KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/december
KRÓNIKA
• (X) : Hartley-Merrill Nemzetközi Forgatókönyvíró Pályázat
• Bikácsy Gergely: Gillo Pontecorvo (1919–2006)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Ég a tévé! Média-csőd
• Muhi Klára: A jövő bevillan Beszélgetés Bereményi Gézával
• Horeczky Krisztina: A felejtés misztériuma Beszélgetés Szász Jánossal

• Báron György: A Kék Duna keringők Jancsó Budapestje
• Kolozsi László: A dublőr város Budapest hollywoodi filmekben
• Kelecsényi László: Fordított világ Eltűnt mozik nyomában
• Ádám Péter: A tükör bosszúja Marilyn Monroe és a pszichoanalízis
• Molnár Miklós: Aktok térhatásban Az ismeretlen Harold Lloyd
• Herpai Gergely: Mona Lisa Underdrive Hősnők a számítógépes játékokban
• Ardai Zoltán: Klimax őrnagy Mamoru Oshii: Páncélba zárt szellem
• Köves Gábor: Éjfélkor indul útjára a gyönyör Éjféli moziláz
• Pápai Zsolt: Forró, mint a jég Robert Altman: Az utolsó adás
FESZTIVÁL
• Klacsán Csaba: Balkáni szél Pécsi filmünnep
• Varró Attila: Veteránok kapuzárás előtt Karlovy Vary
KÖNYV
• Gaál István: Esszé-napló Bikácsy Gergely: Saját Róma
KRITIKA
• Varga Balázs: Köztes lét Pálos György: Sztornó
• Reményi József Tamás: Pál utcai póló Szabadság, szerelem
• Stőhr Lóránt: Vaktölténnyel Vadászat angolokra
• Nevelős Zoltán: Szakadatlan pokol A tégla
• Vincze Teréz: Női válogatott Pályán kívül
LÁTTUK MÉG
• Váró Kata Anna: Hollywoodland
• Hungler Tímea: Bor, mámor, Provence
• Varró Attila: Füles
• Parádi Orsolya: Többet ne!
• Vajda Judit: Amin a muszlimok röhögnek
• Herpai Gergely: Bűnügyi regény
• Vízer Balázs: Alvilági játékok
• Köves Gábor: Flyboys
• Vajda Judit: Elvitte a víz
DVD
• Varró Attila: Új világ
• Tosoki Gyula: A svindlerek királya
• Pápai Zsolt: Arc
• Csillag Márton: Stan és Pan 2.: A Mosoly Országában

• Palotai János: Volt egyszer egy filmgyár… A standfotó művészete

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Bereményi Gézával

A jövő bevillan

Muhi Klára

Két író ad egymásnak randevút egy új magyar teleregényben. Bereményi Géza hatrészes televíziós sorozatban dolgozta fel Szabó Magda Régimódi történetét.

 

 

– Hogyan találtak egymásra Szabó Magda Régimódi története és Ön?

– Én A Hídember után Zalaegerszegre húzódtam, ott voltam a színházban művészeti vezető. S ott többek közt megrendeztem Szabó Magda Régimódi történetét. Alaposan meghúztam, mert Magda bőbeszédű. De mikor megnézte a darabot, el volt ragadtatva, azt mondta, sokat tanult tőlem dramaturgiát, úgyhogy kialakult köztünk egy megértő viszony.

Közben Hábermann Jenő producer megvette Szabó Magda összes regényének megfilmesítési jogát, s felkérte Sándor Pált, rendezzen a Régimódi történetből egy televíziós sorozatot. Ő vállalta, de aztán rájött, ezt a filmet nem akarja megcsinálni. „Azért nem – mondtam neki –, mert más a családi fotóalbumod, mint Szabó Magdáé. Ezek után kért fel Hábermann engem. S mondtam, vállalom – alig várom –, mert az én családi fotóalbumom viszont hasonlít Magdáéra, de a forgatókönyv megírására nincs időm. A producer végül megbízta Szekér Andrást, írja meg a könyvet. És ő nagyszerűen megírta.

– Miért éppen hat rész?

– Mert ennyire szólt a szerződés. Nyolc-kilenc rész lett volna egyébként az ideális, főként mert a több mint fél évszázadot felölelő család regény ordított a kerettörténetért.

