KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/december
KRÓNIKA
• (X) : Hartley-Merrill Nemzetközi Forgatókönyvíró Pályázat
• Bikácsy Gergely: Gillo Pontecorvo (1919–2006)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Ég a tévé! Média-csőd
• Muhi Klára: A jövő bevillan Beszélgetés Bereményi Gézával
• Horeczky Krisztina: A felejtés misztériuma Beszélgetés Szász Jánossal

• Báron György: A Kék Duna keringők Jancsó Budapestje
• Kolozsi László: A dublőr város Budapest hollywoodi filmekben
• Kelecsényi László: Fordított világ Eltűnt mozik nyomában
• Ádám Péter: A tükör bosszúja Marilyn Monroe és a pszichoanalízis
• Molnár Miklós: Aktok térhatásban Az ismeretlen Harold Lloyd
• Herpai Gergely: Mona Lisa Underdrive Hősnők a számítógépes játékokban
• Ardai Zoltán: Klimax őrnagy Mamoru Oshii: Páncélba zárt szellem
• Köves Gábor: Éjfélkor indul útjára a gyönyör Éjféli moziláz
• Pápai Zsolt: Forró, mint a jég Robert Altman: Az utolsó adás
FESZTIVÁL
• Klacsán Csaba: Balkáni szél Pécsi filmünnep
• Varró Attila: Veteránok kapuzárás előtt Karlovy Vary
KÖNYV
• Gaál István: Esszé-napló Bikácsy Gergely: Saját Róma
KRITIKA
• Varga Balázs: Köztes lét Pálos György: Sztornó
• Reményi József Tamás: Pál utcai póló Szabadság, szerelem
• Stőhr Lóránt: Vaktölténnyel Vadászat angolokra
• Nevelős Zoltán: Szakadatlan pokol A tégla
• Vincze Teréz: Női válogatott Pályán kívül
LÁTTUK MÉG
• Váró Kata Anna: Hollywoodland
• Hungler Tímea: Bor, mámor, Provence
• Varró Attila: Füles
• Parádi Orsolya: Többet ne!
• Vajda Judit: Amin a muszlimok röhögnek
• Herpai Gergely: Bűnügyi regény
• Vízer Balázs: Alvilági játékok
• Köves Gábor: Flyboys
• Vajda Judit: Elvitte a víz
DVD
• Varró Attila: Új világ
• Tosoki Gyula: A svindlerek királya
• Pápai Zsolt: Arc
• Csillag Márton: Stan és Pan 2.: A Mosoly Országában

• Palotai János: Volt egyszer egy filmgyár… A standfotó művészete

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Média-csőd

Ég a tévé!

Schubert Gusztáv

A történelem az élet tanítómestere, de a televízió biztosan nem az. Ami a képernyőn sorsunkból átjön: lebutított verzió.

 

„A demokráciák gyengék, mert az értelemre apellálnak.”

Károlyi Mihály

 

Ötven év múltán már megint ránk figyel a világ: mi vagyunk a címoldalon. Csakhogy ez alkalommal – nem úgy, mint 56-ban – percig nem lehetünk büszkék arra, amit cselekedtünk. Nem követendő, hanem elrettentő példát adtunk, amiből persze a világ, ha okos, tanulhat. 2006. szeptember 18-án nem egyszerűen politikai célú rendbontás, hanem médiatörténeti jelentőségű esemény történt a Szabadság téren: a „való világ”, a televízió gyermekei megrohamozták, és kishíján lerombolták a magyar közszolgálati tévé székházát. Nem azért, mert talibánok módjára el akarták volna törölni a mozgóképet, épp ellenkezőleg, azon dühödtek föl, hogy nem kerülhetnek adásba. De amikor bent voltak végre, kiderült, hogy nincs is mit mondaniuk, kiderült, hogy ez a harc lett a végső, mert már csak ez az egyetlen, dühödt és üres vágy maradt: benne lenni a tévében, bármi áron, ha másként nem megy, akkor azzal az egyetlen produkcióval, amihez egyáltalán még értenek – a rombolással. A szerepét félreértő magyar média történetében ez a legutolsó mondat, a zárókép, monoszkóp helyett ezt vetíteném az összes televíziónkban, örök mementóként. A média forradalma, mint minden forradalom, előbb vagy utóbb, felfalja saját gyermekeit: agymosott zombivá változtatja őket.

