Első olvasásra a saját tetteitől elszakadt, a világot torz logikával racionalizáló pszichopata érdes karaktertanulmánya Jim Thompson regénye – másodikra már az ötvenes évekbeli mosolykultúra alatt rohadó hipokrita társadalom felé intézett vádirat. Sodró tempó, húsba vájó brutalitás és – szó szerint – nyaktörő fordulatok teszik az amerikai bűnügyi irodalom itthon keveset emlegetett nehézfiújának egyik legsúlyosabb ponyvájává. A kisregény a Lou Fordban élő gyilkos tetteit, valamint az odáig vezető, gyerekkori traumákkal kísért utat is felrajzolja, amely alatt a texasi olajboom felelőtlen nyerészkedésbe torkolló nemzeti bűnére is kitekint.

Ha valaki, hát a műfaji elvárásokkal kedvtelve játszó, az utóbbi években a Bush-kormány által elszabadított háborúk borzalmait feltáró Michael Winterbottom lehetett volna az, aki nemcsak a kisvárosi seriff kifordult gondolkodásmódját, hanem az őt körbeölelő társadalmat emésztő fekélyt is láttatni tudta volna a thompsoni szarkazmus árnyalataiban. A kísérletező kedvű rendező meglehetősen konzervatív és szöveghű adaptációt tett le az asztalra, amely Lounak mind a városszéli prostituálttal folytatott, szadomazochista szexuális kapcsolatát, mind a helyi tanárnőt érzelmi függőségbe taszító játszadozását kibontja. A kötelező sűrítésnek így a lényeg nem, csak az árnyalatok estek áldozatul.

Ezért is érthetetlen, miért farag Winterbottom szerelmes pszichopatát Thompson hidegvérű antihőséből, aki önigazoló önreflexiók helyett melankolikus flashbackekben idézi fel a szíve prostituáltjával és idilli verésekkel töltött éjszakákat. A felpuhított, érzelmekkel felruházott karakter pont a könyv logikájának mond ellent, amely a társadalmi elvárások mentén hazudott érzelmek mögött rejlő ürességet tapogatta körbe. A nihilt és tébolyt inkább csak Casey Affleck csillantja meg érzékletesen Lou szemében, aki bátor és eszközszegény alakításával – a regény magyar fordításának hiányában – mégis hiánypótlóvá teszi Winterbottom jószándékú, de felemás adaptációját.

Extrák: semmi.