– És mi lett volna a kerettörténet?

– Az, hogy egy fiatal nő kutatja a családját. S anyja kérésére – aki megszólal neki egy szállodában – felkeresi az idős Hoffert, anyja fiatalkori szerelmét.

– Talán e keretjáték hiánya miatt éreztem úgy, hogy az elkészült mű pontosan betartja a műfaj szabályait, hogy nincs benne semmi személyes, Szabó Magdá-s vagy bereményis?

– Annyiban mégis, amilyen távolságban, illetve közelségben vagyunk ezektől a figuráktól. Én nagyon sokszor voltam már a 19. században. És sok embert ismertem, akin észrevettem, hogy igen, ez egy 19. századi ember. Például a nagyapám, akiről az Eldorádó szólt.

A Régimódi történet 1849-ben, egy levert nagy álom utáni depresszióban kezdődik, amikor mindenki visszahúzódik a birtokára, és nem tudja, mit kezdjen magával. De ezek az emberek nagyon hasonlítanak miránk. Mintha csak abban különböznének tőlünk, hogy nekik még voltak birtokaik, amit elkártyázhattak, nekünk pedig már nincsenek. (Persze a birtok, a jövő elkártyázása jelenkori történelmünkben is folyik tovább.)

A Régimódi történet természetrajzi film egy emberfajtáról. Ebből a szempontból az angol regényekre hasonlít. Mert amint elsődleges forrásból, személyes szempontból vizsgáljuk az átélt történelmet s nem a történészek spekulációi, a tanulságok és tendenciák keresése felől, kiderül, hogy ezek a régi emberek hétköznapjaikban, indítékaikban, szándékaikban alig különböznek tőlünk.

Szabó Magda Régimódi története azért ennek a fordítottjáról is sokat elmond. Arról, hogy a múlt század elejére hogyan kerülnek idézőjelbe ezek a 19. századi emberek.

– Igen. Levitézlenek. De csak a férfiak. A nők viszont a jövőnek készítik elő a dolgokat. A filmben van egy nagyon érdekes dialógus. A zárdafőnöknő azt mondja Jablonczay Lenkének, az utolsó rész főszereplőjének, hogy jöjjön vissza a zárdába, mert olyasvalami készül a világban – az első világháborút érzi –, ami elől menedék kell. És Lenke azt válaszolja: ő szereti a vihart.

– A nagyanyjának pedig azt mondja, ő dolgozni akar.

– Igen. Jablonczay Lenkének már 20. századi életprogramja van. Pedig úgy nő fel, hogy látja a vérbajtól megnyomorodott nagyapját, dédapját, akiket a pincében tartanak, s akik a falon kopogtatnak át egymásnak.

– A regényben Szabó Magda szépen megküzd ezekért a könnyelmű, semmirekellő apákért, nagyapákért. Az Ön változatában ez nem olyan egyértelmű.

– Mondta is nekem az utolsó forgatási napon a senior Jablonczayt alakító Nagy Ervin – mert a színész mindig megtanul valamit, miközben eljátszik egy szerepet –: Géza, nincs mese, te lepaktáltál a nőkkel! Rájött ugyanis, hogy én női szempontból csináltam meg ezt a filmet. Ez a Régimódi történet Rickl Mária története. Jablonczay Lenkét, ezt a gyöngyöt is ő neveli fel a racionalizmusával, a kalmár szellemével, a józanságával. A már öreg Rickl Mária, aki mindig szembe mert nézni a tényekkel, és soha senkit sem áltatott. A mi filmünkben csak neki maradt meg a józan esze végig. És neki lesz igaza. Olyan elveket vallott, amivel már el lehetett kezdeni a szörnyű 20. századot.

– Ennek a teleregénynek mi a szelleme?

– Ez a gének története. Az, hogy mit öröklünk, és hogyan ismétlődnek meg velünk más formában az elődeink mintái. A saját életemben én is azt tapasztalom, hogy vannak minták, amik makacsul meg akarnak ismétlődni. 14 éves koromban ismertem meg a saját apámat, és a sors mindent elkövetett, hogy ez velem is megtörténjen. Háromszor vetett nekem cselt, mire végül sikerült megtörnöm. A Régimódi történetben is sok a rejtett ismétlés. Szabó Magda kifejezésével ilyenkor „bevillan a jövő”.

