Férfiszerepek

Sabu filmjei

Fuss, salaryman, fuss!

Baski Sándor

Hiroyuki Tanaka korai kultfilmjeiben a japán társadalom két emblematikus férfitípusa, a salaryman és a jakuza világát ütköztette.

A kilencvenes évek második felében, amikor Takeshi Kitano, John Woo és Quentin Tarantino éppen alkotói pályájuk csúcsára értek, egy fiatal japán, bizonyos Hiroyuki Tanaka is benyújtotta igényét a nemzetközi kultstátuszra. A korábban színészként és zenészként próbálkozó, a Sabu művésznevet adoptáló rendező az 1996-as Dangan Runnerrel tette le direktori névjegyét, és egészen 2003-ig tartotta az évi egy premieres tempót. Filmjeit a másodvonalbeli fesztiválokon rendre díjazták, hazájában is formálódott egy kisebb, de masszív rajongótábora, Japán határain kívül ellenben csak keveseknek mond bármit is a Sabu név.

Mellőzése abból a szempontból mindenképpen méltatlan, hogy hasonlóan markáns, azonnal felismerhető szerzői világot teremtett, mint a példaként citált sztárrendezők, ráadásul ugyanúgy a műfaji filmes konvenciók kiforgatásával próbálkozott, nem kevésbé kreatívan. Kitano, Woo és Tarantino példáját követve Sabu is hétköznapiasította a gengszterek világát, virtuóz módon játszadozva formával és dramaturgiával, de egyúttal a modern japán férfi eltitkolt frusztrációit és fantáziáit is életre keltette.

Mint minden igazi rendezőegyéniség, Sabu is már rögtön az első filmjében megvillantotta teljes eszköztárát. A Dangan Runnerben nyers és sűrített formában megtalálható az összes téma, ami a rendező pályájának első szakaszát jellemzi. Sabu talán legsajátosabb motívuma a futás: alig van olyan filmje, amelyben a főszereplő a történet egy pontján ne rohanna eksztázisban valami elől vagy felé. Ez az aktus természetesen túlmutat önmagán, a futás a határhelyzetbe került hős lelkiállapotára reflektál, hasonlóképpen a 400 csapás klasszikus fináléjához vagy a Forrest Gump vonatkozó jelenetéhez – és nem mellesleg a rohanó ember a megfelelő ritmusú plánozással és vágással elsőrangú látványosságnak számít.

A Dangan Runnerben Sabu egyből csúcsra járatja az ötletet, a játékidő 80%-ában ugyanis három futó embert látunk. Egyikük egy szerencsétlen konyhásfiú, Yasuda, akit első körben megaláznak és kirúgnak a munkahelyéről, majd a barátnője is dobja. Ezután dönt úgy, hogy kirabol egy bankot, de a gondos tervezés dacára otthon felejti az álarcot. Beugrik egy kisboltba, hogy lopjon egy maszkot, de lebukik, és az eladó üldözőbe veszi. Néhány sarokkal később bekapcsolódik a rohanásba egy szabadnapos jakuza is, akinek az eladó jelentős összeggel tartozik. Az első pár percben még realisztikusnak ható hármas üldözési jelenet fokozatosan fordul át gengszterfilmbe oltott Benny Hill- showba, amint a maratonistákat megszégyenítő állóképességgel bíró férfiak a következő egy órában végigszáguldanak Tokió utcáin.

Sabu ezt a groteszk alaphelyzetet kombinálja másik kedvelt trükkjével, a késleltetett expozíció céljára használt flashbackekkel. A három férfi háttértörténetét, motivációját menetközben, fokozatosan villantja fel, így válik lassan világossá, hogy hova és miért futnak. Dialógusok helyett a képek és a hangok mesélnek – az erőlködéstől eltorzuló arcok látványa és a zilálás metronómszerű zaja. Egy különösen szellemes szekvenciában Sabu a három, végkimerülés szélén járó szereplőjének egyszerre mászik bele az agyába: egy csinos nő mellett elrohanva mindannyiuk szexuális fantáziája beindul, megelevenedő erotikus képzelgéseik azonban habitusuktól, illetve attól függően különbözik, hogy a nőt milyen szögből pillantották meg; a futás közben kiadott ziláló hangok és az egyre eksztatikusabb ritmusú képek párhuzamos montázsa végül mégis egy bizarr közös klimaxot eredményez.

