Hollywoodi kolosszus

Mi lesz veled blockbuster?

A siker ára

Huber Zoltán

A nagy stúdiók piaci stratégiája a gigantikus látványosságokra és a bejáratott brandekre épül. Ez a költséges, de mégiscsak biztonsági játék azonban megbosszulhatja magát.

Az esztétikai és művészi vonatkozásokat ideiglenesen zárójelbe téve és szigorúan közgazdaságtani szempontból vizsgálva Hollywood egy nehezen standardizálható, különleges terméket próbál egy rendkívül kiszámíthatatlan piacon értékesíteni. Az elemzők és gazdaságkutatók körében az amerikai filmipar valóságos slágertémának számít, az elmúlt évtizedben számtalan könyv és tudományos publikáció tanulmányozta azokat a döntési mechanizmusokat, melyekkel a stúdiók maximalizálni próbálják az elérhető profitot. A borúlátó jóslatok és kritikus hangok ellenére a számok őket igazolják, az üzleti eredményeket látva úgy tűnik, a kialakult stratégia valóban működik. A globális gazdasági krízis, a versenytársak és a gyorsan változó technológiai környezet ellenére a nagyobb hollywoodi szereplők összesített bevétele évről évre növekszik. A modellbe a gazdasági racionalitás mellett azonban számos olyan ésszerűtlen, hazardírozó elem épült be, mely hosszabb távon biztosan nem tartható fenn. Az pedig már egy másik – nem ökonómiai – probléma, hogy a stúdiók financiális döntései alapvetően átalakították a legfontosabb árucikk, a blockbuster arculatát, hatást gyakorolva a teljes filmkínálatra.

A győztes mindent visz

Az uralkodó hollywoodi üzleti modell tulajdonképp igen egyszerű: a szélesebb, alacsonyabb költséggel előállítható kínálat helyett a termékportfólió néhány iszonyúan drága, hatalmas profittal kecsegtető darabra épül. Ezek az úgynevezett „tentpole” mozik, melyek az éves bevételek gerincét jelentik és igen komoly pénzügyi ráfordítással készülnek. A közönség figyelméért, szabadidejéért és pénztárcájáért folytatott, egyre kiélezettebb küzdelemben Hollywood ma elsősorban a rendelkezésére álló brutális anyagi erőforrásokkal küzd. A nagyobb, hosszabb, látványosabb a legfontosabb hívószavak, melyek egy olyan licitet indítottak be, mely exponenciálisan növeli a blockbusterek gyártási- és reklámköltségeit.

Míg régebben a százmillió dolláros büdzsé még álomhatárnak számított, most ott tartunk, hogy lassan a kétszázmilliós sem számít kivételnek. A stúdiók már nem hencegnek a számokkal, sőt, a káros hírveréstől, a felelőtlen tékozlás vádjától tartva mostanában inkább alacsonyabb adatokat hoznak nyilvánosságra. A bejelentett összegekben a globális reklámhadjáratok és a kapcsolódó kampányok kiadásai sem szerepelnek, ezek nem ritkán megduplázzák a költségeket. Hatalmas ráfordításokról beszélünk tehát, melyek nyilvánvalóan óriási rizikót jelentenek – ám ha egy ilyen film bejön, akkor a stúdió kaszál. Elképesztően sokat.

Alig néhány éve, ha egy blockbuster az amerikai piacon átlépte a százmilliós bevételi határt, sikernek számított. Tavaly harminc ilyen bemutató volt, a sajtó mégis a bukásoktól volt hangos. Igaz, a globális eredmények egyre inkább árnyalják a képet, az elszabaduló költségek miatt a stúdiók csak akkor örülhetnek, ha bevételi rekordokat döntögetnek. A Bosszúállók forgalmazója, a Disney 2012-es üzleti évében a teljes profit durván 40%-át ennek az egyetlen filmnek köszönhette, majd 2013-ban a Vasember 3 és a Jégvarázs hozott egymilliárd dollár felett – egyenként. A legnagyobb gyártók között pókerjátszmához hasonló licit indult be, a nagyobb nyeremény ígérete növekvő téteket vonz.