És ez az értelme az eredetkutatásnak. Szabó Magda eredetkutatása kultikus figurákat teremtett. Akik ismerik – és nagyon sokan ismerik –, pontosan tudják, kik a Jablonczayak vagy kik a Gacsáryak.

– Benne van ebben a történetben a dzsentri és a kalmár örök mitikus harca, mely tán máig is tart. A kalmár aki szerez, racionális, haladni akar – Eperjes Károly nagyszerű egyébként Rickl Anselmusként – és a dzsentri, aki ragaszkodik a maga romantikus álmaihoz.

– Ezek a minták most is tetten érhetők a természetünkben. A dzsentri például abban, amit a külföld a mostani tüntetésekkel kapcsolatban a magyarok naivitásának nevezett. Hogy mennyire hiányzik belőlünk az előrelátás. A szocializmusban azt akarták, hogy ez megszűnjön, miközben nyelvünkben és mentalitásunkba is őriztük tovább. Ötvenhat is ez volt.

– Ötvenhat, hogyan?

– Mi ötvenhatban fegyveres felkelést csináltunk egy birodalom ellen. Lássa be, volt ebben valami kossuthos! Nem széchenyis, hanem kossuthos.

– A kálvinista–katolikus ellentét is ott van a filmben. Nagyszerű jelenet, amikor a katolikus Rickl Mária összecsap a Gacsáryak kálvinista nagytiszteletű asszonyával. Bár ezt a konfliktust már nehezebben tudnám rávetíteni a mára.

– Pedig megvan ez is. A nyakas, kurucos magyar, aki nem enged és a pazarló, nagyvonalú katolikus, aki lepaktál Rómával, aki díszes világpolgár. Még a pártokban is meg lehet találni a megfelelőit. Mert minden ott hasad, ott törik, ahol hajdan az ellentét volt. Az anyag emlékszik. Ezt szokták mondani a hegesztők. Összehegesztik, ami eltört, de ugyanott fog megint eltörni.

– Nehéz eldönteni, hogy a Régimódi történet jól vagy rosszul végződik-e. A Jablonczay család ugyan kétségkívül lehanyatlik…

– ….de a történet végén megszületik valaki, felnő valaki – Jablonczay Lenke –, aki ettől az egésztől megszabadul.

– S benne a dzsentri és a kalmár igazsága is kiteljesül. Kevés az igazán mély, szembesítő erejű történelmi film nálunk. Miért van ez, valami hárítás?

– Biztosan. Ez még Trianon és a revízió bukásának máig tartó sokkja, traumája, ami ma sincs megemésztve, el lett fojtva, gondolni is tilos rá. Mintha a magyar történelem 1919-ben kezdődött volna, s ami addig volt, le van zárva. Aki pedig ezzel foglalkozik, ködevő, uszító.

– A Régimódi történet után mit szeretne megcsinálni, milyen filmterveken dolgozik?

– Én eddig mindig történelmi filmeket csináltam. Most egy második világháborús szerelmi történettel foglalkozom, a címe Vadnai Baby. Fantasztikus történet. Egy idős asszony mesélte el nekem, aki ismerte apámat és apám bátyját, hogy tisztázzon egy félreértést. Egy barátom anyja volt ez a nő, aki élete végéig eltitkolta a fia előtt, hogy ki az apja. S egy darabig azt hittük a barátommal, hogy esetleg az én apám az ő apja is, és akkor mi féltestvérek vagyunk. Majd felmerült, hogy apám bátyja az apja, akkor meg unokatestvérek vagyunk. S akkor én elmentem ehhez az asszonyhoz, hogy most már mondja meg, mi az igazság. Először nem akarta elárulni, de aztán belefogott – valamikor délután kettőkor, a lakásán –, s csak mondta, mondta, késő estig, még a villanyt sem gyújtottuk fel. Majd nem sokkal ezután meghalt, szinte rám bízva a barátom eredettörténetét. Körülbelül harminc éve volt ez. És én írtam ebből a történetből egy treatmentet, de az a rögeszme kísértett, hogy a barátomat is beleteszem, mert ennek a fiúnak az életmódja, a habitusa, egész akkori hatvanas-hetvenes évekbeli élete megmagyarázható volt a szülei gyűlölet-szerelméből.