 

*

 

Szinte lehetetlen nem szólni e médialázadás politikai hátteréről, felbujtóiról, cinikus és zseniális marketing-stratégiájáról, de maradjunk a tárgynál, amennyire igaz ugyanis, hogy a média közbejötte nélkül ez a stratégia meg sem fogamzódhatott volna a politikusagyakban, az is igaz, hogy a média önként és kéjjel húzza magára, amióta csak létezik, a politikát.

Két nagyéhű cinizmus találkozott ebben a rossz magyar tragikomédiában, két telhetetlen gömböc, mely mindent be akar kebelezni, természetesen a másikat is. Média és politika számára a világ nem elég, a politika a virtuális világot is meg akarja hódítani, a média pedig a valóságra vet szemet, végtelen hübrisszel fontosabbnak hiszi magát, a tükörképet, a valódi modellnél. Minden találmány magában hordozza a baleset lehetőségét: a kontrollját vesztett televízióban bármi megtörténhet. Tisztában voltunk vele, csak azt nem tudtuk, hogy egyszer majd többek között épp a televíziózás áldatlan állapota miatt fog megroppanni a magyar köztársaság.

 

*

 

A média az elmúlt hónapokban három nagy vizsgán bukott el.

Kezdődött azzal, hogy a törvényes rendben lezajlott választások után nem ért véget a választási kampány, sőt napról-napra ádázabb lett. A média meg sem próbálta csillapítani a hisztériát, ellenkezőleg, mindent megtett, hogy élezze, sőt élvezze „az osztályharcot”, minden egyes politikai rémhír, nagyhangú gyűlöletária, bravúrosnak szánt riposzt, kiszivárogtatás és cáfolat fénysebességgel került adásba. A bulvársajtóban a szenzáció mindennél fontosabb, még akkor is, ha a fele sem igaz. Mifelénk nincs ma egyetlen olyan televízió sem, amely ellen tudna állni e csábításnak. Alig van olyan riporter, aki szembe merne szegülni a tudatos politikai manipulációkkal, és ha kell, Rejtő Jenő--sen rákérdezne: „ugyan, kedves Potrien, mit fog szólni ehhez az orbitális hazugsághoz a köztársasági elnök?” Ilyen kérdés a magyar televíziókban el nem hangozhat, a politikusnak mifelénk mindig igaza van, a politikus tévésztár, nélkülözhetetlen műsorelem, ha kifut alóla a párt, vagy elveszíti a mandátumát, még mindig mehet showmannek a Buzerába. Míg magával nem rántja a műsort is. Mert ha más nem is, a nézettség azért még mindig nagy úr, nagyobb, mint a politikusi nagyravágyás.

Van rá példa, hogy a szenzáció nem mindenható. Amikor a legutóbbi francia elnökválasztáson valóságos veszéllyé vált, hogy a szélsőséges Le Pennek lehet keresnivalója Chirac-kal szemben, a francia tévék és rádiók mindegyike tudta, mi a dolga, megvédeni a demokráciát; falanxként zártak össze, senki sem hívta stúdiójába a demokrácia ádáz ellenségét.

A mai világban a politika a média nélkül nulla. Így aztán nem is nagyon lehet értelmezni, mit gondolhat egy politikai párt vezérkara, amikor bojkottál egy politikai műsort. A „másik” televíziójába elmenni kockázatosabb kaland ugyan, mint a saját párttévénkben szónokolni, de egyszersmind nagyobb politikai hozammal járhat: hiszen csak így juthat el a fellazító szép üzenet az ellenfél híveihez. A kockázat azonban csak látszólagos, szinte csak Friderikusz műsorában (Egyenes beszéd) és olykor az Este egy-egy merészebb pillanatában történhetett meg, hogy a riporter lendületes fonákkal csapta le a politikus frázisát. Gyakoribb eset volt, hogy a magasságos riportalany szapora hazudása jutalmául biankó-csekket kapott: „jöjjön máskor is”. A szólás szabadságában az elmúlt hónapokban a kényesebb pontokon egy-egy kényszeredett „értem” jelezte az elhallgatás szabadságát. A Kereszttűz jobb sorsra érdemes riporterei közt pedig valósággal mészárlást végeztek a magabiztos és a szónoki fogásokat jelek szerint jobban ismerő politikusok, a három ádáz bárányka hiába próbálta megszorítani napra-nap a mézes-mázos ordast, az végül mindig jóllakott.

