Fesztivál

Kolozsvár – TIFF

Éjfélkor Erdélyben

Csiger Ádám

A TIFF fő attrakciói tökéletes midnight movie-k: csupa peremvidéki, határsértő, extrém agymenés, hűen a tömegkultúrába Drakula székhelyeként bevonult Erdély hírnevéhez.

A Philomena vitatható választásnak tűnhet a Mátyás király és Vlad Tepes nevével fémjelzett kolozsvári Transilvania International Film Festival nyitófilmjeként, de jól szimbolizálja, hogy a TIFF kinőtte magát. Eme életrajzi filmben idős nő keresi fiát, akit évtizedekkel korábban elszakítottak tőle. A TIFF is követi kirepült gyermekei pályáját. A „Usual Suspects” az idei év egyik új szekciója: olyan mozik szerepeltek benne, amiket a versenyprogramjában debütáló- és második filmeket felvonultató erdélyi fesztivál korábbi díjazottjai rendeztek. Nem csak a TIFF-nek van már múltja, a kincses városban is volt mire visszatekinteni: tisztelegtek a film ágazatában száz éve debütált Janovics Jenő előtt. A román filmek szemléje mellől idén sem hiányzott a „Magyar nap”: vetítették többek közt a zsűritag Szász János A nagy füzetét és a Még kér a népet a részben román származású Jancsó emlékére. A múlt korszerű módon való felfedezése az egyik vezérfonala a fesztiválnak: missziói a mozivászon és az analóg film megóvása, viszont kapcsolódtak vetítések a 3D jelenségéhez is. A fesztivál-szpotban Tepes és Mátyás egyaránt kék-piros lencséjű szemüveget viselnek, múlt és modernitás pedig a Cathedrals of Culture című 3D filmben forrt egybe kiválóan. Olyanok rendezték, mint Wenders és Redford, de aki a dokumentumfilmek közül inkább a Nick Cave-portrét (20.000 Days on Earth) választotta, nem bánta meg.

Ahogy Philomena sem egészen találja meg számítását, a TIFF legizgalmasabb filmjeit sem a múltban, hanem a jelenben érdemes keresni. A tiszteletbeli öregdiákok közül Daniel Sánchez Arévalo találta meg a hangot a nagyközönséggel (Csókok és gólok), de a kis büdzséből, szkript nélkül, fogyatékosokkal improvizált, kerekesszékes heistről szóló Keep Rollin’ is figyelemre méltó. Külön szekció fókuszált többek közt Németország és Írország friss termésére. A fiatal németek deviáns és balsorsú, de rokonszenves ifjakról szóló filmekkel (Tore tánca, Nedves tájak) sokkolnak. Az íreknél is látni példát ilyesmire: a nekrofília tabuját sértő Love Eternal alkotói le sem tagadhatnák, hogy japán szöveget adaptáltak, a Good Vibrations pedig legalább annyira energikus és elbűvölő punk mozi, mint a Mi vagyunk a legjobbak! Moodyssontól.

Az új, díjnyertes fesztiválsikereket bemutató „Supernova” szekció garantálta az intenzív moziélményt. Egyedül a Kelly Reichardt rendezte Night Moves okozhat csalódást: a Kelet után újabb sematikus film készült a radikális környezetvédők ellentmondásos mozgalmáról. Jóval lendületesebb A bombák földjénre hajazó norvég Jó éjt, ezerszer (hősnője – Juliette Binoche – hadszínterekről tudósító fotós); a Michel Houellebecq elrablása pedig ambiciózus gerilla reklámkampányával kitűnő komédia. Az ügyvéddel Dél-Korea tart újabb meggyőző erődemonstrációt, ezúttal vérgőzös akciófilm helyett a tárgyalótermi dráma műfajában. Az idei berlini nagydíjas kínai film, a Fekete szén, vékony jég régimódi noir, de Diao Yi-nan filmje Hitchcocknak is tetszene. A mexikói Az arany álom (La jaula de oro) az „amerikai álomról” szóló road movie, ami tündéri gyerekfilmből brutálisan realista thrillerbe fordul.