Ez a piaci magatartás korántsem egyedülálló, hasonlóan hektikus gazdasági környezetben a szereplők gyakran pontosan így viselkednek (lásd a profi sportklubok óriási összegű igazolásait vagy a tőzsdei nagybefektetők stratégiáit). Az internet, az e-kereskedelem berobbanásával sokan azt jósolták, a kevesebb-drágább fenti stratégiája halálra van ítélve és a szélesebb, változatosabb, olcsóbb lesz a nyerő. Az Amazon, az iTunes és a hasonló virtuális áruházak a sok kicsi sokra megy modelljére esküdtek és abban bíztak, ha a nagyobb kínálatból kevesebbért választhat, a vevő sokkal tudatosabban és többet vásárol majd. Az elmúlt évek eladásai azonban mást mutatnak. Az értékesített zeneszámok túlnyomó többségéből alig néhány másolat fogyott, a profit túlnyomó többsége ma is abból a néhány slágerből származik, mely agresszíven jelen van a médiában.

A régi bölcsesség ismét beigazolódott, az emberek mindig a győztessel tartanak. Az eladások nyelvére lefordítva: azt találják vonzónak és érdekesnek, ami népszerű és kedvelt, amiről sokan beszélnek. Ennyi ember nem tévedhet, ha milliók választották, nem lehet rossz – a bevált logika működik (és ne feledjük, a „populáris csak rossz lehet” véleménye ugyanezen az elven alapul). A mozijegyek tömeges eladása korántsem egyszerű, hisz rá kell venni a nézőt, hogy egy bizonyos időben egy bizonyos helyre menjen, sőt, ezt lehetőleg havonta többször ismételje meg. A másik probléma, hogy a pattogatott kukoricával vagy az üdítővel ellentétben a néző/vásárló nem tudhatja előre, mit is „vesz” pontosan. A döntés megkönnyítése érdekében Hollywood agresszívabb megoldásokat vet be és ma már nem filmekben, hanem globális méretű eseményekben gondolkodik.

Tegyél a befutóra

A növekvő költségekkel párhuzamosan egyre súlyosabb döntés zöld utat adni egy filmtervnek. Az előrejelzések megbízhatatlanok, a közönség ízlése folyamatosan formálódik, a versenytársak, a technológiai fejlődés váratlan kihívásokat tartogatnak. A stúdiók gondosan felmérik és természetesen minden eszközzel minimalizálni próbálják a kockázatokat. Vizsgálják az uralkodó trendeket és a versenytársak magatartását, de a jövő sikereit elsősorban a már bevált, működő receptekből próbálják előállítani. Ha nagyban fogadsz, a megfelelő lóra kell tenned: a kísérletezés és a próbálkozás helyett a többiek magatartása, az így kialakuló odds, illetve a régebbi eredmények számítanak.

Hollywood azt csinálja, amiben úgy gondolja, jelenleg ő legjobb: világszinten értékesíthető, méregdrága blockbustereket gyárt. Olcsóbb, sikeres műfaji filmekkel, egzotikus darabokkal más is elő tud rukkolni (elég csak a távol-keleti, a skandináv vagy a francia példát említeni). A nagyobb, látványosabb eseményfilmek területén a stúdiók legyőzhetetlenek: csak nekik vannak olyan anyagi és emberi erőforrásaik (a szakemberektől a sztárokon keresztül egészen a reklám-gépezetig), hogy képesek legyenek ilyen erőteljesen uralni a vetítőket.

Ennek a mentalitásnak az előzményeit bizonyára mindenki ismeri. A hatvanas években művészi és financiális válság sújtotta Hollywood a kisebb produkciók és a fiatalok felé fordult, nagyobb kreatív szabadságot biztosítva a feltörekvő rendezőknek. 1975-ben aztán beúszott a Cápa. A hétmillióból forgatott alkotás közel félmilliárd dolláros eredménnyel zárt.