Lakáj tévé? Ugyan már, össze ne keverjük a demokrácia ügyetlen védelmét a tudatos elfogultsággal. A párttévé – bármilyen ideológiát szolgáljon – a demokrácia antitézise: az efféle propaganda-televízió ádáz ellenfele minden dialógusnak, vígan elvan a maga egy srófra járó világképével, paranoiás összeesküvés-elméleteivel, befelé kritikátlanul rajong, kifelé önfeledten gyűlölködik.

Ha a három nagy földi sugárzású adó (a közszolgálati Magyar Televízió és a kereskedelmi TV2 és az RTL Klub) felkészülten tette volna a dolgát: visszatereli a politikát oda, ahová való, a parlamentbe és a józan ész sáncai mögé. Ehhez azonban a szakma tökéletes ismerete, politikai tisztánlátás és nagy adag bátorság kellett volna. Az egyik sztárriporterünk a tévészékház ostroma után pár nappal reggeli műsorában széttárta karját, és üdvözülten hanyatlott hátra a fotőjébe: „ez most forradalom vagy mi? Nem is értem.” Pedig ha valakinek, neki aztán értenie kellene, ő nem attól lesz demokrata, ha eljátssza a nép egyszerű gyermekét, neki tisztában kell lennie a demokrácia játékszabályaival, világosan kell tudnia, hol a határ. A merészséget és felkészültséget a magyar médiában többnyire az efféle „pártatlanság” vagy a pimasz önhittség helyettesíti: a legtöbb sztárriporter agyondumálja (és ezzel már-már megszeretteti) a riportalanyát: „Ön úgy gondolja, hogy…?” – és itt egy hosszú körmondat következik, mely a médiaguru (kétes értékű) jártásságát hivatott bizonyítani. Mit lehet erre mondani? Ugyanazt, amit a rendre hanyagul és rosszul idézett politikusi mondatokra: „Ugyan szerkesztő úr, én ilyet sohasem mondtam, nézze már meg a papírjait.” Ez K.O. – Amerikában egy ilyen meccs után a hitelét vesztett riporter már szedheti is a jegyzeteit. Nem azért, mert padlóra küldték, hanem mert a hazug politikus büntetlenül távozhatott.

 

*

 

A második tragikus tévedés az volt, ahogy a magyar média 56 meggyalázásához asszisztált. Hogyan lett 1956, a magyar bal- és jobboldal közös műve, a nemzeti összefogás nagyszerű példája, a szocializmus világbirodalmát megrengető demokratikus forradalom ötven év múltán a Koppány-pogányok, táltoslátók, gój motorosok és egyéb szélsőjobbos eszmeháborodottak tábortüzes dzsemborija? Nem kétséges, hogy e pocsék forgatókönyvön sokan és sokat dolgoztak, de az sem, hogy a még mindig kisképernyős magyar média nélkül nem sokra mentek volna. És nem is annyira a Hír Televízión ámulok, az a téveszme, amely a futballhuligánokban Angyal István vagy Petőfi Sándor örököseit véli felismerni, nem kíván mélyelemzést. Sohasem az a kérdés, hogy a fanatikusok miért nem látnak tisztán, sokkal rejtélyesebb, hogy miért nem tudott ezzel a hagymázzal mit kezdeni az épérzékű magyar média. Miért nem tisztázta senki, hogy 2006 nem 1956 remake-je, hogy Rákosit és a magyar kommunistákat már nem kell és nem is lehet elkergetni, mert 1956 forradalmárai ezt már megcselekedték. És hogy Kádárt sem lehet elzavarni, mert 1989 bársonyos forradalma éppen ezt tette.

Nem 1956 a mai magyar társadalom nagy tabuja, még csak nem is a Kádár-korszak, 1990 óta mindkét korszak minden titkát napvilágra hozták a memoár-szerzők és a történészek, sem írott, sem íratlan törvény nem tiltja, hogy beszéljünk róluk. Legfeljebb a szellemi restség. Az igazi tabu sohasem az, amiről nem szabad, hanem amiről nem tudunk beszélni: ez esetben – az ölünkbe hullott demokrácia. Ez az a sorsdöntő kérdés, ami nem lett kibeszélve az elmúlt 16 évben. Ki mondta volna el szépen, értelmesen? A politikusok? A média? Ez egy hosszú és bonyolult történet, az ilyesmivel nem lehet választás nyerni, az ilyesmire nem gyűlik, mint döghúsra, a légy, a néző. Az ilyesmire nincs szüksége senkinek. Csak épp a demokráciának. Vagyis – hisszük vagy sem – mindannyiunknak.