A „Főtér” szekcióban olyan közönségfilmeket vetítettek (szabad téren), amik a multiplexekből kiszorulnak. Az Adult World különc indie szexkomédia, a Banklady a Bonnie és Clyde német verziója Tykwer stílusában, de a fő attrakció a Snowpiercer, mely a román közönségnek Vlad Ivanov mellékszerepe okán kedves. E filmmel vette be Amerikát Bong Joon-ho, ami a cselekményre is rányomja bélyegét: poszt-apokaliptikus disztópiájában a harmadik világ lázad fel, egy dél-koreai színész jelképesen vadembert, egy másik pedig látnokot alakít. Kiválóan illett az anno „második világbeli”, de kulturálisan újra virágzó város szépen fejlődő fesztiváljának programjába is.

A tizenharmadik TIFF igazi specialitásai felnőtt korhatáros, késő esti szekciói. A vadiúj, a bosszúfilm zsánerének szentelt „Szemet szemért” válogatás legjobbjának a FIPRESCI zsűri John Michael McDonaugh Kálváriáját választotta, mely csúcsteljesítménye ugyan a posztmodern filmírásnak, de esszenciális moziélményért inkább a Gyilkosokra érdemes befizetni. Indonéz-japán koprodukció, ketten jegyzik rendezőként (Kimo Stamboel és Timo Tjahjantho), cselekménye pedig két műfaj párviadala. Egy japán pszichopata testesíti meg a sorozatgyilkos-thrillert, egy indonéz kisember pedig az önbíráskodó filmet.

A horrornak és dark fantasy-nek teret adó „Árnyak” nagyjáték- és rövidfilmekre oszlik, utóbbi versenyszekció. Az in medias res kezdődő, szürrealista és mindfuck módra manipulatív kisfilmek rávilágítanak, hogy e formátumot a horror zsánerének találták ki. A nagyjátékfilmes szekció viszont okozhatott csalódást: Fruit Chan a Three… Extremes szkeccsében rendezett epizódjával lepipálta Miikét és Park Chan-wook-ot, a „Midnight After” azonban arról tanúskodik, hogy filmjei annál jobbak, minél rövidebbek, e misztikus horrormozi másfél órával hosszabb a kelleténél.

A „Határok nélkül” szekció favoritja a Moebius, véresen groteszk családi dráma, melyben félpercnyi dialógus sincs. Nyelvet nem használó filmstílust láttunk már (Hukkle), de ez itt nem csak formai kísérletezés, hanem a szerzői szemléletből ered. Kim Ki-duk mozija tudattalan vágyak, ösztönök és intenzív érzelmek világában játszódik. Non-stop visszafordíthatatlan, tabudöntő erőszak és szex. Antik drámaként kezdődik, de szexvígjáték és kínpornó ötvözete lesz belőle. Fő humorforrása a szado-mazochizmus, a TIFF-en már veteránnak számító Hitoshi Matsumoto pedig szintén e témának szentelte R100 című komédiáját. Film a filmben: egy százéves rendező munkájáról szól, mely a Játsz/Mára és a Harcosok klubjára hajaz.

E két mozit éjféltől vetítették, ahogy az Éjféli delírium műsorát is: a Jodorowsky által teremtett midnight movie műfaj idén egész szekciót töltött meg. Szado-mazo perverz a főhőse a HK: Hentai Kamen című japán mozinak is, mely a szuperhősfilmek metsző paródiája. Az összeállításba becsúszott egy-két silány horror is (mint az Asmodexia), de a Cockneys vs Zombies véres komédiája nem okozott csalódást. A szekció legnagyobb ovációval díjazott darabja egy két és fél órás énekes-táncos indiai mozi, a kevéssé határsértő, de annál inkább bizarr és ugyancsak trash-filmes hagyományokat követő Fly (Eega). Kész röhej, de szándékosan az: egy hősszerelmes légy alakban reinkarnálódik és áll bosszút gyilkosán.