A nyári vakációk, a tengerparti nyaralások kezdetére és a nagy amerikai nemzeti ünnepre időzített, rengeteg vásznon ugyanarra a napra kitűzött bemutató, illetve a gondosan tervezett reklámkampány hatására új kulturális jelenség született. 1977-ben aztán jött a Csillagok háborúja, mely alapjaiban változtatta meg a tömegkultúrát. A mai blockbusterek arculatát mégse ez a két film, hanem az 1980-as második rész formálta. A Birodalom visszavág sikerével ugyanis megszületett a brand és a franchise.

Folytatások korábban is készültek, de túlnyomó részt azonos narratíva mentén a bevált formulát ismételték meg. Lucas egészen más módszert választott és egy teljes univerzum építésébe fogott, rámutatva az elbeszélés és az üzlet közötti korrelációs lehetőségekre. A sztorinak nem kell a saját logikája mentén véget érnie, a hosszabb, tetszőlegesen bővíthető történet újabb és újabb folytatásokat és több pénzt jelent. A Birodalom visszavág önmagában nem áll meg a lábán, sőt, kiszakítva a trilógiából egyenesen értelmezhetetlen. A bemutató után az első rész sem ugyanaz, hirtelen több lett, egy önmagán túlmutató franchise részévé vált. Azonnal beazonosítható márka született, olyan erős, hogy negyedszázaddal később újabb Star Wars tartja izgalomban a rajongókat.

A kereskedelemi televíziók már jóval korábban felismerték, hogy a néző érdeklődésének a fenntartásához a folyamatosság érzése, illetve az aktív kontroll, a beleszólás illúziója a kulcs. A műsorok egymásba nyúlnak és keresztben hirdetik egymást. A híradókban a valódi hírek közé az adott csatorna arcával történteket csempészik, a bulvár jórészt a többi program promóciójából áll. Ezek a trendek a valóság- és tehetségkutató-műsorokban csúcsosodnak ki, ahol a közönség előtt párhuzamos univerzumok épülnek. A néző hétköznapi életével párhuzamosan a résztvevők egy zárt világban, egyszerű szabályok mentén élnek, melyet a közönség kívülről nemcsak megfigyelhet, de a szavazataival, a véleményével alakíthat is.

A mai blockbusterek körül dübörgő marketing-gépezet hasonló élményeket ígér. A hősök soha véget nem érő kalandjai alternatív világokban zajlanak és folyamatosan egymásba érnek. A meta-franchise korát éljük, ahol az egyes folytatások mindig valami másra, előre és hátra mutatnak. A készülő újabb felvonásokkal kapcsolatban csepegtetett információkra eközben külön iparág épült. Az előzetesek, poszter-tervek, bennfentesnek álcázott hírmorzsák tematikus oldalak ezreit éltetik. A rajongók ma gyakran órákat állnak sorba csak azért, hogy ők láthassanak először pár másodpercet egy készülő címtervből.

A várakozás, a kiszivárgó anyagok körüli viták és véleménycserék, az „exkluzív” források felfedezése fontosabbá vált, mint maga a végeredmény. A felfokozott, akár évekig tartó spekulációk után a rajongók törvényszerűen csalódnak, hisz a vásznon más lesz, mint amit ők olyan gondosan elképzeltek. Az éppen készülő Star Wars körül generált, napi szinten érkező információk már-már önparódiába fordítják a jelenséget. A bemutató utáni fanyalgás már most borítékolható, miközben a film korábban soha nem látott bevételi eredményeket fog elérni. Ez a kettősség a kortárs blockbusterek egyik kínzó paradoxonja.