Az asszony a történetben a fia születésével még magához akarja kötni a szerelmét, de aztán férjhez megy Argentínába, s itt hagyja a gyerekét Magyarországon egy álapával, aki szerelmes ebbe az asszonyba, s aki vállalja, hogy azt hazudja a gyereknek, ő az apa. Évtizedek múlva a nő hazatér, de látni sem akarja a fiát. Mégis találkoznak, s akkor a nő beleszeret a fiába, mert annyira hasonlít az apjára. A fiú viszont elutasítja az anyát, így akarja megtörni a múltat, s szóról szóra ugyanazt mondja a nőnek, mint hajdanán az apja. Azt hiszi, megtöri a múltat, pedig csak megismétli.

Sokáig nem tudtam megoldani a negyvenes és a hatvanas évek közti átjárást, de most már rájöttem a megoldásra. Ha tíz évvel ezelőtt valaki ezt a két idiómát mondja nekem, hogy a történet három férfi, egy nő, és az időkezelés a Volt egyszer egy Amerika időkezelése, akkor már régen készen lennék vele.

A Vadnai Babyn kívül Szabó Magda Az ajtó című regényéből is szeretnék filmet csinálni, mert azt hiszem, annak is ismerem a nyitját. A filmes nyitját. Tudni kell ugyanis, hogy egy regény miről szólna filmen. Az Iskola a határonnak is ismerem a srófját, sőt az a rögeszmém, hogy senki nem tudná megcsinálni filmen, csak én.

– Mi az elv, ami alapján megcsinálná?

– Az a regény a szolidaritásról szól, a szolidáris hűségről. Úgy hívják egyébként ezt, amikor egyetlen szóban vagy mondatban fogalmazzuk meg egy film lényegét, hogy „pitch”. És ez fontos, mert ez tartja egyben a filmet, ugyanis minden jelenetnek arról az egyetlen mondatról kell szólnia. Másképp össze-vissza folyik, gyönge lesz. A filmes meseszövésnek is ez a lényege, csak így járhatsz mindig egy lépéssel a néző előtt. Márpedig ha a néző beéri a filmet, elkezdi unni.

– És az igaz, hogy foglalkoztatja egy Kádár-filmterv is?

– A Kádár-filmet Can Togay-jal szeretném megírni. Egyelőre az kellene hozzá, hogy legyen egy producer, aki megrendeli tőlünk a forgatókönyvet.

– És a Kádár-filmnek mi a pitch-e?

– Valójában Oliver Stone Nixonjából pattant ki. Nixon is ellentmondásos történelmi alak, de Stone megfejtette a titkát. Ott a pitch az, amit a filmben Kissinger mond róla, hogy ha Nixon elhiszi, hogy akár egyetlen ember is tudja őt szeretni, a legnagyobb amerikai politikus válhatott volna belőle.

Ehhez képest a Kádár-pitch nagyjából akörül van, amit egyszer Can Togay-jal megbeszéltünk. Ő ugyanis azt kérdezte tőlem: „Géza, mit mondott ez az ember a népének?” Erre én azt válaszoltam: „Kádár azt mondta a népének, hogy ha mindent elfelejtesz, akkor kapsz enni”. Miközben ő természetesen kölcsönből fedezte azt a kenyeret. És most azt fizetjük.

De mivel Kádár árva volt, mást is mondott a népének, azt, hogy: „Ne tartozz sehova! Felejtsd el az identitásodat!”. Tehát hogy a történelmünk 1919-ben kezdődött.

– Nincs halálfélelme egy ilyen tervnél? Egészen biztosan a politika martaléka lenne ugyanúgy, mint A Hídember.

– Ezzel meg az a helyzet, hogy a most érettségizőket még talán érdekli, ki volt Kádár, a következő generációt már biztosan nem.

– Úgy érti, az a negyven év úgy kihull majd a történelmi tudatunkból, mintha meg sem történt volna?

– Igen, úgy. Félő, a Kádár-korszak hamarosan már csak egy történelmi lábjegyzet lesz.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/12 06-08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8790