 

*

 

Elérkeztünk a harmadik, a legsúlyosabb tévedéshez. A politika – a tévé bűnsegédletével – minden mást kiszorított az életünkből. Jószerivel már semmi másra nem jut idő és figyelem a műsorfolyamban, sem a magánéletre, sem a munkára, sem a kultúrára, sem a gazdaságra. Csatlakoztunk az EU-hoz, miért és mivégre, mi lesz az előnye, mi lesz az ára? Látszódott mindebből valami a televíziókban? Hány perc jut a politika mellett a híradókban a növekvő írástudatlanságnak, az eszement honi közlekedésnek, az olvadozó Antarktisznak vagy A Pál utcai fiúk századik évfordulójának? Mikor láttunk utoljára főműsoridőben asztalost, mozdonyvezetőt vagy gépészmérnököt? A tizenötperces önjelölt sztárokon, a mosdatlan szájú médiabohócokon, a szilikondívákon és az elszállt politikusokon kívül fontos volt a tévéknek bárki emberfia?

Ha egy társadalom nem tudja elfogadtatni és továbbadni a játékszabályait – összeomlik. Képkorszakban élünk – a közös kultúra legfőbb letéteményese a televízió. A dolgok jelen állása szerint azonban a legtöbb nézőt vonzó kereskedelmi televíziózás többet árt, mint amennyit használ a demokráciának. A kereskedelmi televízió ugyanis csak látszatra demokratikus, valójában ízig-vérig populista. Nem adni akar, hanem eladni. Nagy haszonnal azonban a szellemi értékek piacán ma csak a bóvlit lehet elpasszolni. A tévé ezerrel nevel az igénytelenségre. Így lép a hiteles tévés személyiség helyébe a showman, a hír helyébe a szenzáció, a tények helyébe a hazugság, a tudás helyébe a babona. És végül a való világ helyébe a Való világ.

A kereskedelmi televízióval és a demagóg politikussal nem az a baj, hogy népszerű, hanem az, hogy visszaél a népszerűséggel, becsapja a híveit, mert valódi kincsek helyett üveggyöngyöket ad nekik. Amikor a demagóg szájára veszi a démoszt – volt rá példa e zaklatott hónapokban –, egészen mást gondol róla, mint a demokrata. A populista népet mond, de engedelmes és arctalan tömegről álmodik, a demokrácia azonban nem a tömeg, hanem a szabad egyéniségre épülő közösségek önuralma.

Lehet-e másképp televíziózni? Elvben lehet, erre találták ki a köztelevíziót, és ahol valóban kitalálták, ott működik is, népszerűbb, mint a kereskedelmiek.

Ehhez azonban a köztelevíziónak a köz televíziójává kell válnia – a köz érdekében, a köz – és nem az állam – finanszírozásában kell működnie. (És működését sem politikusokból összeállított kuratóriumnak kellene ellenőriznie, hanem a pártoktól független – de a demokratikus elvektől nagyon is függő –médiaszakértőknek. A műsoridőt és az igazságot pártok, ideológiák közt szétporciózó, kidekázó „tárgyilagosság” a szemünk láttára mondott csődöt. Az igazság valóban szabaddá tesz. De a féligazság soha.)

Mindez persze csak garantálja, de nem tölti meg tartalommal, képpel, műsorral a köz televízióját. A köztévé nem egyszerűen a közszolgálati műsorok összessége, a demokrácia szellemétől lesz azzá. A demokrácia játékszabálya egyszerű ugyan, de nem dogmatikus, minden egyes lépésnél újra és újra végig kell gondolni, mit is jelent az, hogy „mindent szabad, ami nem sérti mások szabadságát”. Kötött forma – végtelen variációs lehetőséggel –, akár a sakk. A játék szellemét kell megtanulnunk, hogy senki se hihesse, nincs is jobb játék annál, mint ha a másik fejére borítjuk a táblát.

Így sakkoznak ők.

Jobb volna nélkülük.

Tegyük helyükre őket, a pornó és a monoszkóp közé, szónokoljanak éjjel kettő után; annyi minden másra kell a műsoridő.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/12 04-05. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8789