Támadj globálisan

A másik fontos ellentmondást a folyamatosan bővülő világpiac kihívása jelenti. A teljes bevétel egyre nagyobb hányada külföldről folyik be, ez az arány ma már gyakran 70% körül van. Az egyre szélesebb, sokszínű világpiac fontos védőháló a stúdiók számára, hisz a profit több helyről származik, így kevésbé van kitéve a váratlan ingadozásoknak. A célközönség sokszínűsége azonban számos olyan folyamathoz vezet, mely a blockbuster-recept lebutításához vezet.

A „nemzetközi néző” a legújabb hívószó. Hollywood ma őt próbálja a moziba csábítani, ezért csak olyan tervekbe fektet nagy összegeket, melyek világszinten is vonzóak. A történetek konfliktusai egyszerűsödnek, a dialógok tőmondatokra redukálódnak, a karakterek egy-két jellemvonásból születnek – így a lehető legkevesebb vész el a különböző fordítások során. A főhősök minden komplikációtól mentes karakterek, melyekbe világnézettől függetlenül bárki belebújhat, a forgatókönyvnek azt a célt kell szolgálnia, hogy a nehéztüzérséggel felvonuló látványt mindenki az első sorból, zavartalanul élvezhesse.

Hollywood kizárólag puha diplomáciát folytathat, ezért a filmekből ki kell lúgoznia a jellegzetes helyi kulturális motívumokat. A siker, a románc, a hősiesség csak elvontan, a jó és a rossz küzdelmében jelenhet meg. A történetek ideje, a helyszínek a fantázia birodalmába kerülnek, és kerülik a valós konfliktusokat, az esetleges sztereotípiákat. A határokat akadálytalanul csak bizonyos műfajok léphetik át. Míg a verbális humorra épülő vígjátékok vagy melodrámák fordítása problémás lehet, az akciófilmek és CGI-alapú fantáziák gond nélkül exportálhatóak.

Ha úgy érezzük, a kortárs blockbusterek gyerekeknek készülnek, olyan nagyon nem is járunk messze a valóságtól. A franchise-módszer, a látványba és az esemény-jellegbe ölt súlyos dollármilliók a vidámparki látványosságok, a zsigeri attrakció felé tolják ezeket a produkciókat: a nagy stúdiók a McDonald’s üzletpolitikáját a filmiparra alkalmazták. Az egyre divatosabb a helyi sztárok és helyszínek szerepeltetése, az országspecifikus újravágások látszólag elfedik, hogy a változó csomagolásban nagyrészt ugyanazt kapjuk. Hollywood nem az ötletekből fogyott ki, hanem a profit növelésére tör és az elérhető leghatékonyabb, legbiztosabb módszert választotta. Talán valóban buta és kiszámítható lesz, de ugyan ki fogadna ma arra, hogy a Bosszúállók második része csúfos kereskedelmi bukás lesz?!

A 22-es csapdájában

A stúdiók által egyetlen lehetséges útnak tartott blockbuster-stratégia az összképet tekintve biztosítja a remélt pénzügyi eredményeket, de kényszerpályára lökte a szereplőket, akik egy feloldhatatlannak látszó dilemmával kénytelenek szembenézni. Az attrakció lényege a meghökkentés és az újdonság, a folyamatos újjászületéshez kreativitásra, kísérletezésre és a művészi látomásokra lenne szükség. Produceri szempontból ezek a tényezők nem tervezhetőek és nem is árazhatóak be, csak a befektetés kockázatait növelik. Százmilliós volumennél a járatlan utak nem megengedhetőek, a nagyobb költségvetés az előre jelezhető, jól kalkulálható sikerrecepteket részesíti előnyben. A bevált módszerek folytatásokat, előzmény- és utófilmeket és felmelegítéseket jelentenek, az új bemutató vonzerejét nem is maga a film, hanem a felhajtás adja.