Minden vizuális leleménye ellenére a sokszereplős mexikói stand-offba torkolló Dangan Runner még elsősorban gegfilmként működött, az egy évvel később érkező Postman Blues (1997) ellenben már kiforrottabb produkció. Mint az összes Sabu-filmben, úgy itt is a véletlendramaturgia a legfőbb történetszervező erő és humorforrás, amely által a véresen komoly helyzetek is banalitásba és szatírába fordulnak át. Míg a Dangan Runner konyhásfiúja maga döntött úgy, hogy a bűn útjára lép, a Postman Blues postása – a későbbi Hétfő és a Drive főhőseihez hasonlatosan –, egy fatális véletlennek köszönhetően kerül egy jakuzaklán és a rendőrség kereszttűzébe. Ryuichit a nyomozók drogfutárnak nézik, miután küldeményt kézbesít egy megfigyelés alatt álló jakuza tagnak, aki történetesen volt gimnáziumi osztálytársa. Még gyanúsabbá válik, amikor a kórházban megismert, kiöregedett bérgyilkos a bizalmába avatja. Az egykor legendás hírnévnek örvendő hitman visszaemlékezéseit Sabu Wong Kar-wai stílusparódiaként / hommage-ként jeleníti meg, de a burleszkbe illő gegek mellett beemel egy romantikus szálat is. Ryuichi beleszeret egy gyógyíthatatlan beteg lányba, a film elején még magányos és apatikus férfi így – párhuzamosan azzal, hogy elkezd vadászni rá a rendőrség – visszanyeri az életkedvét. A fináléban a futást egy nem kevésbé szellemes hármas kerékpáros futam helyettesíti, a történet lezárása pedig bravúros módon egyszerre elégíti ki a happy endre és a realisztikusabb végre vágyók igényeit.

A Postman Blues mulatságos és megható pillanatokkal telített frappáns műfaji mixtúra, ugyanakkor a több szálon futó cselekmény miatt – a nyomozóknak és a maffiózóknak is jut bőven játékidő –, Ryuichi sokszor háttérbe szorul, és mivel nem is tud róla, hogy milyen veszélyek leselkednek rá, inkább tekinthető szimpatikus chaplini baleknak, mintsem igazi drámai hősnek. A rendező harmadik filmjének, az Unlucky Monkey-nak (1998) a főszereplője ellenben túlságosan is tragikus figura. A botcsinálta bankrabló története komédiának indul, de sötétebb tónusra vált, amikor a férfi menekülés közben véletlenül leszúr egy nőt, aki később belehal a sérüléseibe. Miközben a másik szálon néhány kisstílű bűnöző szerencsétlenkedéseit követhetjük, a főhősünket lassan, de biztosan felemészti a bűntudata. A párhuzamosan zajló lelki dráma és a fekete humorú gengsztervígjáték nem kompatibilis egymással, a megfelelő arányt Sabunak csak a következő, és talán máig legjobb filmjében, a Hétfőben (2000) sikerült belőnie.

A rendező első három filmjében is egy-egy, a saját jelentéktelenségének tudatával szembesülő fiatal férfit tett meg központi alaknak, a Dangan Runner megalázott konyhásfiúja vagy a Postman Blues fásult postása ugyanannak a kisembertípusnak a képviselői, és mindkettejük életét az alvilággal való találkozás dúlja fel. A Hétfő, illetve a későbbi Drive ezt az alapszituációt gondolja tovább, de immár a modern japán férfi egyik legismertebb képviselőjének, a lélekölő irodai munkára kárhoztatott salarymannak a feleszmélését énekli meg – aligha véletlen, hogy mindegyiküket Sabu fétisszínésze, Shinichi Tsutsumi alakítja.

A Másnaposok bemutatóját majd tíz évvel megelőző Hétfő első perceiben is egy szállodában ébredezik a főhős, aki a fokozatosan bevillanó emléktöredékek segítségével próbálja rekonstruálni az alkoholgőzös éjszaka történéseit. A puzzle első darabja még délutánról való, amikor is egy virrasztáson vett részt, majd a megpróbáltatásokat – az elhunytban felejtett pacemaker felrobban – vesztére egy olyan bárban próbálta kipihenni, ami egy hírhedt jakuza törzshelye. A férfi meginvitálja magánklubjába az egyre részegebb Takagit, aki az alkoholtól felbátorodva szemet vet a gengszter nőjére, majd – természetesen a vakvéletlennek köszönhetően – egy shotgun is a kezébe kerül.

