KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/december
KRÓNIKA
• (X) : Hartley-Merrill Nemzetközi Forgatókönyvíró Pályázat
• Bikácsy Gergely: Gillo Pontecorvo (1919–2006)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Ég a tévé! Média-csőd
• Muhi Klára: A jövő bevillan Beszélgetés Bereményi Gézával
• Horeczky Krisztina: A felejtés misztériuma Beszélgetés Szász Jánossal

• Báron György: A Kék Duna keringők Jancsó Budapestje
• Kolozsi László: A dublőr város Budapest hollywoodi filmekben
• Kelecsényi László: Fordított világ Eltűnt mozik nyomában
• Ádám Péter: A tükör bosszúja Marilyn Monroe és a pszichoanalízis
• Molnár Miklós: Aktok térhatásban Az ismeretlen Harold Lloyd
• Herpai Gergely: Mona Lisa Underdrive Hősnők a számítógépes játékokban
• Ardai Zoltán: Klimax őrnagy Mamoru Oshii: Páncélba zárt szellem
• Köves Gábor: Éjfélkor indul útjára a gyönyör Éjféli moziláz
• Pápai Zsolt: Forró, mint a jég Robert Altman: Az utolsó adás
FESZTIVÁL
• Klacsán Csaba: Balkáni szél Pécsi filmünnep
• Varró Attila: Veteránok kapuzárás előtt Karlovy Vary
KÖNYV
• Gaál István: Esszé-napló Bikácsy Gergely: Saját Róma
KRITIKA
• Varga Balázs: Köztes lét Pálos György: Sztornó
• Reményi József Tamás: Pál utcai póló Szabadság, szerelem
• Stőhr Lóránt: Vaktölténnyel Vadászat angolokra
• Nevelős Zoltán: Szakadatlan pokol A tégla
• Vincze Teréz: Női válogatott Pályán kívül
LÁTTUK MÉG
• Váró Kata Anna: Hollywoodland
• Hungler Tímea: Bor, mámor, Provence
• Varró Attila: Füles
• Parádi Orsolya: Többet ne!
• Vajda Judit: Amin a muszlimok röhögnek
• Herpai Gergely: Bűnügyi regény
• Vízer Balázs: Alvilági játékok
• Köves Gábor: Flyboys
• Vajda Judit: Elvitte a víz
DVD
• Varró Attila: Új világ
• Tosoki Gyula: A svindlerek királya
• Pápai Zsolt: Arc
• Csillag Márton: Stan és Pan 2.: A Mosoly Országában

• Palotai János: Volt egyszer egy filmgyár… A standfotó művészete

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

A tégla

Szakadatlan pokol

Nevelős Zoltán

Scorsese-remake egy sikeres hongkongi krimiből: a tét a rendőrség és a maffia besúgójának izgalmas tükörjátéka.

 

Martin Scorsese készített már folytatást (A pénz színe) és készített remake-et is (A rettegés foka), akkor azonban mindkét esetben az általa oly becsben tartott amerikai filmörökség keretein belül maradt (lásd Nagyvárosi cápák, 1961, ill. A rettegés foka, 1962). Amikor a Szigorúan piszkos ügyek című 2002-es hongkongi sikerfilm amerikanizált verziójának William Monahan által írt forgatókönyve került az asztalára, az eredeti filmet nem ismerte, és még csak azt sem mondhatni, hogy különösebb érdeklődés vonzaná az ázsiai filmkultúrához. A témában alapanyagot látott, amit a maga kezével formálhat majd át, mintegy másfélszeresre növelve a filmidőt, megváltoztatva belső arányokat azzal együtt, hogy az elkészült film több kulcsjelenete is lényegét tekintve pontos mása az eredetinek.