Az uralkodó blockbuster-stratégia filmművészetre gyakorolt negatív hatásait szinte senki nem vitatja, miközben tisztán financiális szempontból a többség az üzleti modellt sikeresnek tartja. A kisebb filmek között is hasonló arányú a bukás, de ezekkel nem foglalkozik a sajtó, ha az összképet nézzük, a bevételi görbe felfelé ível. Nem mindenki osztja ezeket a nézeteket, tavaly tavasszal épp Steven Spielberg kavart vihart az apokaliptikus jóslataival. A stúdióvezetőként is aktív rendező-producer szerint a költségek elszabadulása elviselhetetlen kockázatot jelent, mely egy esetleges bukássorozattal párosulva a teljes rendszer végét jelentheti. Spielberg érvelése szerint a stúdiók felelőtlen szerencsejátékos módjára értelmetlen licitálásba hajszolják egymást, ám ha egy adott évben egymás után több „tent pole” bedől, azt a gyártók képtelenek lesznek kiheverni.

Az elmúlt év nyarán egy pillanatig úgy tűnt, Spielberg jövendölése hamarabb bekövetkezik, mint bárki gondolt volna. Az amerikai piacon egymás után jöttek a fiaskók: A Föld után, Az elnök végveszélyben, A magányos lovas, a R.I.P.D. és a Turbó sorban buktak, a sokak által remélt forradalom mégis elmaradt. A gigászi pénzekbe kerülő tent pole mozik száma évről-évre nő és mellettük leginkább a kisebb költségvetésű mozik kapnak zöld utat. A kihaló két faj az eredeti ötletekre, merészebb koncepciókra épülő blockbuster, illetve a közepes büdzséből készülő mozi. Ez pedig érzékenyen érinti az alkotókat és a filmrajongókat.

A blockbuster-lufi kidurranását és egy újabb hollywoodi reneszánsz eljövetelét várók számos tényezőt figyelmen kívül hagynak. Aki a mostani helyzetet a hatvanas évek elejéhez hasonlítja, az elfelejti, hogy a stúdiók háttere és a piac is alapvetően megváltozott. A mai szereplők nem önálló cégek, hanem óriási mamutvállalatok alosztályai, így egy-két bukás nyilván érzékenyen érintheti, de nem viheti csődbe őket. A másik fontos változás a globális jelenléttel és a film hosszabb életciklusával függ össze, így a pénzügyi baklövések emlegetése minden esetben túlzó.

A tervezett bemutatókat áttanulmányozva azt látjuk, hogy egyre több és egyre drágább franchise-mozi vár ránk. Jelen állás szerint 2015 az eddigi legsűrűbb év lesz, a Bosszúállók második része mellett a Jurassic Park, A Függetlenség Napja, az Indiana Jones és a Karib-tenger kalózai is visszatérnek. A tavalyi melléfogások megerősítették az uralkodó szemléletet, a bukások közös nevezője, hogy nem bejáratott figurákat használtak. A stúdiók kétségbeesetten kutatják a potenciális franchise-alapanyagokat: legyen az könyv, tévéműsor, társasjáték vagy képregény, ha sikeres márka lett belőle, filmet kell forgatni belőle. Egy új ötletnek ma bizonyítania kell, és akkor talán mozi lehet belőle. Akinél van egy bejáratott, működő franchise, az megnyerte a főnyereményt. Vagy talán mégsem?

Viharfellegek

Az uralkodó blockbuster-modell olyan versenyhelyzetet teremtett, ahol nagyobb ráfordítás mellett hasonló filmek készülnek. A stúdiók egymásra licitálva emelik a költségkereteket és közben garanciákat akarnak, azaz egyre görcsösebben követik az ideálisnak gondolt recepteket. Árgus szemekkel figyelik a másik lépéseit, amit remekül példáz a jövőbeli bemutatók tervezett dátumai körüli ádáz küzdelem. Mintha valamiféle titkos csodafegyver lenne, a legvonzóbbnak gondolt napokra még el nem készült mozik bemutatói vannak beírva.