A versenyfilmek a realitáshoz ragaszkodó, de ugyancsak szélsőséges, kísérletező művek. A Fish & Cat indie és no-budget bravúr: egyetlen 134 perces snitt, melynek koreográfiáját hónapokig próbálták, majd két nap alatt forgatták le egy erdőben. Shahram Mokri kedvenc zsánerét, a horrort Tarr, Van Sant, Tarkovszkij, Tarantino és Escher stílusában próbálta ki. Egy másik, szintén társadalomkritikus iráni film is szerepelt a versenyszekcióban. A Kutya (Paat) a Fehér isten ikerfilmje: arról szól, hogy az iszlám világban a kutyákat tisztátalannak tartják. Amir Toodehroosta azonban túl sokat markol: az iráni társadalmat igyekezett modellezni egy eb szemszögén keresztül, az eredmény szappanos melodráma. Külön méltatást érdemelt a zsűritől bátorságáért, megosztva a Fehér árnyékkal. Utóbbi inkább rászolgál: a bevallása szerint hontalan Noaz Deshe filmjében egy tanzániai albínó fiúnak kell menekülnie honfitársai elől, akik sámáni praktikákhoz adnák el testrészeit. Jodorowsky, Malick és Korine stílusát idézi, de extrémen sokkoló és egzotikus képei a world cinema és az exploitation ötvözeteként jellemezhető olasz mondo filmekhez teszik hasonlóvá. Egyaránt paradox nézőpontot rekonstruál, egyúttal Lynch munkásságát idézi meg a The Voice of the Voiceless és a Blind. Előbbi hőse süketnéma, utóbbié vak. Maximón Monihan igaz történeten alapuló filmje fekete-fehér és kishíján néma darab a Radírfej stílusában, Eskil Vogt mozijában pedig elmosódik a határ valóság és a megvakult, de vizuális memóriáját megőrizni igyekvő írónő pajzán fantáziája közt. A szerb Vis-à-Vis hasonló alkotói válságból született, mint a Hollywoodi lidércnyomás: no-budget werk egy el nem készült filmhez, ami érdekesebb, mint a projekt, ami életre hívta. Az új-zélandi Max Currie filmje, a Minden, amit szerettünk és a Rodrigo Sorogoyen rendezte Stockholm egyaránt tévútra vezetik a nézőt: egyik gyermekrablós thrillerként, másik romkomként nyit, de rémdrámává fajulnak. Utóbbi nyerte a Transilvania Trófeát, főszereplői, Javier Pereira és Aura Garrido pedig a legjobb alakításért járó díjat. Halál, gyász és magány a témája a Still Life-nak is. Főhőse egy önkormányzati hivatalnok (Eddie Marsan), akinek a kerület magányosan elhunyt szegényeinek hozzátartozóit kell felkutatnia. Uberto Pasolini rendező úgy konferálta fel, hogy „nincs benne se szex, se akció, se humor, de jól lehet aludni rajta” – a közönségdíj nem csak a film visszafogottságához képest szép eredmény. A versenyprogramban két, egyaránt román vonatkozású, a régió sötét kommunista múltját felelevenítő film is helyt kapott. A román Quod erat demonstrandum meggyőző vádirat a korszakról, a bolgár Viktoria pedig nagyívű szatíra, mely a Titanic Hullámtörők-trófeája után ezúttal a zsűri különdíját érdemelte ki. Tomasz Wasilewski nüanszokkal ábrázolja hőse színeváltozásait a Floating Skyscrapers című meleg drámában, amiért a legjobb rendezés díjával tüntették ki.

A zárófilm a szintén experimentális, sőt a Philomenához hasonlóan dokumentarista, már-már életrajzi Sráckor (Boyhood). Nagyszabású felnőtté válási filmként visszaemlékezésre ösztönöz, valamint egy egész évtizedet tekint át és elemez – illő zárása a tizenharmadik alkalommal megrendezett fesztiválnak.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2014/08 48-49. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11735

Cikk értékelése:

szavazat: 478 átlag: 5.43