KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/december
KRÓNIKA
• (X) : Hartley-Merrill Nemzetközi Forgatókönyvíró Pályázat
• Bikácsy Gergely: Gillo Pontecorvo (1919–2006)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Ég a tévé! Média-csőd
• Muhi Klára: A jövő bevillan Beszélgetés Bereményi Gézával
• Horeczky Krisztina: A felejtés misztériuma Beszélgetés Szász Jánossal

• Báron György: A Kék Duna keringők Jancsó Budapestje
• Kolozsi László: A dublőr város Budapest hollywoodi filmekben
• Kelecsényi László: Fordított világ Eltűnt mozik nyomában
• Ádám Péter: A tükör bosszúja Marilyn Monroe és a pszichoanalízis
• Molnár Miklós: Aktok térhatásban Az ismeretlen Harold Lloyd
• Herpai Gergely: Mona Lisa Underdrive Hősnők a számítógépes játékokban
• Ardai Zoltán: Klimax őrnagy Mamoru Oshii: Páncélba zárt szellem
• Köves Gábor: Éjfélkor indul útjára a gyönyör Éjféli moziláz
• Pápai Zsolt: Forró, mint a jég Robert Altman: Az utolsó adás
FESZTIVÁL
• Klacsán Csaba: Balkáni szél Pécsi filmünnep
• Varró Attila: Veteránok kapuzárás előtt Karlovy Vary
KÖNYV
• Gaál István: Esszé-napló Bikácsy Gergely: Saját Róma
KRITIKA
• Varga Balázs: Köztes lét Pálos György: Sztornó
• Reményi József Tamás: Pál utcai póló Szabadság, szerelem
• Stőhr Lóránt: Vaktölténnyel Vadászat angolokra
• Nevelős Zoltán: Szakadatlan pokol A tégla
• Vincze Teréz: Női válogatott Pályán kívül
LÁTTUK MÉG
• Váró Kata Anna: Hollywoodland
• Hungler Tímea: Bor, mámor, Provence
• Varró Attila: Füles
• Parádi Orsolya: Többet ne!
• Vajda Judit: Amin a muszlimok röhögnek
• Herpai Gergely: Bűnügyi regény
• Vízer Balázs: Alvilági játékok
• Köves Gábor: Flyboys
• Vajda Judit: Elvitte a víz
DVD
• Varró Attila: Új világ
• Tosoki Gyula: A svindlerek királya
• Pápai Zsolt: Arc
• Csillag Márton: Stan és Pan 2.: A Mosoly Országában

• Palotai János: Volt egyszer egy filmgyár… A standfotó művészete

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Szabadság, szerelem

Pál utcai póló

Reményi József Tamás

A bukott forradalom és a győztes pólómeccs párhuzamos montázsából sematikus hőstörténet született.

Amíg egy korszak nem termi meg a maga ünnepeiről, historikus hivatkozási pontjairól a nagyközönséghez szóló kulturális kommerszeit, addig azok az ünnepek és hivatkozások áhítatos unalomba és illedelembe fúlnak. Nem az ideológia, nem a politikai kurzus hamisságától vagy tisztességétől függ, hogy átélhetővé tehető-e az irányított emlékezet, hanem attól, hogy a tömegkultúra megcsinálja-e azokat a mutatványait, amelyekkel sokan, legalább átmenetileg, azonosulni tudnak. Egy egész nemzedék számára például a Tizedes meg a többiek közvetítette először (és egyetlenként) a „felszabadulás” fantáziaképét (természetesen a filmváltozatra gondolok): hosszú évek iskolai szavalatai és zászlódíszei nem értek el annyit, mint egyetlen vígjáték, amely a ’45 utáni rettenetes fejlemények legitimációjának, bizony, jelentős tényezőjévé lett. 1956-tal sincs másképp, hiába finnyáskodunk, szórakoztató dramaturgia, az egykori ifjúsági regények vizuális változatai nélkül (hisz a gyerekek nemigen olvasnak) tíztől huszonötig nem lesznek hívei egy történelmi pillanatnak. Tíztől huszonötig: ők járnak moziba, nekik szólhat az élvezhető, a látványos forradalom.