A Cápa óta mindenki a nyárra esküszik, akár még a rendelkezésre álló adatok ellenében is. A statisztikák szerint az év utolsó harmadában sokkal nagyobb az összbevétel, de mivel mindenki nyáron veti be a nagyágyúit, senki nem mer szembefordulni a fősodorral. A döntéshozók túlbecsülik a múlt eredményeit és a többi szereplő viselkedését. Elfelejtik, hogy a legveszedelmesebb konkurenciát nem egy másik blockbuster, hanem a mozival párhuzamosan létező, egyre vonzóbb és változatosabb alternatívák jelentik.

A blockbusterek hossza és a látványelemek száma nő, miközben az aprólékosabban kidolgozott CGI-betétek alig különböznek egymástól. A túlkínálattal párhuzamosan visszaszorul az egyediség, a jól csengő brand uniformizált paneleket takar. Hollywood jelenleg azt váltja aprópénzre, amiben a legjobb, a varázslat kiszámítható hakniba fordul. Ha minden egyes film szuperlátványos megaprodukció, az egyenértékű azzal, hogy egyikük sem az. Árulkodó fejlemény, hogy egy divatos tévésorozat újabb epizódja már majdnem akkora esemény, mint a legújabb megaprodukció bemutatója.

A hetvenes évek végén berobbanó blockbusterek legnagyobb újítása az volt, hogy a gyermeki énünket kápráztatták el. Az alkotók szándéka most is hasonló, csak épp a bennünk élő Rontó Palikát célozzák meg. A rombolás az egyik legősibb ösztön, ha a kisfiúk kezébe robotokat és dinoszauruszokat adunk, azokkal rögtön egymásnak esnek és a fakockák is ledőlnek. A kortárs blockbusterek nem tesznek semmi mást, csak felnagyítják ezeket a fantáziákat. A hősök törnek-zúznak, a járművek egymásba csapódnak majd az utolsó pillanatban a jók megmentik a világot.

A trailer-kompatibilis pillanatok köré szőtt rombolás-pornó ma már nemcsak leválik a történetről és önálló attrakciós-betétként funkcionál, de egyenesen megszabja az elbeszélés menetét. A sztori logikája nem indokolja, miért kell a két szuperhősnek egy metropolisz közepén összecsapnia, de ha a konkurencia is leamortizál egy szép műemléket, akkor rá kell ígérni. A fotórealisztikus, aprólékosan modellezett pixelorkán minden esetben ugyanúgy néz ki, mert ha egyedi stílusa lenne, a néző csalásról beszélne. Míg régebben az alkotók a fantáziánkkal játszottak és az élmény kedvéért szíves-örömest hunytunk szemet a speciális effektusok valószerűtlensége felett, ma minden kockának tökéletesnek kell lennie. Ha egy robbanás vagy űrhajó nem hű az utolsó képpontig, úgy érezzük, becsaptak minket – hisz a látványon kívül alig van már, ami kárpótolhatna.

A blockbusterek olyan számítógép generálta animációkká válnak, melyeket élőszereplős jelenetek szakítanak meg. Minden az audiovizuális csúcspontok köré épül, így az egyes alkotások képi világa, a ritmus és a vágás is hasonló. A különbséget ma azok a pillanatok adják, ahol a processzorok pihennek és az alkotók dolgoznak – ám épp ezek azok a poénos, romantikus, ironikus minőségek, melyek ellentmondanak a „nemzetközi néző” koncepciójának. A térhatásban mutatott hadseregek, gigászi űrcsaták és összeomló városok kultúráktól függetlenül érthetőek ugyan, csak épp egy gond van velük – nagyon gyorsan megunjuk őket. A gyermek egyszer-kétszer szétrombolja a fakockából épült tornyot, majd előbb-utóbb rájön, építeni valamit sokkal tartósabb izgalmakat okoz.

Új korszak hajnalán?

