Sándor életművét meghatározó kozmikus szorongástól sem. A Gellár Csaba által készített Blackwood – Hogyan írjunk Blackwood cikket? egy rémmese-sorozat kezdeményezéseként olyan típusú szériát honosítana meg, amelynek nincs párja a magyar sorozat-animáció történetében. Nemcsak a hasonló szériák kelendősége, de a nyitóepizód színvonala alapján is mondhatjuk, hogy várjuk a folytatást. A fesztiválon látott Blackwood-epizód Edgar Allan Poe-novellát dolgoz föl – Poe-t egyébként is szívesen használják rendhagyó animációs adaptációkhoz, legyen szó a UPA-ről (Az áruló szív), a Zágrábi Iskoláról (A vörös halál álarca) vagy Jan Švankmajerről (Az Usher-ház vége), Gellár filmje tehát ebbe a hagyományba illik, jóllehet leginkább Tim Burton stílusához áll közel. A Blackwood morbid és vérbő humorban dús digitális gótikájában papírkivágásos figurákra hajazó állatszereplők rohannak a vesztükbe – vagy várják ki, míg a halál kaszája lesújt rájuk: jelen esetben az óratorony mutatója fejezi le hősnőnket, akinek szándékoltan maníros szövegét Ónodi Eszter előadásában hallhatjuk. 

A diákfilmek kategóriájában bemutatott alkotások közül olyan meglehetősen eltérő hangulatú és vizuális kidolgozású munkák kerültek díjazásra, mint A vörösbegy, a Frusztráció és a Kíváncsiság kora – a szubjektív tartalmak iránti intenzív érdeklődés azonban valamennyiükben közös. A MOME-n tanuló Carlos Rufas festményanimációval készített filmje, A vörösbegy a megfigyelést, a képzelgést és a vágyakozást kapcsolja össze, s képi világát festékvonalak és -foltok lüktetése kíséri, éterivé varázsolva a teret és szinte absztrakttá a figurákat. Kopasz Milán a Frusztrációval a kép és a beszédhang olyan egységét valósítja meg, ami kevésszer volt tapasztalható a fesztiválon látott, szöveget is tartalmazó animációkban: egy fiatalember monológja hallható mindazokról az apró-cseprő, ám annál kényelmetlenebb helyzetekről és élményekről, amelyek a címadó érzést kiválthatják. Mindeközben a képek a ritkán használt pixillációból (az emberek animálásának technikája) és kollázsanimációból állnak össze: groteszk kíséretként társulnak a mondatokhoz. Tóth Luca Kiváncsiság kora című művében a három tizenéves karakter belső utazása álomszerű tájakra invitál; zavarba ejtő szimbolista filmként elmossa a határokat a külső és a belső valóság, az emberszereplők és állati alakmásaik között. Szorongáskeltő szürrealizmusával olyan animációk fantáziája állítható rokonságba, mint a Limbo Limbo Travel és a Symphony No. 42. Zétényi Borbála és Kreif Zsuzsanna már-már dadaista hevületű filmje, a Limbo Limbo Travel egyszerre erotikus utópia és szatirikus látomás: a párjuk által elhanyagolt hölgyek egy szigeten keresnek vigaszt, ahol – ez a kissé túlfűtött kifejezés kívánkozik ide – rágerjednek az ártalmatlan őslakosokra, a kistermetű bajszos férfiakra, s őket hajkurásszák a több mint negyedórás játékidő nagyrészében. Mintha az alkotókat bevallottan inspiráló Priit Pärn, az észt animáció sajátos stílusú mestere készítette volna Louis Malle nagy művészi kudarca, a Fekete hold rajzfilmes parafrázisát. Öncélú provokációval viszont egyáltalán nem vádolható Bucsi Réka Symphony No. 42 című filmjének Magritte-hoz és Buñuelhez köthető szürrealizmusa, melynek erényeit nem lehet elégszer méltatni (lásd Filmvilág 2015/1.): az állat, az ember és az univerzum kapcsolatait – vagy inkább e kapcsolatok bomlását – fürkésző, abszurd humorú film a kortárs magyar animáció alapműve.

A fesztivál egyik legnagyobb kedvence kétségkívül Bertóti Attila rajzfilmje, a Mese volt, megkapta a legjobb rövidfilm díját. Az egyedi filmek között nem egyedül példázta az animáció és a mese szoros összefonódását. Ennek a trendnek az egyik végpontján a Fából faragott királyfi, Ulrich Gábor Balázs Béla-feldolgozása helyezhető el. A lenyűgöző látványvilágába – az ábrák és a formák áradásába és metamorfózisába, a színhasználatba és a pszichedelikus atmoszférába – ugyan teljesen bele lehet feledkezni, ám mindezt végigkíséri a mesélő szövege (nem mellesleg: a Balázs-írást Háy János dolgozta át és Máté Gábor adja elő). A Fából faragott királyfi egymásra csak ritkán rímelő képei és hangjai mondhatni külön-külön versengenek a néző megszólításáért. Ezzel a stílussal szöges ellentétben áll Traub Viktória tizenkét perces műve, a Vastojás. Az erdőmélyi fenevaddal sikeresen megküzdő „legkisebb fiú” hagyományos népmesei képzeletvilágához olyan vizuális stílus társul, ami sokban emlékeztet Tomm Moore kelta művészetből építkező egészestés rajzfilmjeire (Kells titka, A tenger dala), ráadásul kitűnő szinkronhangok egyénítik a figurákat (különösen az óriásharcsát megszólaltató Ujlaki Dénes).