A szimpla görbe éjszakából így lesz véres ámokfutás – mintha az Összeomlás fekete humorral, helyzetkomikummal és egy ravasz narrációs trükkel felütött japán verzióját látnánk. Jelentős különbség azonban, hogy míg Michael Douglas mérnökfigurája a stressz miatt kattan be, a jól nevelt, normakövető salaryman még álmában sem merne fellázadni saját mókuskerék-sorsa ellen, ha az alkohol nem csalogatná elő mégis a sérelmeit. A fegyver pedig egyenesen emancipációs eszközzé válik a kezében – segítségével a jelentéktelenségre ítélt tucatember hirtelen a figyelem fókuszába kerül: azok, akik addig átnéztek rajta, most minden mozdulatát félve követik, vagyis, ha csak pár röpke órára, de megtapasztalhatja végre a hatalom mámorító érzését.

Tekintve, hogy a 8-tól 5-ig ritmusban élő salarymanok jelentős százaléka félelemmel vegyes tisztelettel tekint a jakuzatársadalom tagjaira, a Hétfő lehetne a vágybeteljesítés filmje is. Sabu ugyanakkor nem fetisizálja az erőszakot vagy a gengszterlétet, úgy ahogy azt – a vádak szerint – Tarantino teszi. A maszkulin jakuzákat éppolyan ironikus-szatirikus fénytörésben láttatja, mint a frusztrált salarymanokat, még morális ítéletet sem mond felettünk. Az ő hétköznapiasított maffiózóit is gyötri a stressz, van, aki a szakmai előmenetele miatt aggódik (Postman Blues), más arra panaszkodik, milyen nehéz egész nap szigorú arckifejezést vágni (Hétfő), és van, aki a buddhizmussal próbálja összehangolni a hivatását (Drive).

A két világ találkozásából a Hétfőben semmi jó nem sül ki – Takagi jakuzák társaságában eltöltött féktelen éjszakáját keserű ébredés követi –, a 2002-es Drive-ban azonban már mindkét fél profitál a kulturális összeütközésből. Kenichit ugyancsak a véletlen löki az események epicentrumába: éppen a piros lámpánál várakozik, amikor három bankrabló beszáll az autójába, és túszul ejtik. Hősünk, tipikus salarymanként, olyan mereven ragaszkodik a szabályokhoz, hogy még akkor sem hajlandó átlépni a sebességhatárt, amikor fegyvert szegeznek a fejéhez. Mire a kényszerű összezártság pár óra múlva véget ér, Kenichi megtanulja újdonsült ismerőseitől, hogyan álljon ki magért és miként mozogjon kicsit felszabadultabban, nyitottabban a világban, de a rablók is elmerengenek azon, hogy jó irányba halad-e az életük, és végül lesz, aki közülük a pályamódosítás mellett dönt.

Termékeny és tematikailag egységes első korszakát Sabu a 2002-es Blessing Bell-lel zárta le, amely úgy tér el a formulától, hogy közben összegzi is azt. Egy gyárbezárás miatt munkanélkülivé váló férfi egyetlen napját követi végig, a tőle megszokott, de mégis rendhagyó stílusban.

Sabu kifejezetten kedveli a mozdulatlanul merengő figurákat és a hosszasan kitartott félközeliket, amelyek mintegy kontrasztként szolgálnak a későbbi, katartikus futójelenetekhez. A klasszikus műfaji produkciókhoz mérten a rendező minden filmje komótos tempójú – ennek köszönhető többek közt, hogy a blőd pillanatok ellenére is realisztikusnak hatnak –, a Blessing Bell azonban még jobban kimerevíti a pillanatot. Ha a Dangan Runner, a Postman Blues vagy a Monday egyes megoldásai helyenként Wong Kar-Wait és Tarantinót idézték, akkor a Blessing Bell esetében Jarmusch, Kaurismäki és Tsai Ming-liang filmjei és főhősei jelenthetik a kézenfekvő párhuzamot.

Sabu gyári munkása is úgy bolyongja végig a teljes játékidőt, hogy szinte meg sem szólal, nem tudatosan alakítja a sorsát, csak sodródik az eseményekkel. Miután kiderül, hogy megszűnt a munkahelye, elindul a városba – a film első 8 percét végiggyalogolja –, ahol különféle elveszett lelkekkel akad össze – haldokló jakuzával, depressziós feleséggel, öngyilkosságra készülő salarymannal, egy idős férfi szellemével (Seijun Suzuki alakítása) –, és közben elüti egy autó, kórházba, illetve börtönbe kerül, kiment egy gyereket a tűzből, nyertes lottószelvényt talál, majd belezuhan egy gödörbe. Odüsszeiájának tanulságait Sabu nem mondatja ki hangosan, de amikor a férfi a fináléban menetrendszerűen futásnak ered, majd célba ér, értelmet nyernek az előző nap szürreális eseményei.