Beépített gengszter a rendőrség soraiban, beépített zsaru a gengszterek között – műfaji alapsémák, amelyeknek itt épp a szimmetriája érdekes, hiszen a témára, a bűnözés és a bűnüldözés ellentétére, a bűnös és a tisztességes élet közti választás erkölcsi kérdésére irányítja a figyelmet. A helyszín Hongkongból Bostonba tevődött át, ahol – Scorsese New York-i olaszaihoz hasonlóan római katolikus – ír maffia adja a miliőt a történethez.

Itt lép be a képbe Jack Nicholson, aki nemhogy a film harmadik legárnyaltabban ábrázolt figurája, de még a bevezető narráció is az ő jussa lett, ami egy Scorsese-filmben általában a szerzői-nézői azonosulás tárgyának, a főszereplőnek a dolga. Hogy mindez mégsem zavaró, az nemcsak a közelmúlt vígjátéki szerepei után ismét régi jó ördögi figurájában tetszelgő Nicholson színészi tekintélyének köszönhető, hanem egyszerűen annak, hogy ebben a közegben ő a meghatározó karakter, a környezetrajz része.

A gengszterkeresztapa szerepének felnagyítása mellett nem tűnik el az őt a törvény másik oldalán ellensúlyozó pótapafigura, Martin Sheen rendőrtisztjének jelentősége, akinek félidőben bekövetkező halála a végső drámai folyamatokat indítja el.

Az eredetihez képest a tükörszerkezet még izgalmasabbá tételét jelenti, hogy a két lányból egy lány lett, azaz a két tégla ugyanazt a lányt kerülgeti, és hódítja meg ilyen-olyan vonatkozásban. A két férfi között bizonytalankodó, fiatal pszichológus szerepét a viszonylag ismeretlen Vera Farmiga játssza, és ugyan kissé sokat pislog nagy szemeivel, azért megállja a helyét a nehézsúlyú sztárparádéban, és mint a vágyott, boldog élet megtestesítője mindkét férfi számára vonzó tud lenni a sorsfordító pillanatokban.

Talán csak a befejezés véget érni nem akaró vérontás-láncolatát látva válik világossá, hogy A tégla mennyire illeszkedik a Scorsese egész életművén átvonuló morális vonulatba. Scorsese moralitásjátékot, XXI. századi Faust-variációt formált a hongkongi eredetű krimiből. Ha a film jelentős részében olybá tűnhetett is, DiCaprio gyötrődő, beépített zsaruja a főszereplő, végül kiderül, miért a Matt Damon-figura gyerekkorával kezdődött a film. Amikor végül elszörnyed, milyen pusztítást okozott előre megtervezett árulása, akkor nyer értelmet, miért láttuk őt meg először ministránsként. Isten oltára mellől hagyta magát elcsábítani, és lett az ördög inasa. (A Nicholson-figura ördögi mivoltát a katolikus papokkal való konfrontáció jelenete egyértelműsíti.) Az Aljas utcák, a Dühöngő bika vagy a Nagymenők tévelygő, önsorsrontó és bűntudattól gyötört hőseinek sorában A tégla Colin Sullivanje a legreménytelenebb bukott ember, mert ő tudatosan, következetesen foglalt állást a rossz oldalon. És ami igazán mai az egészben, az az, hogy nem is valami különös kincsért, anyagi előnyért adta el magát, hanem csak úgy csapódott, mert valahová tartozni kell.

Ahogy Scorsese a maga életművi tematikájába illesztette a történetet, valójában nagyon is hű maradt az eredeti filmváltozat szelleméhez. A Szigorúan piszkos ügyek Buddha-idézettel zár a „szakadatlan pokolról”, ahol szenvedés az örök élet. A jó és a rossz közti választás morális alapkérdésében itt összeér a buddhista és a keresztény világkép. Ugyan más hagyományban nevelkedtek, a hongkongi és a bostoni álzsaru meghasonlása ugyanahhoz a katarzishoz vezet el: a boldog befejezés ugyan már lehetetlenné vált, de az erkölcsi tisztánlátás elnyerése még rendelkezik megtisztító erővel.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/12 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8807