A Szabadság, szerelem című ifjúsági film azon bukik meg, hogy stábja az élvezethez vezető úton nem válogat az eszközökben. E kifejezés mindkét értelmében elmarasztalható: sem indulatilag, sem kivitelében nem jut túl a legkézenfekvőbb és legsematikusabb megoldásokon, azokat viszont számolatlanul, szelektálatlanul ontja, nincs szíve kihagyni egyet sem.

Már a cím szavai is bombasztikusan semmitmondóak, Petőfi mint allúziós reklámelem nem váltja meg a témamegjelölés ürességét. Ami a „szabadság”-ot illeti, a film igen egyszerű érzelmekkel operál: az oroszokat és a komcsikat utálni kell. Az előbbiekkel szemben a nézőtéri gyűlölet felcsigázásához a tankokban ülő arctalan ellenség képe személyes gonoszsággal társul a magyar vízilabdázókat ütlegelő orosz pólósok révén. A pesti utcákon és a moszkvai, majd melbourne-i medencében zajló ütközetek párhuzama, a filmet ihlető nagy ötlet sajnos primitív ösztönöket szolgál, a gonosz hatalom gonosz fiainak torzképét veti oda néhány vonással. Igen, minden birodalom állampolgárainak szánalmas terhe a felsőbbrendűségi tudat, még ha a feneke kinn van is a nadrágból, de ezt az agresszív pszichózist, hogy megértsük, csak árnyaltan szabad megfogalmazni. És az is igaz, hogy a sport egy-egy nemzet kultúrájának (!) részeként joggal szolgálhat az elnyomottak elégtételéül, ám örök vágykiélésként nem kevésbé szánalmas és veszélyes életprogram. Marad a primér drukkolás az ’56-os Pál utcaiaknak a szemét vörösingesek ellen – egy Molnár Ferencénél jóval redukáltabb képletben (hogy az „ifjúsági regény” lehetőségeinek körében maradjunk).

Az egyik oldalt a szadista ávósok és a mézes-mázos főgonosz, a másikat, ennek megfelelő érzelmi szinten a főhős nagypapája képviseli: „Így kell ezt, gyerekek, meg kell mutatni a rohadt komcsiknak!”. Még cowboy-filmben sem hagynak benne ilyen mondatokat, miért kéne egy magyar mesében ezzel beérni? (Amúgy pedig a film határozottan törekszik a megcélzott közönség nyelvi világához igazodni, a „kicsik a golyóid, legalább passzolnak a farkadhoz” típusú humor a hétköznapok magánbeszédével veszi körül a nagypapai lelkesültséget, érzékeltetendő egyén és történelem, egyéni sors és történelmi kataklizma egyvelegét – lásd előbb „sport és szabadságharc” –, mindebből azonban csupán a poénok falvédős ornamentikája bomlik elő.)

A „szerelem” sem jár jobban. A fiúk csak azt akarják, a lányoknak eszményeik vannak, a szerelem pedig e disszonanciát feloldja – a bármelyik tinifilmből untig ismerős képlet forradalomba, azaz kosztümös akciófilmbe mártva is működhet. Működik, megfelelő ritmusban, de mindennemű nagy műfajok kopár sablonjaival, a mozgalmi eposzok tömegjeleneteitől a frontfilmekben látott bolyongás-motívumokon át a családi zsánerek, a sportfilmek, a fogadalmi tragédiák gépies koreográfiájáig.

 „Két klisé nevetséges. Száz klisé megható” – magyarázza Umberto Eco a Casablanca sikerét. Hasonlóan építkezik a Szabadság, szerelem is, azzal a jelentékeny különbséggel, hogy nem Hemingway- vagy Fritz Lang-reminiszcenciákra, hanem immár végletekig elhasznált, kizsarolt mozihagyományok műanyagmásolataira formáz. „Amikor minden archetípus szemérmetlenül beront a színre, homéroszi mélységek tárulnak fel” – mondja Eco. Itt azonban a tiszteletadás illusztrációja mögött semmit sem találunk.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/12 52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8805