▄

Sabu pályáján az erős kezdést sajnos jelentős visszaesés követte, előbb korábbi munkáinál harsányabb és blődebb, sok szereplőt mozgató komédiákkal jelentkezett (Hard Luck Hero, 2003; Hold Up Down, 2005), majd kipróbálta magát más műfajokban is. Coming of age drámája (Dead Run, 2005), kosztümös tragikomédiája (Kanikôsen, 2009) és családi dramedyje (Bunny Drop, 2011) mind átgondolt, tisztes produkciók, a 2013-as Miss Zombie pedig a zombi-, illetve a vámpírzsáner egyik legizgalmasabb kortárs átirata, de ezekben a védjegyszerű Sabu-stílt – az obligát futásjeleneteket leszámítva – már hiába is keresnénk.

Új filmje, a Tokió felett az ég is csak részben tudja illusztrálni, mitől számított egykoron igazi auteurnek rendezője. A romantikus fantasy-vígjáték a mennyországban nyit, itt találják ki a végtelen hosszúságú pergamenek fölé görnyedő forgatókönyvírók, hogy milyen sors várjon a földi halandókra. Amikor egyikük megtudja, hogy szeretett női „karakterét”, a jólelkű, néma Yurit egy írókollégája puszta szeszélyből korai halálra ítéli, leküldi a Földre kedvenc teafelszolgáló fiúját, hogy akadályozza meg a tragédiát. Mivel Chasuke nem ember, az ő sorsába nem tudnak „beleírni” a mennyei szkripterek, így szabadon befolyásolhatja a történéseket. A terv természetesen balul sül el, a kezdő angyalt előre nem látott fordulatok térítik el a küldetésétől, ő maga is beleszeret Yuriba, bizarrnál bizarrabb eseményekbe keveredik és közben jó pár különc figurával összehozza a sors.

A Wim Wenders-klasszikusra utaló magyar cím ellenére a film nem Tokióban, hanem Okinava szigetén játszódik, ami azért sem elhanyagolható körülmény, mert a Sabu a város színes forgatagát és eldugott sikátorait használja legfőbb díszletként. Itt zajlanak a rendező fénykorát idéző, leleményesen fényképezett és vágott üldözési jelenetek, és a látványos finálénak is egy utcai karnevál ad helyet. A billiárdeffektus-dramaturgia, amely a sorszerűnek és a véletlennek egyaránt teret nyit, szintúgy a korai Sabut idézi, miként a szürreális fordulatok, a karakterek háttértörténeteit exponáló flashbackek és a jakuza-szál is.

A Tokió felett az ég hangvétele ugyanakkor jóval harsányabb és szentimentálisabb. A sztori banálisabb fordulatai értelmezhetők meta-poénokként, amelyekkel a sablonos forgatókönyveken élcelődik az író-rendező, de legkésőbb a giccsben úszó fináléra nyilvánvalóvá válik, hogy a filmnek nem A Berlin felett az ég vagy a Felforgatókönyv polcán van a helye, hanem a Nora Ephron-féle Michael mellett. Nem ez az első Sabu-film, amely azzal a konklúzióval zárul, hogy a céljainkat minduntalan szabotáló vakvéletlenek ellenére is képesek lehetünk kezünkbe venni a sorsunkat, de amíg a rendező a pályája elején még bízott a képek erejében, itt már fel is olvastatja narrátorával a tanulságot.

Tokió felett az ég (Ten no Chasuke) – japán, 2014. Rendezte és írta: Sabu (Hiroyuki Tanaka). Kép: Daisuke Soma. Zene: Junichi Matsumoto. Szereplők: Kenichi Matsuyama (Chasuke), Ito Ohno (Yuri), Ren Ôsugi (Taneda),Yûsuke Iseya (Hikomura), Susumu Terajima (Kuroki). Gyártó: Bandai / Office Kitano / Sochiku. Forgalmazó: Cirko Film Kft. Feliratos.106 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2015/08 38-41. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12323

Cikk értékelése:

szavazat: 58 átlag: 5.05