Bertóti Attila Meséje nem avantgárd hangolású darab, de nem is hagyományos irányelvek formálják: Danyiil Harmsz írása alapján fergeteges humorral vonja kérdőre magát a mese műfaját, illetve összefonódását a gyerekfantáziával. Bertóti nem először játszik el ilyesféle módon alaptörténetekkel és alapmítoszokkal: 2009-es KAFF-os debütálása, az Ariadné fonala több változatban is bemutatja Thészeusz és a Minótaurusz találkozását, sőt a nyitott végkifejlet merészen szakít az ismert történettel. Most is hasonlónak lehetünk tanúi a Mesében: egy testvérpár, egy kisfiú és egy kislány kezdenek mesét írni – pontosabban csak írnának: a fiúcska nem jut tovább a mesekezdő fordulatoknál és a főszereplők kitalálásánál, s a lányka minduntalan figyelmezteti, hogy „ilyen mese már van” – legyen szó a menekülő rablóról, a király és a királyné elmérgesedő harcáról vagy a kovács kalapácsának röptéről –, s pattogva sorolja az eseményeket. A kislányt megszólaltató Stefanovics Angéla nekiiramodó szövegének tempójában rajzanak a képek, egyik geg és abszurdba hajló fordulat a másik után. Három különálló mese elevenedik meg látszólag, de az utolsóban a korábbiak szereplői is feltűnnek, sőt a záróbeállításból kiderül, hogy a testvérpár közegét sem hagyták érintetlenül a történetek: a repülő kalapácsfej kitörte az ablakot s átszakította a szobafalat. Bertóti Attila Meséje ekként éppannyira sziporkázó láncmese, mint amennyire önironikus játék a fikció és a történetmesélés különböző rétegeivel és szintjeivel – ez pedig kifejezetten a posztmodern kulcsfontosságú művészi programjaihoz köti a filmet.

A 2015-ös KAFF másik legnagyobb sikere, fődíjas alkotása merőben más módon használja az animációban rejlő művészi kifejezőerőt. Nyolc évvel ezelőtt az Életvonallal „robbant be” a magyar–lengyel Ducki Tomek, akinek új filmje, a Fürdő az animáció elvontabb változatának remekbe szabott tétele; itt persze olyan absztraktságról van szó, ami minden elvontságával együtt is teljesen átélhető, s mindenkit képes megszólítani. A számítógépes, illetve rajz- és festményanimációt ötvöző Fürdő szorosan köthető a fogaskerék-figurák koreográfiáján keresztül az emberi sorsról elmélkedő Életvonalhoz, de ezúttal – látszólag – valóságközelibb miliőben járunk, ahol emberfigurák tűnnek föl. De itt is a térbeli mozgás az életút (vagy annak vége) metaforájává válik, s a kezdetben valósnak hitt – jóllehet a túlexponáltsággal és a lágy színekkel eleve stilizált – tér több dimenzió felé is megnyílik. Két öregasszony indul úszni, ám útjukat egy vízmélyi átjáró felfedezése változtatja enigmatikus kalanddá: a túloldalon fiatal alakmásaik versenyeznek egymással. A víz és a szubjektivitás, az emlék- és álomképek összekapcsolása a fesztivál más animációban is visszatérő motívumnak bizonyult: Bányai Zsuzsanna Híd című szép filmjében az esővíz is szerepet játszik a híd alatt veszteglő fiatalok emlékképeinek előhívásában, míg Ottlik Anna Kiútjában a hősnő a saját elméjébe lép be a fején nyíló ajtón keresztül, s ő is, akárcsak a Fürdő hősnői, fekete vízbe merül alá. Ducki Tomek filmjében a múlt és a jelen, a valós és a képzelt ellentmondásos kapcsolata markáns vizuális ellentétet vezet végig a képépítkezésben, a víztükör túloldalának világa ugyanis fejjel lefelé jelenik meg. Az úszás legfeszültebb pillanatait bravúros grafikai-festői vibrálás érzékelteti – eszünkbe juttatva Jankovics Marcell Mélyvíz című remekművét –, s a színdramaturgia (kivált a kék és a piros használata) is a csúcspontjához érkezik: mindezek lélegzetelállító képsorokat eredményeznek. A Fürdő vízióját nyitott befejezés teszi teljessé, amely a nézőt – egyebek mellett – a lét és a nemlét, az itt és a máshol, a most és a máskor kérdéseiről késztetheti elmélkedésre.

A 2015-ös KAFF sokszínű és izgalmas rövidfilmes termése alapján ha a tehetségeken és a művészi kreativitáson múlik, akkor a magyar animációs film bizakodva kezdheti meg a második száz évét.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2015/08 46-49. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12324

Cikk értékelése:

szavazat: 88 átlag: 4.5