A bírálók szerint az uralkodó blockbuster-modell törvényszerű minőségi problémái előbb-utóbb súlyos pénzügyi veszteségekhez vezetnek. Az értelmetlen fokozás, a hangosabb-látványosabb elve elkerülhetetlenül oda vezet, hogy a néző érzéketlenné válik az attrakcióra, ásít a másfél órásra nyúló szuperhős-viadal alatt. A közönségnek elege lesz a folyamatos ismétlésekből és valami mást választ Többen úgy vélekednek, hogy a jövőbeli blockbusterek gyártásakor a stúdióknak a függetlenek produceri módszereit kellene követniük.

Az áramvonalasított modell sikereiben nincs semmi meglepő. Az alacsonyabb költségvetés nagyobb alkotói mozgásteret és inspiráló kreatív kényszert jelent, ezért általában valami friss születik. A meglepetésfilmek mellett a félfüggetlen mozik egyre magabiztosabban hozzák a nézőszámokat: Wes Anderson, David O. Russell vagy az Apatow-istálló filmjeire ma többen kíváncsiak, mint a jóval nagyobb anyagi ráfordítással, kevesebb művészi invencióval készült darabokra.

Könnyen lehet, hogy a biztonsági játékra épített globális stratégia csak a világgazdasági recesszió tünete, és hamarosan izgalmasabbá válik a kínálat. Az is előfordulhat, hogy maga a gyártási modell avult el és a nagy stúdiók hosszú haláltusája csak hátráltatja a természetes folyamatokat. A multiplex-központú szemlélet figyelmen kívül hagyja a film életciklusát és szembemegy a legújabb trendekkel. Ma a korlátlan hozzáférés a lényeg: mi akarjuk eldönteni, mit, mikor és min szeretnénk megnézni.

A digitális forradalomnak hála a Netflix például olyan behatóan ismeri a saját közönségét, amiről Hollywood csak álmodhat. Míg a stúdiók döntéshozói dollármilliókat ölnek piackutatásba és a tesztvetítések kérdőíveiben bíznak, az online tartalomszolgáltatók egy-két kattintással meg tudják mondani, az adott produkcióra kik voltak kíváncsiak és milyen véleménnyel voltak róla. Innen már csak egy lépés a személyre szabott kínálat, mely alapvetően átrajzolhatja magát a filmgyártást is. A különböző célcsoportok kiszolgálására épült az exploitation is, mely soha nem látott műfaji gazdagságot hozott és végül átformálta Hollywoodot is.

Ne legyenek azonban illúzióink, a jelenlegi helyzet nem fog egyik napról a másikra megváltozni. A baljós előjelek és a negatív vélemények ellenére a bevételek azt mutatják, a nézők többsége vevő az újabb látványosságokra. Akár szeretjük a kortárs sikerfilmeket, akár utáljuk őket, a belőlük származó masszív bevételek éltető vérként keringenek a rendszerben. Az eladott jegy árából a stúdió és a mozi mellett alvállalkozók egész sora részesedik. A fennmaradó profitból pedig további alkotások készülnek, köztük elvétve olyanok is, melyek előreviszik a filmművészetet.

Az Álomgyár mindig is a meséről, az élményről, a varázslatról szólt, így soha nem maradunk majd hatalmas látványfilmek nélkül. A kérdés csak az, hogy a moziba járó többség mit is vár el pontosan ettől a kategóriától. Kárhoztathatjuk a szigorúan üzleti és profitorientált hollywoodi szemléletet, de közben nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a labda a mi térfelünkön van. Hollywood nem ízlésdiktátor és nem butítani próbálja a közönséget, a blockbusterre különösképpen igaz, hogy a kínálatot végül mégiscsak a kereslet teremti meg. A néző minden egyes megváltott jeggyel szavaz, hogy a filmet eldobható, instant szórakoztatóipari terméknek, vagy valami egyszeri és megismételhetetlen csodának tekinti-e.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2014/08 28-31. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11719

Cikk értékelése:

szavazat: 223 átlag: 5.48